Forrás: Demokrata

Jellemző módon a “keresztény cionizmus” kifejezés is a több millió példányszámban terjesztett evangelista magazin, a Christianity Today egyik 1992-es címlapján bukkant fel először. A szellemi szemiták, vagyis a biblikus és héber gyökereiket felfedező “újjászületett” keresztények tábora napjainkban egy 70 milliós választási blokkot képvisel Amerikában.

Egyik vezéralakjuk, Ralph Reed “tagadhatatlan és erős szellemi kapcsolatot” állapít meg Izrael és a keresztény hit között (New York Times, 2002. május 2). A Biblia szó szerinti olvasatából merítő és a Krisztus mielőbbi visszatéréséért ügyködő amerikai evangelisták 1980-ban Nemzetközi Keresztény Követséget nyitnak Jeruzsálemben, és jelentős anyagi támogatást nyújtanak az orosz zsidók Izraelbe történő kivándorlásához, valamint Ciszjordániában és Gázában történő letelepítéséhez. James DeLoach bostoni baptista lelkész alapítványt (Jewish Temple Foundation) tesz a jeruzsálemi nagymecset lerombolása és Salamon templomának újjáépítése céljából. John Walvord dallasi fundamentalista teológus, a Southwestern Bibliaiskola tanára azt tanítja, hogy “Isten csak a fiai, a zsidók és a keresztények iránt érdeklődik, de nem törődik a muzulmánokkal, a buddhistákkal és az öszszes többi hittel”. Randall Price, a World of the Bible Ministries nevű neoprotestáns lobbi alapítója még a radikális zsidó cionistáknál is messzebb megy, amikor a Nílustól az Eufráteszig terjedő zsidó etnikai állam eszméjét hirdeti – ahogyan azt állítólag Ábrahám akarta, és eszelős “igehirdetésében” az olyan befolyásos evangelista szervezetek támogatására is számíthat, mint például a már nevében is sokat mondó Restoration Foundation (Újjáépítés Alapítvány) vagy a nem kevésbé ékesszóló Christian Friends for Israeli Communities (Az Izraeli Közösségek Keresztény Barátai). Nem csoda, hogy a zsidó állam megalapításának ötvenedik évfordulóján, 1998-ban Netanjahu akkori izraeli miniszterelnök a több mint kétszáz zsidóbarát evangelista szervezetet tömörítő Voices United for Israel (Egyesült Hangok Izraelért) orlandói kongresszusán kijelenti: “Az ebben a teremben ülő embereknél nincsenek jobb barátaink és szövetségeseink”. Nyilván tudta mit beszél, hiszen – mint azt Henri Tincq írja a Le Monde-ban – a keresztény cionisták tízmilliói valóban meg vannak róla győződve, hogy “a Nagy-Izrael érdekében megfogalmazott követelések a bibliai próféciákon alapuló isteni törvényességen nyugszanak” (2004. október 20.).

Az amerikai közgondolkodás biblikus átitatottsága és az amerikai külpolitika konkrét lépései láttán a neves brit publicista, George Monbiot arra a megállapításra jutott, hogy “ma az amerikai vezetők egy isteni küldetés papjainak tekintik magukat, amelynek célja: megszabadítani a világot démonaitól”, és hozzáteszi: “Az Egyesült Államok többé már nem egy nemzet, hanem egy vallás” (The Guardian, 2003. július 29.). Az “Amerika egy vallás” című cikkét akár Rudolph Giuliani, volt New York-i polgármester emlékezetes kiszólása is inspirálhatta, aki a városát ért iszlámista kamikaze-akció napján egyértelművé tette, hogy “hinnetek kell Amerikában, mert Amerika egy vallás”. Ugyancsak Monbiot írja a No Man”s Land (Green Books, 2003) című esszéjében: “Az Egyesült Államoknak már nincs szüksége arra, hogy Istenre hivatkozzon, mert ő maga az Isten, és az amerikaiak azért mennek külföldre, hogy terjesszék a mennyei birodalom fényét. A zászló ugyanolyan szent lett, mint a Biblia, a nemzet neve ugyanolyan szent, mint Isten neve. Az amerikai kormány egy papsággá vált.” Ugyanez a véleménye Sébastien Fathnak, a tekintélyes francia tudományos kutatóintézet, a CNRS munkatársának is, aki szerint Bush “helyettesíti a vallásosság hivatásos szereplőit az amerikai civil vallás főpapi funkciójában” (Le Monde, 2004. október 20.).

Tény, hogy a jelenlegi amerikai vezetők elődeiknél is jobban belemerülnek az alapító atyák evangelizáló messianizmusába, akik azt akarták, hogy Amerika legyen Isten abszolút földi uralmának az elő- és példaképe. A Dieu bénisse l”Amérique (Isten áldja Amerikát) és a Militants de la Bible aux États-Unis (A Biblia harcosai az Egyesült Államokban) című könyvek szerzőjeként Fath – az alapító atyák öröksége, a hit és az ima, az egyéni üdvözülésre biztató individualizmus és az állítólag Isten áldását birtokló, tehát el nem bukható Amerika iránti naiv optimizmus mellett – éppen ebben, az Egyesült Államokat az új Ígéret földjének és a világ regeneráló tényezőjének tekintő messianisztikus szemléletben azonosítja az amerikaiak együttélését szabályozó “civil vallás” egyik lényegi komponensét. Ez a fajta sajátos, a Bush által jelenleg folytatott neoimperialista külpolitikát is alapjaiban meghatározó messianizmus-optimizmus keverék ösztökéli Gary Schmittet, az USA stratégiai célkitűzéseit már az elnevezésében demonstráló Egy Új Amerikai Évszázadért Terv (PNAC) igazgatóját is, amikor azt írja, hogy “az amerikaiaknak szövetségeseikre való tekintet nélkül kell eljátszaniuk vezető szerepüket, mert az Egyesült Államok politikája az egész világ érdekét szolgálja” (Guillaume Parmentier szerk.: Les Etats-Unis aujourd”hui, Odile Jacob, 2004). Eszerint tehát a “Gondviselés” nemzeteként az Egyesült Államok lenne az egyedüli ország, amely képes “újrakezdeni a világot”, és egyszerre lehet az emberiség érdekeinek bírája és tanítója. Egyetlen valóban szuverén nemzetként, Amerikának a “Gonosz tengelye” (The Axis of Evil) elleni keresztes hadjáratában csak ellenségei, kliensei vagy vazallusai lehetnek. A történelemben példátlan katonai túlhatalma révén megkímélheti magát a fölösleges szócsépléstől, mert – Theodor Roszak amerikai történész szerint – elég csak megsuhogtatnia a büntetés fenyegetését ahhoz, hogy szót fogadjanak neki. (Az amerikai szoldateszka mindenhatóságának érzékeltetésére: jelenleg a világ csaknem 120 országában 725 támaszponton állomásoznak amerikai katonák.) “A mi neokonzervatívjaink ultraradikálisak abban az értelemben, hogy egyedüli céljuk több változást kiváltani, és gyorsabban, mint sok forradalmár tette. Merész és dinamikus emberek ők, akiket a világ átszabásának fanatikus vágya hajt. Egy irányt vesztett és akarat nélküli emberiség megmentőinek látják magukat”, írja könyvében Roszak (La Menace américain, Le Cherche-Midi, 2004).

Henry Kissinger szerint a forradalmi hatalmat az jellemzi, hogy semmi sem tudja megnyugtatni, legalábbis addig nem, ameddig egyetlen – vélt vagy valós – ellensége is életben van. Így aztán Roszak megállapítása a “forradalmár neokonzervatívokról” nem is olyan paradox, mint első hallásra tűnik, különösen ha azt is tekintetbe vesszük, hogy hangadóik közül sokan a trockizmus politikai iskoláját járták ki, és töretlenül őrzik az erőszakos politikai módszerek iránt táplált zsigeri beidegződéseiket. “A neokonzervatív egy olyan baloldali, akit megtámadott a valóság”, (ön)ironizált Irving Kristol, az irányzat pápája egy 1978-as könyvében. “Ez nem egy párt, hanem egy érzékenység, amely mintegy száz személyt tömörít New York és Washington között”, pontosítanak a messianisztikus Amerikát leleplező (L”Amérique messianique, Seuil, 2004), kiváló oknyomozó könyvükben a Le Monde újságírói, Daniel Vernet és Alain Frachon, amelyben a neokonzervatív ökoszisztémát ugyanúgy átvilágítják, mint a Busht hatalomra juttató eszméiket, miközben a La Derniere Croisade: les fous de Dieu version américaine (Az utolsó keresztes hadjárat: Isten amerikai őrültjei, Plon, 2004. szeptember) című művében Barbara Victor arra keres választ, hogy az Egyesült Államokban hogyan vette át Isten a hatalmat és hogyan diktálják programjukat az evangelista keresztények. “A maccarthizmus korszakában Sartre azzal vádolta Amerikát, hogy megőrült. Ma bizonyára nevet a sírjában”, visszhangozza Tony Judt történész a Le Nouvel Observateurben.

A neves liberális publicista, William Pfaff már idejekorán észrevette a hübriszen, az elbizakodottságon, az önértékelési zavaron, egyszóval az őrültség egy bizonyos fajtáján alapuló neokonzervatív ideológia kibontakozását (Int”l Herald Tribune, 1992. március 8.), előre vetítve az általa inspirált neoimperializmus várható végkifejletét is, amely szerinte csak egy “birodalmi börleszkben végződhet” (To Finish In a Burlesque of an Empire). Egyébként egy bizonyos Richard Haas volt az, aki a Nemzetbiztonsági Tanács tagjaként, “A birodalmi Amerika” című emlékezetes cikkében (Atlanta Times, 2000. november 11.) nyilvánvalóvá tette, hogy “Amerikának egy nemzet méretéről át kell térnie egy világbirodalom méretére”, és ezáltal az amerikai birodalmi álom “romantikus” megfogalmazójának számít. Szerinte ez a birodalmi Amerika nem válik imperialista hatalommá, mert “a Jó alapján kell újjászerveznie a világot, erkölcsösebben véve át az egykor a Brit Birodalomra háruló szerepet”. Az ebből is kicsendülő – és az amerikai értelmiségieket csaknem egyöntetűen jellemző – szellemi éretlenség és egzaltált utópizmus ellenére a szókimondó, szinte már-már naiv őszinteség mindenképpen Haas javára írandó, aki egyike a Bush-kormányzat expanzív külpolitikáját sugalmazó szürke eminenciásoknak. Jelentős szerepe volt abban, hogy az úgynevezett Bush-doktrína szellemében az amerikai kormányzat a korábban gyakorolt szupremácia elvét a hegemónia, pontosabban a “fegyveres világuralom” (armed world hegemony) elvével cserélje fel, mégpedig a “demokrácia”, a “szabadság”, az “egyenlőség” és a “kapitalizmus” négyes posztulátumára hivatkozva, amelyek érvényesítése érdekében úgymond az Egyesült Államokra hárulna “a Föld átformálásának felügyelete”. Amerika tehát aszerint különbözteti meg a nemzeteket, hogy közülük melyek hajlandók az “erkölcsi átlátszóságot” (moral clarity) és az “erényességet” követni, és melyek nem. A neokonok egyik legelszántabb ellenfeleként Claes G. Ryn, az Amerikai Katolikus Egyetem professzora éppen e miatt a megvalósíthatatlan és az egész világ kollektív biztonságára nézve veszélyes utópia miatt tartja a neokonzervatívokat “újjakobinusoknak”, akik Rousseau univerzalista elméletét képviselve, “erővel akarják felszabadítani azokat, akik nem akarnak szabadok lenni” (America the Virtuous: The Crisis of Democracy and the Quest for Empire, Editions Transaction, 2003).

Allan Bloom politológus szerint ez az amerikai törekvés már a második világháború alatt is érzékelhető volt. Akkor ugyanis az amerikaiak számára nemcsak egy veszélyes ellenség legyőzéséről volt szó, hanem az általuk egyetemes módon humanitáriusnak vélt okokból, a “Jó” nevében, a szerintük erkölcsileg egyedül elfogadható társadalommodell és az azt közvetítő amerikai hatalmi akarat exportjáról is. “Amikor mi, amerikaiak, komolyan beszélünk a politikáról, azt jelezzük, hogy a szabadságról és egyenlőségről vallott elveink, valamint az azokat megalapozó jogok ésszerűek és mindenhol alkalmazhatóak”, írja, és abból sem csinál titkot, hogy “a második világháború is egy sikeresen végrehajtott átnevelési terv volt azok kényszerítésére, akik nem fogadták el ezeket az elveket” (The Closing of the American Mind, Simon and Schuster, N.Y., 1987). Egy szó mint száz, “demokratának” csak azok a nemzetek számítanak, amelyek támogatják az amerikai külpolitikát. Claes G. Ryn “demokratizmusnak” nevezi ezt az álságos magatatartást, amelynek egyik teoretikusa, James David Barber politológus kijelentette: “Amerika küldetése és feladata a világ demokratikus mozgalmának vezetése, és hogy kikényszerítse mindenhol azt a demokráciát, ahogyan az nálunk működik” (Washington Post, 1990. január 25.). Másként mondva: nem elég uralni a világot, hanem amerikanizálni is kell, vagyis amerikanizálva uralni.

Amerikai szemszögből ugyanis a gazdasági-technológiai, illetve az ideológiai-kulturális offenzíva szorosan összefügg egymással. Ráerőltetni a többi népre az amerikai nyelvi és lelki reflexeket, az amerikai referenciákat – a világuralom legbiztosabb módja. Az internet és Hollywood, a popzene és a “kóla-érzés” ugyanazon stratégia elemei, mert hiszen a Földnek nemcsak amerikai módon kell szórakoznia, hanem amerikaiként is kell gondolkodnia. “Az Egyesült Államokat egyetemes elvekre alapították, és sajátos erkölcsi státusa egy nagy küldetésre sarkallja a világon”, írja William Kristol és David Brooks, és egyúttal a vegytiszta homogenizáló kozmopolitizmus mibenlétét is érzékletessé téve, így folytatják: “A mi nacionalizmusunk egy különleges nemzet nacionalizmusa, amelynek egy egyetemes elven alapuló világküldetést kell betöltenie. Ezt az elvet Abraham Lincoln egy minden emberre, minden időben alkalmazható elvont igazságkéntŤ jellemezte”, (The Wall Street Journal, 1997. szeptember 15.). Ennek az “elvont igazságnak” az állítólagosan egyedüli letéteményeseként érzi magát Amerika feljogosítva arra, hogy a “világfalu” seriffjeként megregulázza az egész emberiséget.

Comments are closed.