Forrás: Népszava

Papp László Tamás

A leendő ferencvárosi szexpláza igencsak felkavarta a kedélyeket. A Fidesz budapesti képviselőcsoportja rögvest aláírásgyűjtésbe kezdett, az SZDSZ-es kerületi polgármester tiltakozik, az MSZP városatyái törvényt módosítanának. Valamennyien az ott lakók többségének érdekeire hivatkoznak. A tiltakozók érvei mögött – tudatosan vagy akaratlanul – az a gondolkodásmód húzódik meg, mely szerint, ha valami nem tetszik az emberek többségének, akkor joguk van az ellenszenvet kiváltó dolgot betiltani.

Csakhogy a jogállam nem így működik. Demokráciában természetesen mindenkinek törvény adta lehetősége, hogy úgy éljen, ahogy az neki megfelelő. Ahhoz viszont senkinek nincs felhatalmazása, hogy saját életstílusát másokra kényszerítse. A Parlamentben ülő kormánytöbbségnek magától értetődőn nem tetszik az, amit a kisebbségi ellenzék mond, de ettől még nem helyeztetheti törvényen kívül a hatalmat bíráló pártokat. Ugyanígy magánemberként0 bárkinek lehet természetesen elítélő véleménye a pornómozik, erotikus bárok és szexboltok működéséről. Ahhoz is joga van, hogy ne látogassa, tüntetően elkerülje ezen intézményeket. Viszont a demokráciába ütközik, ha másoknak is megtiltjuk, ami saját morális értékrendünk szerint tilos.0 Van persze olyan, amit az államnak üldöznie kell, de függetlenül attól, hogy a lakosság hány százaléka tartja azt véteknek. Az ultrakonzervatív szemlélet alapján ide tartozik a szexuális vágyak gátlás nélküli vállalása is.

A modern lélektan éppenséggel úgy tudja, pont a szexuális ösztönök elfojtása, a nemi élet hiánya vezet frusztrációhoz, pszichés zavarokhoz és agresszív viselkedéshez. Józan fejjel nem érthető, miért baj, ha valaki a fenti vágyait úgy elégíti ki, hogy azzal mást nem zavar, hisz nem az utcán, hanem egy épület szeparált részében teheti. És innentől a vita automatikusan terelődik a prostitúció legalizálására. E sorok írója következetes szabadelvűként úgy gondolja: egy liberális demokráciában az embereknek olyan dolgokhoz is joguk van, melyekről a vélt vagy valós többség esetleg úgy gondolja: ártanak vele önmaguknak. Joguk van profi bokszolóként összeveretni magukat a ringben, túlélő-show szereplőjeként kukacot enni, elverni fizetésüket a kaszinóban. Ők lennének legjobban felháborodva, ha sport-vagy játékszenvedélyüktől eltiltanák őket. Mert úgy gondolják: a bokszbajnoki cím, a sztárgázsi, a reménybeli nyeremény megéri a fizikai és lelki pofonokat, és istenadta joguk, hogy ezt tegyék. Ugyanígy van ez akkor, ha valaki értett fővel úgy határoz, hogy gyári munka helyett testének áruba bocsátásából akar megélni, mert úgy véli, számára az a kisebbik rossz. Senki ne vegye a bátorságot, hogy helyette akarjon dönteni.

Volt itt nálunk pár évtizedig egy rendszer, amely kiskorúsította a polgárokat. Úgy vélte, helyettük neki kell dönteni, mert szegény befolyásolható dolgozók nem tudják, mi a jó nekik. Jómagam nem örülnék, ha e rezsim szellemisége visszalopakodna. A prostitúció teljes, korlátozás nélküli engedélyezését ma hazánkban belpolitikai relevanciával csak egy törpe kisebbség meri hangoztatni. Az ellenzők annál befolyásosabbak. Van közöttük egyfajta öntudatlan és láthatatlan koalíció. Persze ők tiltakoznának legjobban, ha kapcsolatot feltételeznénk közöttük, mint ahogy nincs is. De következményetikai szempontból ez irreleváns. A három legtekintélyesebb legalitás-opponáló csoport – anélkül hogy tudna róla – kölcsönösen erősíti egymás pozícióját. Az első szegmens az alvilág prostitúcióra szakosodott része. Nekik, a bűnözőknek természetesen nagyon is megfelel a jelenlegi állapot. Ők nem is akarnának legalizálni. Mert akkor ‘dolgozóik’ után adót, járulékot kellene fizetniük, biztosítaniuk kellene orvosi felügyeletüket, és nem kényszeríthetnék őket erőszakkal munkára, csak megfelelő anyagi ösztönzéssel. A következő illegalitás-párti szereplő a jobboldal és az egyházak. Ők merev, dogmatikus erkölcsi szemléletük miatt támadják a prostitúció engedélyezését és általában a szexualitást. Miközben felfogásukból kiindulva saját portájukon is lenne tennivalójuk. És nemcsak bizonyos felekezetek sorozatos szexbotrányaira gondolunk. Hanem arra a találó mondásra is, miszerint a református papoknak feleségük, a katolikusoknak házvezetőnőjük van. Meg arra a tényre, hogy házasságon kívül született gyereke, kitartott szeretője volt már jobboldali politikusoknak is. Ők sincsenek fából, még ha ez is szeretnék elhitetni. És itt vannak még a feminista ortodoxia képviselői, akik szerint a prostitúció intézményesített nemi erőszak, a nők kizsákmányolása. A fenti tézis kiötlőit nem igazán zavarja, hogy szép számmal vannak – és mindig is voltak – heteroszexuális férfiprostituáltak is, akiket nők vesznek igénybe. Mint ahogy az sem, hogy az örömlányok jelentős része nem kényszer vagy nyomor hatására, hanem önkéntes elhatározásból választotta ezt a mesterséget. Egy barátom, szóba elegyedve egy utcán szolgáltatásait kínáló hölggyel, naivan megkérdezte, miért csinálja ezt, valami ’tisztességes’ munka helyett. Mire a gyengébb nem szexiparban dolgozó képviselője szó szerint a pofájába röhögött: ‘Majd hülye leszek minimálbérért robotolva túlórázni egy gyárban, hogy aztán ötvenévesen leszázalékoljanak!’ A feministák militánsait nem érdekli, hogy a nők testük fölötti önrendelkezésébe az is beletartozik, hogy olyanra is szabadon használják fizikai adottságaikat, amely tevékenység mások szubjektív ítélete alapján erkölcstelen, káros és felelőtlen. A fenti három tényező mellett jelen van még a térségünkben oly jól ismert álszentség, prüdéria és farizeus szemforgatás. Számomra is evidens, hogy a prostitúcióra való kényszerítést, a szexiparban dolgozók bántalmazását, kiskorúak ottani alkalmazását üldözni és büntetni kell. De amennyiben bárki úgy dönt, holnaptól segédmunka helyett pornószínészként, sztriptíz-táncosként vagy prostituáltként akar dolgozni, abba önjelölt erkölcsprédikátoroknak ne legyen beleszólásuk. Amúgy pedig ‘megnyugtatnám’ az aláírásgyűjtő, törvényt módosítani szándékozó politikusokat: jogszabályi korlátozással úgyse érnek semmit. A szabály, hogy több száz méteres körzetben nem lehet iskola vagy más közintézmény nevetséges és kontraproduktív. A tanintézeteknél maradva: ha jól tudom, elvileg kocsmák se lehetnek oktatási intézmények közelében. De mégis, boldogult középiskolás koromban, ha haverjaimmal sörözni akartunk hazafelé menet, mi bizony nem riadtunk vissza pár száz méter gyaloglástól sem. Vagyis nem ért az egész tiltás hajítófát sem. Amellett a rendelkezést be sem tartják, több iskolát ismerek, melynek tőszomszédságában italozó hely van. Ugyanez van a nyilvánosházakkal is, pedig azok most elvileg tiltottak. Ha egy gimnazista fiatalember ilyen szolgáltatást kíván igénybe venni, semmiféle tiltással nem fogják benne megakadályozni. Manapság nálunk a lassacskán a pedofília egyik válfajává növi ki magát a fiatalok beteges óvása szinte mindentől. Jómagam – még fiatalkorúként, jó évtizede – magam is ittam alkoholt, szívtam füvet és néztem pornófilmeket. Ma sem gondolom, hogy ezek mértékletes fogyasztása helyrehozhatatlan kárt okozott volna érzékeny szervezetemben. Ismerőseim közül többen első szexuális élményüket, beavatásukat egy ‘hivatásosnak’ köszönhetik. Ettől nem torzult el a személyiségük és harmadik fülük sem nőtt ki. Tudomásul kéne venni, hogy felnőtt egy generáció, mely az élet élvezetét korábban kezdi, kevesebb tabut fogad el, a szexpláza ellen tiltakozókat pedig papoló szentfazekaknak tartja. Merev tiltás helyett inkább a fogamzásgátlásra és a szexualitás kultúrájára kéne őket megtanítani. Végül pedig nem tudom, mily erkölcsi joga van a szexpláza ellen tiltakozni ama társadalomnak, melynek oroszlánrésze kocsányon lógó szemmel bámul igénytelen, primitív kukkolóműsorokat, és kora este néz olyan B-kategóriás akciófilmeket, melyekben percenként úgy fél tucat embert lőnek agyon, beleznek ki, vernek halálra. Vagy azon szavazótábornak, mely rajongó szemekkel dedikáltat olyan tollforgatókkal, akiknek a zsidózás egyszerre életforma és megélhetés. Jó lenne elfogadni, hogy a szexualitás éppúgy nem titkolni és szégyellni való dolog, mint a hit vagy a politikai meggyőződés.

A szerző ujságíró

Papp László Tamás