Forrás: Magyar Hírlap

Bod Péter, e-mail

Bár hazánkban valóban gyatrán áll az olvasás, a könyvkiadás és -forgalmazás ügye, és sajnos igaz, hogy egyre inkább nem olvasó generációk követik a már most (vagy régen?) nem olvasó, előttük járó generációkat, de a helyzet nem annyira rossz, mint sokan vizionálják.

Bevallom, Tatyjana Tolsztajáról nem sokat tudok, a kortárs orosz irodalomból – kevés időmnek és a fordításoknak köszönhetően – Viktor Jerofejev jutott el hozzám, ám amiről írni szeretnék, csak áttételesen kapcsolódik mindehhez (vö. Megdőlt a látogatottsági rekord a könyvfesztiválon, MH, 2005. ápr. 25.). Tatyjana Tolsztajának Kssz! című regénye, ahogyan erről kedvenc napilapom beszámol, „kétszázezer példányban kelt el, ennyi egy hazai írónak egész életére becsületére válhatna” – olvasom a címlapon.

Azért itt egy pillanatra álljunk meg, mert ez az elnagyolt összehasonlítás megér némi számolást. Nem mintha az irodalom számtani haladvány volna, de az irodalmi művek eladott példányszáma alapján már lehet értelme a számok ilyen-olyan természetű összevetésének. Oroszország lakossága durván száznegyvenmillió, azaz tizennégyszer nagyobb, mint hazánké. Ez pedig szigorúan a számok nyelvére lefordítva annyit jelent, hogy egy magyar írónak az válna a becsületére, ha az élete folyamán eladott könyveinek összesített példányszáma elérné a 14285 darabot. (A kétszázezret osztottam a két ország lakosai közötti hányadossal.)

Bár hazánkban valóban gyatrán áll az olvasás, a könyvkiadás és -forgalmazás ügye, és sajnos igaz, hogy egyre inkább nem olvasó generációk követik a már most (vagy régen?) nem olvasó, előttük járó generációkat, de a helyzet nem annyira rossz, mint sokan vizionálják. Vagy az is lehet, hogy másutt annyira rossz e tekintetben a helyzet, hogy a magunk gyatra eredménye ehhez mérten már majdnem jónak tűnik. Akárhogyan is, de az tény – és nem vélekedés, mint az előző két mondat -, hogy hazánkban 14-15 ezer kötetet élete folyamán nagyon sok kortárs író műveiből értékesítenek. Az olykor valóban mellbevágó két-háromezer darabos első kiadási példányszámok ellenére vagy mellette is.

Sőt ha belevetjük magunkat a számok világába, Kertész Imre Sorstalanságát éppen kétszázezer példányban adták el az író Nobel-díja után. Nyilván kivételes eset ez a magyar könyvkiadásban, de nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ez tízmilliós piacon történt meg, nem pedig száznegyvenmillióson. De a kiugróan magas eladási darabszámhoz nem kell feltétlenül Nobel-díj. Esterházy Péter Harmonia caelestise több mint százezer példányban kelt el 2000-2001-ben, nem mintha Esterházy nem érdemelné meg a stockholmi irodalomdoktorok elismerését. Závada Pál Jadviga párnája – tudomásom szerint – csaknem hatvanezer példányban fogyott. Teljesen igaza volna annak a vitapartneremnek, aki azt vetné szememre, hogy kizárólag az eladási csúcsokról szólok. Ezzel szemben a kortárs magyar irodalom helyzete – vö. eladási darabszámok – ennél lényegesen sanyarúbb. Csakhogy Tatyjana Tolsztaja is kiugró siker Oroszországban, új regényének eladott példányszámait éppen azért emlegeti az MH, mert szokatlanul jó a Kssz! fogadtatása.

Oroszország abban is hasonlít Magyarországra, hogy a könyvvel, az olvasással közelebbi viszonyban lévő népek lakják, mint egy három évtizede masszívan jóléti társadalmat, amely a konzumkultúra olyan fokára jutott, amelyből mi csak néhány éve kapunk ízelítőt, egyebek mellett a kereskedelmi televíziók közreműködésével.

Egy szó, mint száz: a kortárs magyar próza kereskedelmileg és/vagy irodalmilag legsikeresebb szerzőinek nincs mit szégyellniük könyveik példányszáma miatt. Tatyjana Tolsztaja ide vagy oda.