Forrás: NOLVadkerti Mária, 2005. április 27. 00:00
– Neeem… A kormányellenes tüntetést a Kossuth téren tartják. Itt az Andrássy úton a melegek Büszkeségi Menete vonul fel.Kép: Marabu A kádári diktatúra évtizedeiben nemigen történhetett meg, hogy ismert személyek a nyilvánosság előtt vállalják vonzódásukat saját nemükhöz. Az sem, hogy a médiában a homoszexualitásról akár csak jóindulatú semlegességgel beszéljenek.
Ettől még persze melegek is csinálhattak karriert, akár a politikában is. De ennek ára szexuális identitásuk eltitkolása vagy megtagadása volt. A hithű kommunista filmrendezőt, Szergej Einzensteint is belekényszerítették egy megalázó „alibiházasságba”. A faji és nemi egyenjogúságot hirdető szovjet rezsim igazából ugyanolyan prűd, homofób és rasszista volt, mint a legtöbb reakciós vagy fasiszta diktatúra. Azokkal az embertelen orvosi kísérletekkel, melyeket a homoszexuálisok „átállítása” érdekében a Szovjetunióban végeztek, másfél évtizeddel előzték meg Mengelét. Mark Szerejszkij, a „halál angyalának” méltó párja eltávolította meleg férfiak heréit, és heteroszexuális donorokét ültette beléjük. Természetesen „eredménytelenül”. 1933-ban törvényt hoztak, mely degenerációnak minősítette a homoszexualitást. Akit rajtakaptak, öt évre is elítélhették. A sarkköri fogolytáborokban ez egyenlő volt a kivégzéssel. Ugyancsak 1933-ban kezdték deportálni Moszkvából és más nagyvárosokból a cigányokat. Ez volt a terror áldozatainak az a két csoportja, melyet az „olvadás” éveiben sem rehabilitáltak. A kulákok, értelmiségiek, nemzeti kisebbségek számíthattak a társadalom széles rétegeinek együttérzésére. A melegeknek és a cigányoknak viszont még a társadalom, sőt rabtársaik közönyét, megvetését is el kellett szenvedniük. Bari Károly írja, hogy „a holokausztot túlélő cigányoktól hallottam, hogy még a koncentrációs táborban is előfordult, hogy amikor más nemzetiségűekkel kerültek közös barakkba, a többi fogoly bántotta őket a cigányságuk miatt”. Nem volt ez másképp a náci és a szovjet táborokba küldött homoszexuálisokkal sem. A nyugati államok vezetői se tiltakoztak a melegek üldözése ellen, hisz saját törvényeik is büntették őket. (Ezen – elvileg liberális – nyugati országok jogszabályai tették lehetővé a szellemi fogyatékosok kényszersterilizálását vagy a rasszok keveredésének tilalmát.)
A „közmegegyezéses homofóbia” részeként a filmekben, a tévében, a napilapok hasábjain a legutóbbi időkig szerte a világon, demokratikus és diktatórikus rendszerekben egyaránt csak torz degeneráltként, jobb esetben nevetséges, groteszk figuraként jelentek meg a melegek – vagy sehogyan sem. Miközben a művészvilágban – a legújabb kutatások szerint – felülreprezentáltak a melegek. Gyakran meleg filmrendezők, producerek, szerkesztők és impresszáriók ügyeltek rá, hogy a nyilvánosságban betartsák a melegekre vonatkozó numerus clausust.
A populáris filmben és irodalomban a homoszexuálisok nem mindig rossz emberek, de túlnyomórészt abnormális tévelygők. Ian Fleming homofób sztereotípiákban bővelkedő, Gold-finger című regényében, melyből az egyik James Bond-film készült, Pussy Galore, a leszbikus gengszterlány elcsábítja a brit szuperkém barátnőjét. Aki meg is bűnhődik azért, hogy elhagyta a védelmező férfikarokat: a történet végén megölik. Pussyt Bond menti meg, aki a csábos hírszerző karjaiban újra „normális” lesz, amit a happy end szexjelenete is bizonyít. Fred Zinnemann filmjében, A Sakál napjában a De Gaulle életére törő bérgyilkos egy melegbárban talál menedéket. Bill Forsyth is gondoskodik róla, hogy a műveiben feltűnő homoszexuálisokat visszataszítónak lássuk.
Melegek pozitívabb színben legfeljebb a fehér ember mellett tüsténkedő néger inasként, sofőrként vagy szobalányként tűnhetnek fel. Amúgy többnyire nehéz felfogású, bájosan affektáló, bumfordi vagy nyafka figurák. „Szőrös kis állatkaként” még aranyosak is lehetnek, de önálló és helyes cselekedetekre nyilvánvalóan képtelenek.
Persze nem minden homofób irtaná ki vagy börtönözné be a melegeket, mint ahogy a hímsoviniszták sem feltétlenül agreszszívek a nőkkel. Legfeljebb, ha domináns pozíciójukat veszélyeztetik. Mikor egy ismert hazai rapsztárt megkérdeztek, miért gyalázza klipjeiben olyan ocsmány módon a nőket, kikérte magának: ő nagyon szereti a nőket, ha tudják, hol a helyük. Ezzel a párhuzammal: „a kutyámat is nagyon szeretem, mégsem engedem, hogy az asztalnál egyen”. Ha már a nőknél tartunk, velünk, mint „alacsonyabb rendű, immorális” lényekkel elnézőbbek a homofóbok. Már csak azért is, mert a női homoszexualitás a férfi közönség szórakoztatását is szolgálhatja. De alapvetően a leszbikus nők is férfiúi irányításra, átnevelésre várnak. A Tatu együttes „divatleszbikus” énekesnői vagy a Csiszár Jenő hajdanvolt éjszakai műsorában feltűnt – kétes hitelességű – homoszexuális lánypáros hatalmas károkat okoznak a „valódi” melegek emancipációs mozgalmának. E hiteltelen produkciók azt sugallják, hogy a homoszexualitás csak hóbort, kamaszbetegség, melyből ki lehet és ki is kell gyógyítani az fiatalokat.
A kereskedelmi csatornák bulvárszennyével szemben a közszolgálati televízióknak az értékteremtést kell preferálni – szokták papolni. Ám az igazság az, hogy a királyi tévé mindig gyáva volt, ha tabudöntésről, előítéletek oldásáról lett volna szó. A köztévében az egyházak, a nemzetiségek és a mozgássérültek műsorai mellett még egy heti negyedórás melegműsor sincs, melyben a melegek speciális problémáiról szó eshetne.
Emlékszik-e még valaki Oli úrra? Ő volt a közszolgálati Szomszédokban a nyafogó, feminin fodrász. A „szőrös kisállat”. Na ná, hogy nem Taki bácsi, a taxis vagy a jóképű nyomdászfiú volt homoszexuális. Ellenben a kereskedelmi csatornán futó Barátok közt Hoffer Misije és Lutz Tamarája rokonszenves, életszerű és szerethető karakter, bár a forgatókönyvírók vigyáznak rá, hogy Tamarát – Zsolttal és Andreával ellentétben – soha ne lássuk, olyan helyzetben, melyben partnerével csókolózik. Persze emögött nem a forgatókönyvírók homofóbiája áll, „csupán” a szabadpiac. A kereskedelmi tévék sztárjainak magánélete is piaci értékkel bír. A bulvárlapok naponta hoznak szívderítő, tragikus vagy megható történeteket családi és érzelmi viszonyaikról. Amíg a társadalom nagyobbik része visszataszítónak tartja a meleg kapcsolatot, addig egy homoszexuális tévészemélyiség marketingértéke jóval alacsonyabb lesz. Ha azonos nemű párokat nem lehet egymást kézen fogva, csókolózva, intim szférában bemutatni, akkor a „sztárgyár” tőzsdéjén nem tudnak lépést tartani hetero „kollégáikkal”. A kapitalizmus már csak ilyen. Nem jó, hogy így van, de jobbat még nem találtak ki.
A médiaszakmában is jelen van a homofób „normalitás”, és – amiről senki nem beszél szívesen – jelen vannak az öngyűlölő, konformista melegek, akik karrierjük érdekében kiszolgálják a többségi előítéleteket. A nemzetközi cégeket a tradicionális jobboldal szereti a hagyományos családi értékek lerombolóiként beállítani. Valójában – mint az Evelyn Blackwood indonéziai kutatásaiból kiderül – „az állam, a média és a multinacionális vállalatok aktívan hirdetik a heteroszexualitást, a házasságot és a családot”. (Vanessa Baird: A szexuális sokféleség. HVG Kiadó, 2003, 88-89. o.) Amióta van tévé, Magyarországon se nagyon láthattunk – egy árva dezodor- reklám kivételével – melegeket a „mainstream mass-médiában”. Még az audiovizuális tömegkultúra szülőhazája, az Egyesült Államok is „megátalkodottan konzervatív, ha a televízióról van szó. Ellen DeGeneres gyakorlatilag nem szerepelhet főműsoridőben, amióta nyíltan vallott szexualitásáról. És miközben a Lehetőségek Országa felkarolja a felekezetek, bőrszínek és szexuális hajlamok közötti egyenlőség eszméjét, valójában a vallásos jobboldal határozza meg mind a mai napig, hogy az emberek mit láthatnak, és hogyan nézzék azt, amit látnak” – írja a kiváló brit tévékritikus. (Jim Sangster: 24 óra, Ventus Libro Kiadó, 2003., 49. o.) Persze ez némileg túlzás. A Vészhelyzetben Weaver doktornőként, Mike Figgis nagy sikerű krimithrillerében (Higgy neki, hisz zsaru!) pedig mint Amy Wallace rendőrtiszt jelenik meg pozitív hősként a leszbikus nő. Említhetnénk a Fülledtségben Gina Gershont, aki – bár tolvajt alakít – kétségtelenül a film legrokonszenvesebb szereplője. Még sorolhatnánk a példákat, de abban Sangsternek kétségtelenül igaza van, hogy a melegek a tévéképernyőn aligha tekinthetőek egyenjogúnak. Ott lehetnek, de maximum egymás kezét foghatják. A homoerotikus intimitás ábrázolása a mai napig a legszigorúbb tabu. A valóságimitáló show-műsorok rövid, de eseménydús magyarországi története során is leginkább ez verte ki a biztosítékot. Kár lenne ezért csupán a politikát, a globális tőkét vagy az egyházakat hibáztatni. A társadalmi többség az, melyet zavarba hoz, idegesít, frusztrál a melegek szerelmének bemutatása. Ezt a többséget célozzák meg a hirdetők és a rájuk tekintő média. Amíg az ő mentalitásuk nem változik, addig a melegek a televízióban másodrendű lények maradnak.
