Forrás: Új Élet

Peszach ünnepét mint “szabadságunk évadját” (Zmán chéruténu) könyveli el a zsidó hagyomány. Még a tóraadás előtt keletkezett, egy történelmi esemény következményeként, majd a Tóra szentesítette, és megtette a három zarándokünnep egyikének.

A történelmi esemény, mint tudjuk, az egyiptomi rabságból való kiszabadulás volt. Ez, mint a zsidóság egyik legmeghatározóbb népnemzeti élménye, szinte mindenütt jelen van, minden vallási aktusban, szertartásban szerepel az Egyiptomból való kivonulás emléke (Zécher liciát Micrájim).

A zsidó szabadságeszme azonban nem egy elvont, légies ideológia, amit egy szépen megfogalmazott ünnepélyes nyilatkozattal, függetlenségi deklarációval le lehet tudni. A zsidó szabadságeszme mögött, mint kitűzött cél, a Tóra adása, illetve elfogadása áll. “Vésve van a kőtáblákon” (2.Mózes, 32, 16) – mondja ki a Tóra. Chárut ál háluchot.

Bölcseink merész olvasata azonban a Chárutból (ami vésetet jelent) Chérutot (szabadságot) kreál. A logikus konklúzió: “Csak az az igazán szabad (zsidó) ember, aki a Tóra tanulásával foglalkozik” (Atyák tanításai, 6. fejezet, 2).

Ennek a gyakorlati értelme pedig az, hogy Izrael nem azért szabadult fel az egyiptomi elnyomás alól, hogy a világ akkor számon tartott népei – szám szerint 70 – egy további néppel szaporodjanak. Ehhez nem kellett Ábrahám, Izsák és Jákob népe. A fizikai szabadulásnak a szellemi szabadság volt az előfeltétele, a monoteizmus elfogadása és gyakorlása: Mózes azzal kérte az “eltávozási engedélyt” a fáraótól, hogy a héberek istenüket imádják a Szináj hegyén. És valóban, a tóraadás napjától datáljuk a zsidó nép születését, ahogy a Tóra maga kimondja: “A mai napon lettél néppé, népévé az Örökkévalónak, a te Istenednek” (5. Mózes, 27, 9). Ehhez a Talmud hozzáfűzi, hogy a szináji tóraadásról van szó, amely minden nap olyan kedves és fontos, mintha ma lenne az emlékezetes “születésnap” (Bráchot 63 ,b).

***

A szabadságeszme születésnapját ünnepeljük tehát peszachkor. A szellemi szabadság eszméje volt az, amit sem a római légiók, sem a keresztes “vitézek”, sem a középkori gettók és pogromok nem tudtak elnyomni. Az üldözött zsidók szabadabbak voltak, mint elnyomóik. A Tórához való ragaszkodás éltette őket, és a remény a megváltásban, a Messiásban, akinek el kell jönnie.

Ennek a peszachkor született szabadságeszmének a forgatókönyve a peszachi Haggada, a szédereste nélkülözhetetlen kelléke, útmutatója, olvasókönyve, amelynek használatával – bármelyik nyelven – a zsidó ember teljesíti elsődleges kötelességét: elbeszélni fiainak, továbbadni, ami történt, hogy a tradíció láncolata ne szakadjon meg.

A Haggadának nincs szerzője, sok száz éven keresztül alakították, tettek hozzá és vettek ki belőle. Talán elterjedtebb, mint a Biblia, több mint négyezer kiadását ismerjük, írva, rajzolva és nyomtatva, lefordítva több tucat nyelvre. Szövegének nagy része bibliai, misnai és talmudi, de középkori népdalok is szerepelnek benne.

Nem a Haggadáról és kiadásairól akarunk itt írni – ez egy külön tanulmányt érdemel -, hanem az általa hordozott eszméről, az egyiptomi kivonulás eszméjéről, ami ugródeszka volt mind a fizikai, mind a szellemi szabadságba.

Miután a szabadságeszme adva van, és a Tóra biztosítja a zsidó nép létét és fennállását – a megfelelő viselkedés ellenében -, a Haggada leszögezi az isteni ígéretet, amely mint egy biztosítási kötvény szavatolja a zsidó létet.

“Áldott, aki megtartotta Izraelnek tett ígéretét” – mondja a Haggada. Ez az ígéret a egyiptomi szabadulásra vonatkozik. Isten megígérte Ábrahámnak, hogy fiai “idegenek lesznek egy országban”, vagyis galutban lesznek, elnyomva, megalázva, de azután kiszabadulnak. Az ígéret be lett tartva. A héber törzsek kiszabadultak az egyiptomi rabszolgaságból, miután már belesüllyedtek a pogány kultúra tisztátalanságának “49 kapujába”. Még egy “kapu”, az ötvenedik -mondja a Zóhár -, és már nem tudnak kikecmeregni, mert beleragadnak az “itt élned, halnod kell” mocsarába. A héber törzsek az utolsó pillanatban bizonyították: sem élni, sem halni nem kell ott.

Mi a nagy ígéret abban, hogy idegenek lesznek egy országban? – kérdi r’ Reuvén Márgálijot Haggadájában. Ez óriási ígéret – mondja -, ami abból áll hogy Ábrahám ivadékai egy idegen országban megmaradnak idegennek, nem olvadnak be, nem asszimilálódnak. . .

“Ez (az isteni ígéret) vigyázta őseinket, és ez vigyáz bennünket is. Mert nem csupán egyetlen ellenség készült elpusztítani bennünket, hanem minden egyes nemzedékben támadnak olyanok, akik vesztünkre törnek, de a szent, áldott Ő kiment bennünket karmaik közül” (A betét a gáonita korban került a Haggadába, ismeretlen szerzőtől).

Ez a prolongált ígéret örök, napjainkban is érvényes, mindenütt.

***

A Haggada nem objektív, sem mint történelem, sem mint olvasókönyv, mint emlékeztető memoárszöveg. Szövege csupa kód – a zsidó szabadságeszme kódjai. Már az elején, amikor a gyerekek elkántálják a “Kádés, Urchác” 15 szóból álló rímes kódját, tudjuk, hogy ez tulajdonképpen a tartalomjegyzék. A tíz csapás sejteti a tíz parancsolatot, és a Dájénuval azt akarjuk mondani, hogy tudjuk értékelni az isteni kegyet, mert sokkal kevesebbel is beértük volna.

Rabbi Jehuda három szóba sűríti a tíz csapást, ami azért fontos, mivel a zsoltárokban más szám, más sorrend található. A kód arra utal, hogy a zsidó szabadság csak a kegyetlen ellenség kiiktatásával érhető el; az isteni gondviselés nem végez félmunkát. Ezért jön a “S’foch chámátchá” (Ontsd ki haragodat), a három bibliai versből összeállított, kétségbeesés szülte átokformula, amely a zsidó önvédelem jellemző eszköze: ti gyilkoltok, mi bibliai verseket idézünk. Nem tudjuk, mikor került ez bele a Haggadába, milyen szörnyű élmények hatására. Nem mentegetőzünk, nincs apologetika. A zsoltármondás, a Biblia idézése, a zsidók legitim védelmi fegyvere volt és maradt.

Naftali Kraus

Comments are closed.