Forrás: Népszava

Bolsevizmus, szociáldemokrácia, demokratikus szocializmus

A radikalizmus, a törvény és a szabadság feltétlen tisztelete a balközép irányzatban összhangba hozható. A radikalizmus a jog érvényesítése azokon a területeken, amelyeken az – történelmileg meghatározott okok miatt – a korábbi korszakokban nem valósult meg. Nem igaz, hogy csak az úgynevezett evolúció uralja a modern világot. Az ugrásszerűség hagyományának van helye a jelenkori eszmék között, mert az új világrendre való áttérés korában is fenn kell tartani a világ békéjét és a társadalmak stabilitását. A bolsevizmus nem tisztelte eléggé a törvényt, a szociáldemokrácia, mint a bolsevizmus ellenfele, nem tisztelte eléggé a jogot, elsősorban a szabadságjogok egyetemességét; ezeknek az irányzatoknak a szintéziséből fejlődik ki az új világrendben a demokratikus szocializmus.

A neokonzervatív fordulat teremtő rombolással leverte a szocialista világnézet antidemokratikus elemeit, és megalapozta a korszerű követelményeknek megfelelő demokratikus szocializmus irányzatának kiépülését. A ‘harmadik út’ szociáldemokrata irányvonala csak átmenet és felkészülés volt az új világrendben betöltendő szocialista szerep korszakára. (Most a demokratikus szocializmus segíti a konzervativizmust a republikánus alkotmányra ráépülő, az új világrendnek megfelelő globális biztonságpolitikai infrastruktúrához való alkalmazkodásban. Ez a mi térségünkben kiegészül a konzervativizmus és a liberalizmus demokratizálásának a feladatával nemzeti és nemzetközi szinten, ami eddig történelmi okokból nem oldódott meg.)

A magyar konzervativizmus megújulásának legőszintébb törekvéseit tükrözi egy válogatás megjelentetése az 1921-es A bolsevizmus Magyarországon című kötet tanulmányaiból, és az ahhoz csatolt szerkesztői tanulmány. Mind a korabeli szerzők, mind a mostani szerkesztő valódi kérdéseket tesznek fel, és valódi válaszokat keresnek. Abban bírálhatók, hogy nem veszik eléggé igénybe a demokratikus szocializmus segítségét. Nem veszik észre a szélsőség áradatában a demokratikus elemet, mintha csak a jobbközép alternatíva létezne, és szociáldemokrata pedig nem. Néhány elemet emelünk ki kritikailag a kötetből.

1., A történelem irányáról.

Az evolúciós elmélet ‘vak törvényeinek’ nyilvánvaló antihumanizmusa nem lehet ok arra, hogy elvessük a ‘történelem irányának’ a gondolatát. A társadalmat nemcsak jogi és gazdasági, hanem bölcseleti törvények is irányítják. Ez utóbbiak azt a törekvést tükrözik, hogy az ember a kezébe akarja venni a sorsát. A demokratikus szocializmus a platóni metafizika álláspontját képviseli. Ezt az úgynevezett holizmust a XX. századi polgári filozófia kritizálta, a neoliberalizmus kirekesztette, holott a szintézis létrehozható. A történelem irányának a tagadása nem egyéb, minthogy lemondunk arról, hogy a világpolitika kérdéseiben tájékozódjunk. A hidegháború status quo-ja és az azt követő ‘a történelem vége’ korszaka után, most a szabadság és a demokrácia világméretű kiterjesztésének fejlődési szakasza bontakozik ki, mert most ez felel meg a világ biztonsági követelményének.

2., Az állami tulajdonról.

Az állam mint egy országos vállalat, amely az összes terméket egy jogi központból vezényelve állítja elő – egészen speciális körülményektől eltekintve -, természetesen teljesen működésképtelen, és a történelem lomtárába való. Ennek ellenére a gyakorlat jelentette csúfos kudarc sem indokolja, hogy a konzervativizmus sematikusan újra a történelmileg kialakult és a klasszikus kapitalizmusban ismét megszilárdult tőkés magántulajdon platformjára helyezkedjen. Az állami tulajdon szocialista eszméje eredetének mélyebb megértésére kell törekedni. Mindenekelőtt azt kell megérteni, hogy a jelenleg működő nyugati tulajdonforma nem esik egybe a klasszikus kapitalizmus tőkés tulajdoni formájával. A nyugati rendszer egy végtelenül gazdag intézményrendszerbe beágyazottan közvetíti a szabadpiaci döntések spontán folyamatát, amely a termelési arányok szinte tökéletes harmóniáját hozza létre, és az arányok idő szerinti átalakításának lényegében válságmentes mozgásformát biztosít. Ez egybeesik a demokratikus szocializmus alapértékeivel. Még a legkeményebb mikroökonómia is meghaladja a klasszikus kapitalizmust azzal, hogy a hatékonyságot az úgynevezett Pareto-kritériumhoz kapcsolja. A Pareto-hatékonyság azt jelenti, hogy a haladás szabadságát mások jólétére való tekintettel kell értelmezni. Hasonló a helyzet a piaci egyensúly fogalmával, ahol a közgazdaságtan fő kérdése már nem a tőke-munka viszony, hanem a termelő-fogyasztó kapcsolat. Az a voluntarista, körültekintés nélküli követelés, hogy az állam feltétel nélkül vonuljon ki a gazdaságból azzal is jár, hogy teret nyer a bűnözés, eluralkodik a bizonytalanság és az anarchia. Nem értették meg az elmúlt tizenöt évben nálunk, hogy a fejlett nyugati demokráciákban a piaci szereplők is (!) az államiság hordozói, és így a neokonzervatív fordulatban nem az állam és a gazdaság, hanem (csak) az egyik hatalmi ág került szembe egy másikkal. Nem értették meg, hogy a marxizmus csak továbbfejlesztette a hatalommegosztás elvét azzal, hogy a hagyományos hatalmi ágak (törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás) mellett a gazdasági és politikai alrendszerek között meglévő hatalommegosztást is felfedezte, amit az alap és a felépítmény ellentétének nevezett. Ezért sem elég a felvilágosodást konzerválni, amire a ‘Bolsevizmus’ régi szerzői is kísérletet tesznek. Az állam nem vállalat, de sajátos gazdasági intézményi funkciót lát el, ami nem ruházható át a piacra.

3., A jogállamiság és a szocializmus kapcsolatáról.

Ha a magyar konzervativizmus ismerné Marx munkáit, tudná, hogy Marx nem az árutulajdonjog tényét bírálta, hanem azt, hogy a nagy gazdagság együtt jár a többség nincstelenségével, és ezt nevezte magántulajdonnak. A magántulajdon demokratizálása már meghaladja a magántulajdon politikai gazdaságtani fogalmát. Igaz, hogy a marxizmus bírálta a népi kapitalizmus látszólag demokratikus tulajdonelosztását is, de azért, mert a burzsoá és a citoyen státusza kettévált. Ha ismernék a szocializmusnak a felvilágosodásra irányuló kritikáját, beleértve például az utópikus szocializmust is, tudnák, hogy nem a demokrácia maga volt a kritika tárgya, hanem az, hogy a jogok terén egyenlőtlenség van, mert a bérrabszolgaság intézménye révén gazdasági eszközökkel akadályozzák a demokratikus részvételt, és az ezzel szemben kibontakozó ellenállást pedig erőszakkal elnyomják. Márpedig az igazságtalan erőszak erőszakot szül. A magyar konzervativizmus még nem tud pontos különbséget tenni a parlamentáris demokrácia és a jogállamiság fogalmai között. Ha tudnák, hogy a szocializmus elmélete a görög filozófiában gyökerezik, akkor nem állítanák kirekesztő módon szembe vele a római jogot, és akkor megértenék az ezek szintéziséből is adódó keresztény univerzalizmus mélyen demokratikus mivoltát.

4., Az osztályharc kérdéséről.

A szerkesztői tanulmánynak természetesen igaza van abban, hogy a bolsevizmus magyarországi epizódját nem lehet Lukács György módjára erkölcsi problémaként igazolni. A bűn nem válik erénnyé, legfeljebb bűn és az erény jelentése történelmileg változik. Ebből a félresiklásból azonban nem következik, hogy a szocialista mozgalom egyáltalában vett létjogosultságát megkérdőjelezzék. A radikalizmus jogosult, amikor a balközép – és a jobbközép – demokratikus irányzatának a platformja számára a politikai és a gazdasági szabadságjogokat ki kell vívni, mivel az adott politikai rendszer ezt nem biztosítja. A korabeli bolsevizmusnak történelmileg nem volt meg az ereje ahhoz, hogy az új világrendnek megfelelő törvényességet és jogállamiságot megteremtse. Az olyan törvényes rend, amely nem felel meg az igazságosság mindenkori követelményeinek azonban arra ítéltetik, hogy a történelem érvénytelenítse. (Pilinszkynek nincs igaza akkor, amikor azt mondja, hogy ‘minden, ami elmúlt, halhatatlan’, mert a rossz hagyományokat el kell vetni.)

A bolsevizmus voluntarista osztályelméletre alapozta a politikáját, és ezért a demokratikus szocializmus platformján is bírálat tárgya. A szocializmus távlati célja az osztálytársadalom megszüntetése. Az erre való átmenet azonban nem jelent meg a szocialistának nevezett rendszerekben. A bolsevizmust jogosan kritizálta Max Weber szociológiája, Bibó politológiája és általában az új osztály elmélete is. Nyilvánvaló, hogy a termelés és politika egyesítése nem valósulhat meg a klasszikus kapitalizmus technikai színvonala, információs struktúrája és intézményi hálózata alapján. Ebből azonban nem következik, hogy ezt az eszmét el lehetne vetni. A magyar konzervativizmus és neoliberalizmus nem érti, hogy az egész XX. századi amerikai, és a II. világháború utáni nyugati rendszerek politikai gazdaságtana a termelés és politika egyesítésének még be nem fejezett folyamata, és politikai rendszere az osztálytársadalom megszüntetésére való átmenet.

A jogállami, nyugati típusú pluralizmusban összpontosul a klasszikus dialektika minden értéke. A vezető és vezetett egyenlősége a demokratikus ellenzékben kifejezésre jut. Az irányzatok egymásra épülő szintetikus váltakozása biztosítja azt, hogy az osztálytársadalom újrakeletkezésének koronként elejét vegyék. A középtávú gazdaságpolitikai korszakok húzóágazatai mederben tartják, és egyben éltetik is a tömegmozgalom nélkülözhetetlen intézményét. A jogállami pluralizmusban a szereplők a saját joguk érvényesítése folyamán egyidejűleg egymás szabadságát gazdagítják.

5., A jobbközép és balközép viszonyáról.

Max Weber Bernsteinnel együtt a szocialista mozgalom nyomán kialakuló modern típusú konzervativizmus elméleti megalapítóinak is tekinthetők. A bolsevizmus nem értette igazán működésének ezt a következményét, azt, hogy ez a saját tevékenységének a tükre és része, az új világrend politikai szerkezetének az egyik összetevője. Ez szintén nem ok arra, hogy a konzervativizmus az ellenkező hibát, a balközép kirekesztését elkövesse. A magyar társadalomtudományban Bernsteint úgy értelmezték, hogy le lehet mondani a szociális demokrácia követeléseiről, és csak a szolgaságot kell elviselhetővé tenni. Holott Bernstein azt képviselte, hogy forradalom nélkül, reformok révén, de megvalósítható a munka felszabadításának programja. Most Max Weber nézeteit használják szélsőjobboldali irányzat alátámasztására. Szembeállítják a szakmaiságot az értékrenddel, tagadják a célok kitűzésének a tudományos értékelhetőségét, és ki akarják rekeszteni a hatalomgyakorlás diszciplínáját az egyetemi oktatásból-kutatásból. Azért, mert világos különbséget kell tenni a tények és az értékek között, ez nem jelenti azt, hogy az értékek kirekeszthetők lennének a tudomány területéről. Ez olyan mintha azt írnák elő, hogy csak a jelenségeket szabad tárgyalni, és tilos kutatni az okok után. A céloknak nincs igazságértékük. De lehet jónak vagy rossznak minősíteni azokat. A neoliberális tudományfilozófia legfőbb bűne, hogy az igazságfogalmat szembeállítja az igazságosság fogalmával, és ez utóbbit a tudományon kívülre helyezi. Holott az igazság az igazságosság egy mozzanata. Ha lemondunk a hatalomgyakorlás, a ‘parancsolás’ tudományos igényű műveléséről, akkor csak odajutunk, hogy ezen a területen a tudatlanság fog uralkodni, és ennek nyomán zűrzavar keletkezik. A bolsevizmus torzulása nem ok arra, hogy a metafizikát eltávolítsák a tudományok rendszeréből.

6., A wilsonizmus és az internacionalizmus viszonyáról.

A külpolitikával foglalkozó szerző pontosan látja, hogy a kiegyezés, szükségszerűsége ellenére, képtelen volt a változó erőviszonyokat követni, és megmerevedettsége szükségképpen válsághoz vezetett. Mégsem korszerű, így például a wilsoni elvek alapján álló demokratikus nemzetközi kapcsolatokat javasol, hanem csak az úgynevezett kelet-európai lejtő konzerválására tesz kísérletet. Csak az erőviszonyok pontos mérlegelését tartja fontosnak, és semmit nem tud a külpolitikai idealizmus zászlóbontásáról, ami az új nemzetközi rend alapjává válik. Nem ismeri fel, hogy az antant nemcsak egy erőtényező, hanem a megszületőben lévő új világrend vonatkoztatási pontja. A legmegvetőbb módon beszél, illetve beszélnek az internacionalizmus eszméjéről – nemzetárulásnak bélyegezve azt. Nem tudják, hogy ez a kifejezéstől eltekintve egybeesik a wilsonizmussal. A demokratikus szocializmusnak azonban más tapasztalata is van. Túlélésének egyik alapvető feltétele, hogy nemzetközi segítséget kapjon belpolitikai szabadságjogainak kivívására, megvédésére a hazai dzsentri-nacionalizmus pusztító túlerejével szemben. A nacionalizmus nemcsak attól nacionalizmus, hogy kirekesztő vagy szolgai módon viszonyul a szomszédos nemzetekhez, hanem attól is, hogy nem tartja magára nézve kötelezőnek a nyugati típusú jogállam megteremtését.

7., A propaganda szerepéről.

A bolsevizmus propagandájával foglalkozó szerző helyesen állapítja meg, hogy a Tanácsköztársaság propagandájának a legnagyobb része hazugsággá vált. Ebből azonban a propaganda társadalomirányítási szerepének tagadására következtet. Nem ismeri fel, hogy a propaganda a társadalomirányítás egy magasabb szintű eszköze, amely a parancsuralmi irányítási formát váltja fel. Lényege szerint olyan irányítási mód, amely a szabad állampolgárok szabadságát megőrző formában érvényesíti a társadalomirányítás szükségszerűségeit; a szabad cselekvés objektív és szubjektív feltételeit tartja fenn, és teremti újra. A propaganda az új társadalmi-gazdasági forma érvényre jutásának átfogó mozzanata. Az újdonság ebben az, hogy a szólásszabadság a propaganda alapján szankcionálhatóvá, megvédhetővé válik. Ennek ellentéteként a horthysta rendszer a parancsuralmi viszonyok bizonyos korrekcióját valósította meg: a szolgaságot tette meg a propaganda tárgyává, létrehozva ezzel a tekintélyelvűség szolga-pluralizmusának társadalmi-gazdasági rendszerét.

8. A terror kérdése.

Jogosult a terrornak mint kormányzási módszernek az elutasítása. De nem lehet lemondani a jogegyenlőségről, a ‘legalul maradottak’ egyenjogú állampolgárrá való felemeléséről. Elfogadhatatlan, hogy a terror kérdésével foglalkozó szerző a jogérvényesítést a többség-kisebbség viszonyrendszer kérdéséhez köti. Mintha elegendő lenne a többség jogát érvényesíteni, és el lehetne hanyagolni a kisebbség jogát. A korai magyar konzervativizmus képviselői semmit sem értenek abból, hogy akár egyetlen állampolgár jogát is meg kell védeni – adott esetben – a többség által megvalósított jogsértéssel szemben. – A szocialista forradalmat azon a címen utasítják el, hogy Magyarországon a többség a mezőgazdasággal foglalkozik, szemben a fejlettebb, iparosított nyugati országokkal. Kisajátítják az 1848-as forradalmat annak a népi-nemzeti jellegére hivatkozva, és elutasítják a munkásmozgalmat, annak kisebbségi és internacionalista vonásai miatt. Nem értik, hogy az a torzulások ellenére is az csak a befejezetlen, 1848-as forradalom folytatása és a kiegyezés tarthatatlan egyoldalúságának a korrekciója -, legalábbis mélyen húzódó elvei szerint.

9., Oktatás- és valláspolitika.

Feltűnő az ellentmondás az oktatás- és a valláspolitikai koncepció között. Az oktatás területén elismerik a fennálló elmaradottság felszámolásának, a nép alsó tömegei polgárosításának a szükségességét. A vallásügyben azonban semmilyen előrelépést nem fogadnak el a kiegyezés-kori állapotokhoz képest. Semmit sem értenek meg a vallási-világnézeti pluralizmus követelményeiből, pontosabban csak a történelmi vallások pluralizmusát fogadják el. Természetesen jogosan utasítják el a Tanácsköztársaság úgynevezett ‘likvidációs’ programját. De nem ismerik fel, hogy már csak a népoktatás ügyével összefüggésben is legalább keresztény-demokratizálódni kell. Azaz át kell térni a hívek szabadságának a vezetésére. A bolsevizmus visszásságait ürügyül használva nem ismerik el azt, hogy a szocialista világnézet megfelelő helyet kapjon a politikai, kulturális, világnézeti életben, hogy szabadon gyakorolhassa szabadságjogait. A történelmi vallások egyeduralmát akarják, demokrácia helyett asszimilációt. Ezzel szemben helyesen lép fel a demokratikus szocializmus, amikor meg akarja törni az antidemokratikus, félfeudális valláspolitikát, azt demokratizálni igyekszik, és ki akarja vívni a szocialista világnézet polgárjogait.

10., Antiszemitizmus.

A legkevesebb megértést mutató tanulmányok közül való a Magyary-féle közigazgatást tárgyaló fejezet. A római jog és a felvilágosodás-kori alkotmány kizárólagosságához ragaszkodik. Kísérletet sem tesz arra, hogy megértse, mi lehet a jelentése a törvényhozás és végrehajtás egységére vonatkozó szocialista gondolatnak. Nem az önkényuralom visszaállítása, noha a torzulás itt is jelen van. Ez a tétel azt jelenti, hogy minden hatalmi ágnak egyaránt a szabadság rendjének elvére kell alapulnia, és nem lehet a szabadság-ellenes irányzatnak is helyet kapnia. Ez a modern pluralizmus alapja, és a weimari struktúra elkerülésének a feltétele. Magyary a horthysta numerus clausus elveit fekteti le, amikor a bolsevista torzulást a zsidó származásúak nagy arányú részvételével magyarázza. Holott nem az arány az ok, hanem az, hogy a szocialista tisztviselők nem rendelkeztek azzal a képzettséggel és demokratikus politikai kultúrával, ami a politikában való részvétel nélkülözhetetlen feltétele. De ez az elmaradottság is a feudálkapitalista viszonyokkal magyarázható, és nem a származással. A horthysta rendszer a demokratizálás helyett a politikából való kirekesztést választotta.