Forrás: NOL

Vajon az arab nép képtelen a demokráciára? A feltételezést – persze más történelmi korokban – felvetették már az indiaiakkal, a japánokkal, néhány évtizeddel ezelőtt még az amerikai feketékkel kapcsolatban is. Bár önmagában hiba a közel háromszázmillió emberre vonatkozó általánosítás – tény, hogy a korrupció, a szabadságjogok hiánya és az információáramlás akadályozása gátolja a legtöbb arab állam fejlődését.

Az olyan, gazdaságilag versenyképes országok, mint Bahrein és Katar sem lépnek az ígért politikai reformok terén, ráadásul alig költenek kutatásfejlesztésre és felsőoktatásra. Vészesen nő a térségben a munkanélküliség, 80 millió munkahelyet kellene létrehozni tíz év alatt. A huszonkét arab állam 280 milliós lakossága 400 millióra nőhet 2020-ra, az emberek közel negyven százaléka tizennégy év alatti. A munkanélküliség a szélsőséges nézetek terjedéséhez is hozzájárul. Tévedés lenne azonban ezen adatok mögé bújva vagy az iszlám tanaival magyarázni, miért nincs demokrácia az arab országokban.

Nem a véletlen műve, hogy a Közel-Kelet szinte minden államát egy-egy családi vagy törzsi alapon nyugvó, szűk hatalmi kör irányítja. Ezek az országok az Oszmán Birodalom részei voltak egészen addig, amíg az első világháború végén a győztes nagyhatalmak feldarabolták a térséget, és mesterséges országhatárokat vontak, korábban nem létező országokat létrehozva. Figyelmen kívül hagyták a terület népeinek megoszlását, ezért az új országokban központosított hatalmi irányítás és mindent felügyelő államgépezet kellett az erőltetett „nemzetépítéshez”.

Ma már persze nem kétséges, hogy Libanonban az emberek libanoni, Szíriában szíriai identitással bírnak. A térség fő konfliktusaiban azonban időről időre felbukkannak a mesterséges határképzésből származó feszültségek – gondoljunk például az első öbölháborúra, amikor Irak jogot formált a korábban a területéről leválasztott Kuvaitra. A huszadik század közepén további apropót adott a hatalom központosítására és a fegyverkezésre az Izraeli Állam megalapításával fellángoló feszültség, majd a külföldi hatalmak sokszor erőszakos lobbija az arab államok partnerségéért – hol a fellelt hatalmas olajkészletek, hol a hidegháborús támogatás miatt. Ezekben az évtizedekben az Egyesült Államok nem a demokrácia jelszavát tűzte a zászlajára, az olaj miatt fontosabb volt számára a térség stabilitása.

Pedig az arab társadalmakban is nő az igény a változások iránt: vágynak a szólásszabadságra, vagy hogy vezetőiket maguk választhassák meg. Bush amerikai elnök „demokratizálási hadjárata” mégis azt eredményezte, hogy a demokrácia szó említése ma már leginkább fenyegetésnek hangzik sok arab számára. Washington demokráciaretorikája nagyobb antidemokratikus erőket mozgatott meg, mint bármi az utóbbi években. Az amerikai rendezési tervek az általánosítás hibájába esnek. Figyelmen kívül hagyják, hogy minden arab országban más a viszonyulás a nyugati értékrendhez, sőt az iszlámhoz is.

A nyugati hozzáállás fő hibája, hogy a muzulmánok hitét úgy emlegetik, mint a fejlődéssel ellentétes fogalmat. Az iszlám megváltoztatására, elnyomására, bűnbakká alakítására irányuló minden törekvés azokat is az iszlám sáncai mögé készteti, akik korábban nem voltak mélyen vallásosak. A muzulmánok az egyébként általuk is kívánt reformokat azért utasítják el, mert úgy érzik, hogy cserébe vallásukat, identitásukat kérik.

Kevesen látják, hogy a muzulmán vallási vezetők is készek a progresszívabb hozzáállásra. Ezt bizonyította a franciaországi fejkendőviselettel kapcsolatos vita is, amikor az iszlám talán legtekintélyesebb intézményének, az egyiptomi Al-Azhar-mecsetnek a nagysejkje az európai törvényekhez való alkalmazkodásra szólította fel híveit. Sok imám ma már internetes fórumokat tart. Az arab államok is rengeteg változáson mentek át, rést ütött áttörhetetlennek hitt falakon a parabolaantenna, az internet, a mobiltelefon. Az alapvető berögződések azonban nem változnak meg egyik napról a másikra.

Irak példája bizonyította: nem lehet valamit lerombolni és gyorsan újjáépíteni, egy diktátor eltávolításával még nem indul „tiszta lappal” egy ország. Hiába tartanak demokráciaórákat a hazatérő iraki emigránsok – az országban jobban dúl a korrupció, mint valaha. A reformokhoz idő kell, és nem lehet pánarab szintű megoldásokban gondolkodni. Ennyi ország, etnikum és vallási irányzat között nem véletlen, hogy igazi arab egység nincs, és soha nem is volt.

Az Arab Ligának is inkább a tagállamok gazdasági, mint politikai koordinációjában kellene feladatot vállalnia. Egy jól működő – egyébként tervbe vett – arab közös piac hozzájárulna a fejlődéshez, a gazdasági nyitással a politikai nyitás is könynyebben megvalósulna.

Bár az Egyesült Államoknak nem áll érdekében az arab egység, a megosztás hosszú távon mindenkire visszaüt. Amerikának mindenekelőtt arra kellene őszinte választ adnia, mi a pontos célja: az, hogy Nyugat-barát vagy az, hogy demokratikus vezetések kerüljenek az arab államok élére. A kettő nem feltétlenül esik egybe.

Al Ghaoui Hesna, 2005. április 26. 00:00