Forrás: Magyar Hírlap

A demokratikus EU jól tenné, ha legalább annyira ragaszkodna a török önvizsgálathoz, mint a diktatórikus Kína a japánhoz

Van egy ország, amely az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagja akar lenni, de nem igazán akar szembenézni a múltjával. És van egy másik ország, amelyik az Európai Unió tagja akar lenni, de egyáltalán nem akar szembenézni a múltjával. A dolgok jelenlegi állása szerint az utóbbi van előnyösebb helyzetben.

A japán kormányfő bocsánatot kért, a kínai tüntetők pedig hazamentek, nem is kellett közéjük lövetni, elvégre nem a demokráciáért vonultak az utcákra. Akár hepiendről is lehetne beszélni, csak éppen semmi sem változott. Azok a tankönyvek, amelyek megszépítik a kínaiak ellen elkövetett japán tömeggyilkosságokat, maradnak. Mint ahogy a sok politikus által előszeretettel látogatott Jaszukuni szentélyben is tovább tisztelnek – a Japánért meghalt két és fél millió ember között – tucatnyi háborús főbűnöst is, nem látva, hogy a második világháború nem egy volt a háborúk közül, hanem gyökeresen átalakította a háborúról mint az államok, népek közötti ügyek viszonylag bevett elintézési módjáról élő képet, s hogy utána már nem lehet egybemosni bűnösöket és áldozatokat. Egy bocsánatkérésnél többet ért volna megpróbálni ezen változtatni.

Kína viselkedése azonban legalább ennyire tanulságos. Japán már csaknem hússzor bocsánatot kért, több tízmilliárd dollár segélyt adott, ezt azonban Peking igyekszik elhallgatni. Nyilván a kommunizmus után is kell valami erő, ami összetartja az országot, s a nacionalizmus erre megfelelő. Aztán az is érdekes, hogy Kína hasonlóan magyarázza Tibet megszállását, mint annak idején Japán Kínáét: a civilizáció, a fejlődés terjesztésével. És persze szó sincs a maoizmus bűneiről, amelyek pedig sokkal több kínai életet követeltek, mint a japán megszállás. Összességében tehát egy egyre nacionalistábbá váló, a múltjával való szembenézést mereven elutasító diktatúra ad erkölcsi leckét egy demokráciának.

És mégis, mindennek ellenére a kínai felháborodás jogos, és esély van arra, hogy Japán eleget tegyen a kínai igényeknek. Legfőképpen azért, mert Kína megakadályozhatja, hogy Japán az ENSZ BT állandó tagja legyen. És ha Kína eléri, hogy Japán ezeket a feltételeket teljesítve lesz állandó tag, akkor jó szolgálatot tett, még akkor is, ha ugyanezt a múltat jó volna számon kérni tőle is, de már nem lehet, mert ő már birtokon belül van, ahol egyébként ennek megfelelően is viselkedik: a legmegvetettebb rendszerek első számú védelmezője Szudántól Észak-Koreáig.

Japán magatartása azonban akár mintaszerűnek is nevezhető Törökországéhoz képest. Az örmények ellen elkövetett népirtás kilencvenedik évfordulóját a következő események foglalták keretbe: a kiemelkedően legismertebb török írót, Orhan Pamukot halálosan megfenyegették és le is kellett mondania felolvasóútját, mert egy svájci lapnak úgy nyilatkozott, hogy “nyíltan kell beszélni a török történelem tragikus eseményeiről, egymillió örmény és 30 ezer kurd meggyilkolásáról”. Török lapok nyomorult teremtésnek és hazaárulónak titulálták az írót, aki ellen az ügyészség eljárást is indított. Közben a török környezetvédelmi miniszter közölte, hogy megváltoztatja néhány állat szerinte szeparatista nevét. Így például egy eddig a tudományosan ovis armenia (örmény juh) névre hallgató (ha ez egy birkánál a helyes kifejezés) vadjuhfajtát átkeresztelték (??) ovis orientalis anatolicusra (kelet-anatóliai juh). A Törökországban maradt néhány tízezer örményt ma is gyanús csoportként kezelik. Ennek fényében érdemes nézni a török kormányfő javaslatát, hogy álljon fel török-örmény történészbizottság. Az örmények ellen elkövetett bűnök a törökökön kívül mindenki másnak világosak, a bizottság tehát rövid távon csak arra lehet jó, hogy a népirtás kérdése ne akadályozza az októberben kezdődő uniós csatlakozási tárgyalásokat. Nem mintha az EU eddig nagyon elvárta volna a török szembenézést a múlttal, vélhetően Franz Werfel kilencszáz oldalas regénye nem elég pergő ahhoz, hogy túl sokan elolvassák. S igaz ugyan, hogy vannak nagyobb akadályok is a török csatlakozás előtt – szegénység -, de ehhez a bűnhöz való viszonyulás legalább olyan jellemző, mint bármely makrogazdasági adat.

A török külügyminiszter például közölte, hogy az egész népirtást az örmény diaszpóra találta ki. Ez körülbelül olyan, mintha a német külügyminiszter (vagy ha már itt tartunk, a magyar) azt mondaná, hogy a holokausztot Izrael találta ki. Ami szerencsére elképzelhetetlen. Pedig a holokausztnak az örmény népirtás volt az előképe nemcsak az állítólagos Hitler-mondás miatt (“Ki beszél ma már az örményekről?”), hanem azért is, mert fő szövetségesként a németeknek volt a legpontosabb képük a népirtás méreteiről. És Berlin is akadályozhatta volna meg a leginkább, de nem tette, éppen mert Törökország volt a térségben a legfőbb szövetségese. (Még tovább csavarva: jó néhány ország ismerte el hivatalosan az örmény népirtást, Izrael azonban nem: a térségben Törökország a legfőbb szövetségese.)

A német helyzet azért is fontos, mert megmutatja, hogy ha egy ország demokratikus körülmények között elszámol a múltjával, az mennyire hatékony védőoltás: Németország nyugati felén a szélsőjobboldal nyugat-európai szinten példátlanul erőtlen. A demokratikus EU tehát jól tenné, ha legalább annyira ragaszkodna a török önvizsgálathoz, mint a diktatórikus Kína a japánhoz. Lehet, hogy egy török (vagy japán) politikus nem akar népszerűtlen lenni, és azért nem beszél ezekről a cselekményekről, mert sok választó sem ítéli el őket. Ám ez kétirányú folyamat: a politikusok nem tesznek semmit, s ezzel megerősítik választóik téveszméit.

Sztankóczy András főmunkatárs

Comments are closed.