Forrás: Heti Válasz

Paul Johnson

Kedves magyar olvasóim!Nagy örömömre szolgál, hogy jó néhány magyarul megjelent könyvem után rendszeresen megoszthatom önökkel gondolataimat a Heti Válaszban. Pályafutásom során arra jutottam, hogy az ember számára a lélek és az erkölcs kérdései igazán fontosak. Meg kell tartanunk azt a képességünket, hogy a hétköznapi életben is meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól. A múltat is ismernünk kell, de a ma kérdéseire adott gyakorlatias és természetes válaszainkon és kitartásunkon múlik a következő nemzedékek sorsa.

Egy nagyszerű pápa távozása elgondolkodtat a jóságról és annak mibenlétéről. Mi is a jóság? És ha már itt tartunk, mi maga a jó? Joseph Addison egyértelműen fogalmazott: „A halandók által ismert legnagyobb jó a muzsika.” Én viszont korunk legördögibb jelenségei, bizony a tíz leggonoszabb dolog közé sorolom a popzenét, az összes bálványával, kábítószereivel és azzal, ahogy az ártatlan és nyitott fiatal embereket sátáni módon behálózza. Edmund Burke ugyancsak meggyőződéssel állította: „Minden jó dolog alapja a jó rend.” Tulajdonképpen védhető álláspont, noha a zsarnokok zöme ex officio egyetértene vele. És csakugyan minden jó dologra érvényes? Bizonyosan nem. A költészet, művészet és irodalom java zűrzavarból fakad. A művészet maga a dolgok rendezése. Persze ha a „jó” gyökeréig hatolunk, akkor a jó rend inkább cél, mint valamiféle alap. De nem is ezt állítja Burke, hogyan is tehette volna, hiszen a whigek közé tartozott, s egész életében reformokon szorgoskodott. A reform veleje pedig éppen az, hogy felkavarja a rendet, legyen az bár jó rend is.

A jó és a jóság jobban megérthető példák alapján, mint meghatározásokkal. Shelley szerint a jó lényege a hatalomnélküliség. A láncaoldott Prométheusz című drámájában az alábbi figyelemre méltó három sort találjuk:

A jókban nincs erő, csak puszta könnyre.

Az erősek nem jók: még rosszabb hiány.

A bölcs nem szeret, nem bölcs, aki szeret.

Azzal azonban, hogy az erős, a hatalmas soha nem lehet jó, kizárjuk az összes uralkodót, a pápákat, köztük nem utolsósorban II. János Pált, akik meglehetős hatalommal bírtak, meggyőződéssel (és gyakran sikeresen) törekedtek a jóra, megütötték mind a szeretet, mind a bölcsesség mércéjét, s e két tünemény – anélkül, hogy Shelleyt meg akarnám bántani – nemhogy kizárja, hanem éppen egymást erősíti. Igaz, hogy a hatalom zülleszt, és a züllöttségből támad a gonoszság; s ahol a hatalom korlátlanná válik, ott a gonoszság is teljhatalomra tesz szert. A XX. század, a gonosz évszázadának legnagyobb gonoszsága a szovjet rendszer volt – messze meghaladva a nácizmust, mert sokkal tovább tartott, messze több embert gyilkolt le, és felmérhetetlenül szélesebb körben terjedt el. Valójában a világ számos sarkában – különösképpen Kínában – még mindig virulnak kisstílű utánzatai. A rossz célokat követő és az abszolút hatalom által alkotott rémisztő gonoszokat a gyengék és tehetetlenek nem győzhetik le. Három jó vezető – Margaret Thatcher, Ronald Reagan és II. János Pál – egyidejű erőfeszítése kellett a szovjet kommunizmus és birodalma megdöntéséhez. Ha ők nem mozgósítják bölcsen és az emberi nem iránti szeretettel hatalmukat, akkor a gonoszság még mindig tort ülne, s a világ a mainál is szörnyűségesebb hely volna.

Az Ószövetségben a jóság lényege a gonosz elutasítása. A XXXIV. zsoltár egyszerűen így szól: „Kerüld a rosszat és cselekedjél jót; keresd a békességet és kövesd.” Megmutatja, milyen mély romlottságból fakad a zavarodottság a jó és a gonosz közötti választásainkban. Ezt kárhoztatja Izajás: „Jaj azoknak, akik a gonoszt jónak mondják, és a jót gonosznak!” John Milton, aki teljesen eltelt a Bibliával, és akiben valószínűleg mélyebb gondolatok fogantak a jóról és rosszról, mint a világ bármely más költőjében, tántoríthatatlanul hitte, hogy a Sátán lényege a „Rossz, légy te üdvöm” döntésben érhető tetten. Könynyebbnek találta a Sátán képében megjeleníteni a jóság antitézisét, a gonoszt, mint a jó emberek felmutatását.

Milton szerint természetesen a Mindenható az egyetlen lény, akiben csak jóság lakik, s aki mindörökké és kizárólagosan a jóságot támogatja. Csakhogy ez inkább intellektuális meggyőződése volt, s nem minden porcikájával átérzett, átható érzelmi igazsága. Ezért aztán nem is ismerte Istent úgy, ahogyan a Sátánt, és ezért nehezére esett az Úr művészi megjelenítése. Inkább csak azt a puszta rettegést kapisgálta, ami a gonoszt tölti el Isten jósága miatt:

Zavartan állt a Sátán,

érezte: hátborzongató a jóság,

s alakot öltve az erény mi kedves.

Isten jósága természetszerűleg félelmet vált ki azokban, akik elutasítják a jót. A félelem persze egyszerre pozitív és negatív erő. Ez magyarázza, miért volt – még önmagához képest is – különösen ostoba a canterburyi érseknek a [május 5-i brit] választások közeledtével a politikusokhoz intézett levele, amelyben minden félelemkeltésre szolgáló kijelentést vagy érvet helytelenít. Nem fogja fel, hogy a félelem a politika kikerülhetetlen és szerves része. A Munkáspárttól való félelem sokakból elpárolgott, amikor a New Labour kihajította az ablakon a szocializmust, de csak azért, hogy aztán minden korábbit meghaladó mértékben visszacsempéssze a házba. A konzervatív választási kampány egyik elsődleges célja az kell legyen, hogy visszaállítsa a munkáspárti kormányzás újabb ciklusától való erős, egészséges és mozgósító félelmet.

Elég csak a vadon élő állatokra tekinteni – például a madarakra -, hogy az ember lássa, milyen központi szerepet játszik életükben a félelem. Időszakosan jelentkezik ugyan, de annál szükségesebb és mindig a közelben ólálkodik. Ez az ára szabadságuknak. A háziállatokban, birkákban, marhákban, baromfiakban nem munkál az örök félelem, de nem is szabadok és függetlenek, ráadásul gazdáik kényük-kedvük szerint falják fel őket. Az Isten által tervezett és életre keltett emberi lélek számára a félelem szükséges, természetes és hasznos. A CXI. zsoltár így szól: „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme.” Valóban, az Úr hatalma – Milton szavával – hátborzongató, csakhogy épp a bennünk kiváltott félelem ösztökél arra bennünket, hogy minden gonoszság ellenére is próbáljunk meg jót cselekedni, jó, racionális, félelemmel eltöltött és félelem által vezetett emberként élni. A félelem nélküli szabad akarat lelki öngyilkossághoz vezet. Isten végtelen nagylelkűségében szabad akaratot adott nekünk, de hogy megóvjon bennünket önmagunktól, belénk ültette az ő haragjától való félelmet is. Ha az engedelmesség mellett döntünk, a félelem eltűnik, ahogy Shakespeare fogalmazza a Szeget szeggel-ben: „Az erény bátor, a jóság sosem fél.” Az érseknek tehát azt kellett volna mondania, hogy egy becsületes és jó politikusnak nincs félnivalója az ellenoldal rémhírkeltésétől. De hányan mondhatják el ezt magukról?

Ha egy mondatban kellene megfogalmaznom, hogy mi a jóság, akkor „az élettel való összehangolódásnak” nevezném. E szempontból látszott úgy, hogy II. János Pál tökéletesen, a maga teljességében megtestesíti a jóság lényegét. Az élet oldalán állt, mindig, mindenhol és teljességgel. Az olyanfajta spirituális vezér, mint akit Izajás ostorozott – egy Oszama bin Laden-féle szörnyeteg -, életellenes: attól a pillanattól fogva, hogy reggel felébred, egészen estig, amikor nyugtalan álomba zuhan, csak azon jár az esze, hogy maga és ügynökei mi módon tudnának az életben kárt tenni – beleértve emberei életét (de soha nem a sajátját). Létük fő feladata az öncélú rombolás, ebben mérik szellemük erényét és sikerüket. Ezzel szemben II. János Pál testestül-lelkestül szembeszállt az élet ellenségeivel, az abortuszpártiakkal, a „kegyes” halál bajnokaival, a kivégzőkkel és a terroristákkal, s mindazokkal, akik bármilyen módon megkísérlik leértékelni, megfojtani, eltorzítani, lerontani és elnyomni az életet. Ő maga volt az életerő, és ekként a jóság példaképe korunkban.

Paul Johnson, történész

1928-ban született, Nagy-Britannia tekintélyes történésze. A New Statesman korábbi szerkesztője, a The Spectator heti publicistája. Legismertebb művei: A modern kor (magyar kiadás: XX. Század Intézet, 2000), Értelmiségiek (Európa Könyvkiadó, 1999, 2002), A kereszténység története és A zsidók története (Európa, 2001), A reneszánsz (Európa, 2004). Londonban és Somersetben él. Jelen cikke a The Spectator 2005. április 9-i számában jelent meg.