Forrás: HETEK

HETEK – Országos Közéleti Hetilap | IX. ÉVFOLYAM, 17. SZÁM | 2005. ÁPRILIS 29.

Tarik Demirkan

Kilencven éve nincs felelőse az örmény népirtásnak

A kaukázusi álom akadálya

Április 24-én a világ számos országában, köztük Magyarországon is az örmény népirtás napjára emlékeztek. Az Oszmán Birodalom 1915. április 24-én kezdte el az örmények deportálását az általuk sűrűn lakott vidékekről és városokból, Délkelet-Anatólia és a Közel-Kelet felé. Az örmények szerint ez tudatos állami döntés volt, amellyel a Porta nemcsak szándékos etnikai tisztogatást hajtott végre, hanem azon túl végérvényesen el akarta törölni a föld színéről a birodalom határain belül élő örmény népet. Azzal, hogy elhagyni kényszerült a szülőföldjét, legalább félmillió örmény vesztette életét. A krónikák szerint a menetelőket mindenhol megtámadta a csőcselék, az éhezés, és betegségek tizedelték a kényszerútra indított örményeket. Nagyon kis részük érte el a közel-keleti célvárosokat. A halottak és veszteségek emléke máig él az örmény népi tudatban.

Az örmény népirtás áldozatainak emlékműve Jerevánban. Zarándokhely Fotó: Reuters

Ankara soha nem ismerte el, hogy az örmények ellen népirtást követtek el. A török álláspont szerint a tragédiáért az első világháborús körülmények a felelősek. A széteső birodalom romjain ott voltak az inváziós seregek: keleten az oroszok, nyugaton a görögök, délen pedig az olaszok és angolok, miközben a török nép a szabadságáért, sőt a létéért küzdött. Voltak olyan vidékek, ahol az etnikai kisebbségek együttműködtek az inváziós erőkkel. Ez oda vezetett, hogy keleten polgárháborús zavargások kezdődtek, aminek eredményeképpen valóban meghalt sok örmény, de Ankara szerint sok török etnikumú áldozata is volt az összecsapásoknak. A török kormány nemcsak elismerni nem volt hajlandó a népirtás vádját, de erről még tárgyalni sem akart. A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben az ASALA (Armenian Secret Army for the Liberation of Armenia – Örmény Titkos Hadsereg Örményország Felszabadításáért) terrorszervezet által török célpontok, elsősorban diplomáciai testületek ellen világszerte végrehajtott támadások tovább merevítették az örmény kérdéssel kapcsolatos hivatalos álláspontot.

A vita, amely Ankarát évek óta védekezésre kényszeríti a nemzetközi fórumokon, egyre inkább eldőlni látszik: a nemzetközi közösség nagyobb mértékben ad igazat az örmény állításoknak, és több ország április 24-ét örmény népirtás napjaként említi már – sőt ezt törvénybe is foglalja. Az idei évfordulón Lengyelországban is parlamenti döntés született erről. Így tizenháromra emelkedett azoknak az országoknak a száma, amelyek a múlt század eleji törökországi eseményeket hivatalosan is népirtásnak tekintik. Ezek az országok: Oroszország, Görögország, Libanon, Belgium, Vatikán, Olaszország, Franciaország, Kanada, Uruguay, Argentína, Ciprus és Szlovákia – utoljára Lengyelország csatlakozott a sorhoz. Ráadásul a belga kormány törvénytervezetet terjesztett be, miszerint az örmény népirtás tagadása büntetendő cselekmény, hasonlóan a zsidó holokauszt tagadásához. A jelek szerint Franciaország is hasonló törvény megalkotására készül. E hozzáállásnak megfelelően a század eleji eseményeket a történelemben az első tudatos népirtásnak lehet nevezni.

Sok vita és nemzetközi bonyodalom után a 90. évforduló hozhat áttörést az örmény kérdésben. Ankara és Jereván kölcsönösnek is mondható gesztus erejű lépéseket tettek az ügyben. A török parlament fennállása óta első alkalommal foglalkozott az örmény kérdéssel. A török miniszterelnök, Tayyip Erdogan levelet küldött Robert Kocerjan örmény elnöknek, amelyben egy török és örmény történészekből, valamint kutatókból álló bizottság létrehozását javasolta. A török miniszterelnök kijelentette: Törökország kész hozzáférhetővé tenni az összes korabeli dokumentumot, így megnyitni a történészek előtt az összes levéltárat, archívumot, beleértve a hadsereg eddig szupertitkosnak tekintett dokumentumait tartalmazó központokat is. Ankara ezzel párhuzamosan diplomáciai offenzívába is kezdett: ismertette az örmény kérdéssel kapcsolatos terveit Brüsszelben, hangsúlyozva, hogy kész normalizálni a kapcsolatait Jerevánnal.

Az örmény kérdés megoldására tett lépések között ki kell emelni Brüsszel szerepét. Ankara számára sorsdöntő 2005 októbere, amikor elkezdődnek a tárgyalások a török belépésről (A félhold és Európa. Hetek, 2004. december 17.). Bár az örmény kérdés megnyugtató megoldása nem képez feltételt a belépési folyamatban (nem úgy, mint a ciprusi kérdés), de az ez ügyben elért pozitív eredmények mindenféleképpen növelik a csatlakozás esélyeit, és ezt tudják Törökországban is, amint jelzi azt az utóbbi időben megnövekedett diplomáciai aktivitás is.

Két hete török és örmény újságírók, valamint kutatók találkoztak Strasbourgban. Az Európai Parlament által szervezett konferencia megmutatta: a kérdésben sem a törökök, sem pedig az örmények nem tudnak egységes frontot alkotni. A konferencia jereváni résztvevői szolidaritásukról biztosították az ismert török írót, Orhan Pamukot, akit Törökországban nacionalista erők hazaárulással vádoltak egy svájci újságírónak tett kijelentései miatt. Pamuk a Tagesanzeiger számára készült riportban kijelentette: szerinte annak idején közel egymillió örmény esett áldozatul a tisztogatásnak. Ugyanakkor a konferencián a törökországi örményeket képviselő újságírók, Hrank Dink és Etyen Mahcupyan bírálták Jerevánt, amiért kemény és rugalmatlan hozzáállásával megnehezíti a megegyezést. Főleg az Isztambulban megjelenő örmény nyelvű hetilap, az Agos főszerkesztője, Hrank Dink fogalmazott keményen: az örmény újságíró szerint az ügy megnyugtató megoldását nem a múltban kell keresni, hanem a mai viszonyok között.

Egyébként az évforduló közeledtével bizonyos enyhülés a jereváni politikában is megfigyelhető. Az örmény kormány hivatalosan még nem válaszolt az ankarai javaslatra, de jelekből tudni lehet, hogy nem ellenzi a bizottság felállítását. Jereváni források szerint az örmény kormány válasza feltételes igen lesz, tehát legyen bizottság, de az ne csak történészekből álljon. Ez az ellenjavaslat is megmutatja, hogy Jereván a történelmi igazságkeresés mellett politikai egyezségre is törekszik.

A személyes érintkezés a török-örmény kapcsolatban is kifejtette hatását. Idén először történt, hogy törökökből és törökországi örményekből álló népes delegáció vett rész a jereváni ünnepségeken. Talán ezek hatására is, idén először a emlékezésekre nem volt jellemző a kérlelhetetlen törökellenesség. Jereváni hírek szerint a 90. évfordulós események során idén már nem égették a török zászlókat, és nem kiáltottak bosszút.

Ezek a reményt keltő jelek azt mutatják, hogy egy normalizálódó világban akár az évszázados konfliktusokat is meg lehet oldani a racionális érvek mentén. Ha megvalósul a kaukázusi álom, és létrejön a béke Törökország, Örményország és Azerbajdzsán között, akkor biztosra lehet venni, hogy ennek pozitív hatása tovább gyűrűzik a kis népek kaukázusi Bábel tornyán, amely földrajzilag talán messzinek tűnik az öreg európai kontinenstől, de politikailag mindenféleképpen rányomja bélyegét a kelet- nyugati kapcsolatokra.

(a szerző a CNN Turk közép-európai tudósítója)

Örményekkel játszatták el a főpróbát

Egy közkeletű történelmi álláspont a 20. század első, méghozzá a német kormány által szervezett népirtásának nevezi az 1915-ös örmény genocídiumot. A keresztény hitű örmény nép sorsával sok vonatkozásban párhuzamba állítható zsidóság későbbi, második világháborúbeli tragédiájának az előképe az örmények koncepciózus kiirtása volt. Egy örmény író oroszul kiadott könyve szerint az akkorra nagy gazdasági hatalomra szert tevő örmény népesség csaknem felének, azaz másfél millió embernek a kiirtása tulajdonképpen a német hadvezetés ötlete volt. Az ingatag szövetségesnek számító szultáni birodalom lett ezáltal a német nagyvezérkar “kísérleti terepe” arra vonatkozóan, hogy meglévő történelmi előítéletekre építve – és az aktuális politikai vezetés, ezúttal Enver pasa és az ifjútörökök készséges együttműködése révén – miként lehet egy olyan társadalmat létrehozni, amely veszélyeztetve érzi magát egy másik nemzetiség vagy vallási csoport által.

Ennek megfelelően a németek kidolgozták az örmény lakosság kiirtásának forgatókönyvét, amely kísértetiesen megegyezett a zsidókérdés majdani végső megoldásával. Először a török hadseregben szolgáló örményeket lefokozták munkaszolgálatosokká, aztán népüket jogfosztottá tették: elkobozták személyi igazolványukat, korlátozták üzleti tevékenységüket, majd internálótáborokat hoztak létre. A férfiakat leölték, a nőket és gyermekeket több száz kilométeres gyalogos halálmenetben végighajtották Kis-Ázsián. Ezt követően a helybélieknek szabad rablást engedélyeztek, s az örményeket az antant ügynökeinek kiáltották ki, miután azok számos rokona eleve az ellenségnek számító Oroszországban élt. Az 1915 áprilisában Ankarában hozott titkos rendelet – a nürnbergi jogfosztás és a magyar antiszemita rendelkezések előképlete – már csak szentesítette a genocídiumot.

Érdekesség, hogy a magukat evangéliumi keresztényeknek valló örmény hívők egy jelentős része a század elején hallgatott arra a helyi próféciára, amely megjövendölte népük közeli genocídiumát, és ennek megfelelően elhagyta az országot, s jórészt Amerikába települt át. (Hetek)

Copyright Š HETEK. Minden jog fenntartva.

Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: [email protected] Internet szolgáltatónk a TisztaNet

Hirdetési tarifatáblázat a Hetek nyomtatott változatához

Comments are closed.