Forrás: Népszava

Azonosító lap

Az 1948-ban alakult Bokor római katolikus bázisközösség vezetője, Bulányi György piarista szerzetes kereszténység (Új Szövetség) értelmezése szerint a jézusi szeretet fogalmának három legfontosabb része a szegénység, a kicsiség és az erőszakmentesség. A Bokor tagjainak tudatosan kell vállalniuk a szegénységet (miközben szüntelenül kell törekedniük a belső gazdagságra), a hatalmasságokkal és hatalmaskodással szemben a hatalomból kiszorultak oldalára kell állniuk, és ezen az oldalon kell alázattal szolgálniuk. A magukat kereszténynek vallóknak erőszakmentesen kell élniük és az erőszak intézményeit el kell utasítaniuk. Bulányi, a Bokor lelkiségi mozgalom és annak mintegy 1500-2000 tagja ezen elveikkel szembe kerültek a katolikus egyházzal és kommunista állammal egyaránt. Ennek teológiai, egyházfegyelmi és politikai szálai egyaránt voltak, és ezek a szálak mind a mai napig elvarratlanok. A szálak elvezettek az MSZMP Politikai Bizottságáig, az Állami Egyházügyi Hivatalig, a Belügyminisztérium megfigyelésekkel és elhárítással foglalkozó ügyosztályáig, valamint a Magyar Katolikus Püspöki Karig, Moszkváig, a Vatikánig és persze a Büntetésvégrehajtási Intézetekig (BV).

A Bokor bázisközösséget az egyik oldalon elmarasztalták, kiközösítették és államellenes szekta kategóriájába sorolták, az állam és egyház egyaránt és közösen üldözte. A Bokor a ‘másik oldalon’, a nemzetközi, a nyugat-európai egyházi közvélemény és civil jogvédő szervezetek körében általában tekintélyt és elismerést szerzett. Magyarországon a demokratikus ellenzék támogatta a lelkiismereti és vallásszabadság talaján álló Bokor-kezdeményezéseket. A rendszerváltás időszakában a Bokor szálai ‘elértek’ a jogvédő Kelet-Nyugat Párbeszéd Hálózat Körig, a Halálbüntetést Ellenzők Ligájáig, a Szabad Kezdeményezések Hálózatáig, a rendszerváltás után pedig az Alba Körig és a Hadkötelezettséget Ellenzők Ligájáig.

A Bokor bázisközösség szociológia értelemben a katolikus egyház része, egyházi jogi értelemben hol kívül, hol belül elhelyezkdő – mondhatni állandóan a kettő között úton lévő – közösség. Mindenképpen elmondható róla azonban, hogy a keresztény világban intenzíven jelenlévő bázisközösségi mozgalom része. A Bokor leginkább a teológiai és jogi értelemben egyaránt önnálló egyházként működő, békeegyháznak nevezett kis egyházakhoz hasonlítható (pl. kvékerek, hutteriek, molokánok, duhoborok). A Bokor erőszakmentességről vallott elvei és annak gyakorlata hasonlít Mahatma Gandhi szatjágraha fogalmához (igazsághoz való ragaszkodás egy egész életen át), és a vallásos anarchizmus felfogásához (politikai és egyházi hatalom és mindenfajta elnyomás elutasítása valamint evangéliumi őskereszténység).

A Bokor ‘általános’ erőszakmentes felfogásának egyik hangsúlyos része a honvédelmi kötelezettségekkel kapcsolatos magatartási formák. Az ebbe a típusba sorolható magatartásnak vannak szekunder és primér formái. A szekunder magatartási formák a jogszabályt nem sértő kérelmező, figyelemfelkeltő, tájékoztató tevékenységek. Ezek során a Bokor tagjai leveleket írtak állami- és pártvezetőknek, országgyűlési képviselőknek, egyházuk vezetőinek, honvédelmi szerveknek, börtönügyi előljáróknak, stb., vagy dokumentálták és nyilvánosságra hozták a velük megtörtént jogsérelmeket vagy pedig demonstrációt szerveztek a bebörtönzöttek kiszabadításáért. Az egypártrendszer keretei között ezeknek a magatartási formáknak voltak negatív állami (pl. megfigyelés, útlevélproblémák, munkahelyi kellemetlenségek) és egyházi (pl. papi működéstől való eltiltás, papok áthelyezése, szülők megfenyegetése) következményei.

A primér honvédelmi kötelezettséggel kapcsolatos magatartási formák mindegyike jogszabálysértő volt és büntetendő cselekménynek számított. A primér szembenállási formák ugyancsak kétfélék lehettek. A puha szembenállási forma – az adott időszakban – a csak férfiak által elkövethető, honvédelmi hozzájárulás megfizetésének a megtagadása volt (a Bokorból négy fő). A kemény szembenállási formák közé – ‘alulról’ ‘felfelé’ haladva – a honvédelmi oktatásban való részvétel elutasítása (egy lány és egy fiú), és a katonai nyilvántartásba vétellel, megjelenéssel és katonakönyvvel kapcsolatos elutasító magatartási formák tartoztak (kb. 70 nő és kb. 55 férfi). Az ilyen magatartást tanusító Bokor tagok szabálysértést követtek el és az állam ezeket vagy nem szankcionálta, vagy az elkövetőket figyelmeztetésben részesítette, vagy pénzbírság kifizetésére kötelezte. A Bokor tagok közül volt, aki kifizette a büntetést és volt aki nem, továbbá egy valaki volt, aki a pénzbírságot ötnapi elzárásra ‘váltatta át’.

A kemény kategória csúcsán helyezkedtek el a katonai (sorkatonai vagy tartalékos katonai) szolgálatot elutasítók csoportja. A Bokor katonai szolgálatmegtagadók 1979 és 1990 között összesen 512 hónapot, azaz 42.7 évet töltöttek Büntetésvégrehajtási Intézetben. Habos László könyvében emlegetett Börtön Közösségi Vállalkozás (BKV) tagjai tehát a fogház fokozatban raboskodó Bokor tagok által alapított vallási-baráti közösség tagjai voltak, akik olyan ‘nagyidősök’ voltak, akik a sorkatonai szolgálat megtagadásáért 20-36 hónapot, vagy pedig a tartalékos katonai szolgálat megtagadásáért 10-14 hónap szabadságvesztésre ítéltek

A Bokor-tag Habos László katonai szolgálat megtagadásának közvetlen előtörténete 1979-ben kezdődött, amikor az első ‘bulányista’ (dr. Merza József matematikus ) megtagadta a tartalékos katonai szolgálat teljesítését. A kádári diktatúrában azért volt ez szokatlan esemény, mert Merza volt az első olyan katolikus katonaság megtagadó, aki egy jól szervezett katolikus csoporthoz tartozott. Az 1979-et követően 1989-ig minden évben volt bebörtönzött Bokor-katonai szolgálatmegtagadó. Habos László 1983. augusztus 25-én tagadta meg a sorkatonai szolgálat teljesítését, és ezért 31 hónap fogházban végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték, továbbá két évre eltiltották a közügyektől. A Bokor egészének vonatkozásában elmondható, hogy 1983-ra válik a Bokorban általánosan elfogadottá a katonaság megtagadásának gondolata, és 1986-ig a honvédelmi kötelezettségekkel kapcsolatban folyamatosan és nagy arányban követnek el Bokor tagok szabálysértéseket és büncselekményeket. Magyarországon – rajtuk kívül – karizmatikus (1 fő), szabadkeresztény (1 fő), zsidó vallású (2 fő) valamint ‘politikai’ (2 fő) katonai szolgálatmegtagadó esete vált ismertté. Összlétszámuk Magyarországon 1979 és 1990 között mintegy 800 fő volt, közöttük a mintegy 700 Jehova tanúval. A szovjet birodalomban – ismereteink szerint – 1983-ig egyedül a Szovjetunióhoz tartozó Ukrajnában voltak katolikus katonaság megtagadók, míg 1985-től Lengyelországban tagadta meg néhány katolikus a katonai szolgálatot. A szovjet érdekszférában a Bokorhoz fogható katolikus katonai szolgálatmegtagadó csoportról nincsen tudomásunk.

Csapody Tamás

Az 526-os zárka

(…)Nos, hát hogy is kerültünk mi ide Jézussal a Fővárosi Büntetés Végrehajtási Intézet Gyorskocsi utcai börtönének 526-os cellájába?

Elmesélhetem, mivel mint mondottam, nincs kedvem aludni. Röviden úgy, hogy ma délelőtt az ügyeletes katonai ügyész letartóztatott. Kezeimre bilincs került és bezártak ebbe a zárkába. Mondhatnám hosszú út vezetett idáig, hogy engem katonai szolgálat megtagadásának bűntettének vádjával előzetes letartoztatásba helyezzenek, pedig nem így volt. Egyszerűen a mai napra szólt a behívóparancs sorkatonai szolgálatra. Vagyis jelentkeznem kellett volna a Népstadionban a többi fiatal fiúval, hogy úgymond ‘elvigyenek katonának’. De a megadott időben a Katonai Ügyészségen jelentkeztem, ahol egyszerűen közöltem, hogy én nem vállalom a sorkatonai szolgálatot…

– Miért nem? – kérdezte a hadnagy.

– Lelkiismereti okokból – feleltem, és átadtam a Hadkiegészítő Parancsnokságnak írt levelem másolatát.

– Micsoda, maga katolikus? – kapta fel fejét kissé ingerülten a katonatiszt.

– Igen – feleltem.

Miután elolvasta beadványomat, lassan, a felsőbbrendűség hatalmával megvetően nézett végig rajtam. Majd folytatta kihallgatásomat:

– Én úgy tudom, a katolikus egyház nem tiltja híveinek a katonáskodást.

– De nem is helyesli.

– A pápa tudtommal az, aki nem helyesli az ilyen magatartást! – közölte mélyen a szemembe nézve.

– Én Jézust követem, s azt biztosan tudom, hogy Ő nem fogna fegyvert soha! – jelentettem ki határozottan. Ezután felállt s a szekrényéből elővett egy Bibliát, és elém tette az asztalra.

– Mutassa meg nekem, hogy hol mondja a maga Jézusa, hogy ne menjen katonának! Egy fekete műbőrkötésű Újszövetség feküdt az asztalon. Újnak látszott, bizonyára kevésszer lapozgatták. Nem nyúltam a könyv felé, felnéztem, a tiszt tekintetét kerestem.

– Az egész tanítása arról szól, hogy szeressünk. Arról, hogy szeressük még ellenségünket is. A szeretetre tanít és a szeretet véleményem szerint erőszakmentes. Ha Jézus tanítása szerint szeretnék élni, márpedig azért vallom magam kereszténynek, hogy így éljek, értse meg, nem tehetem az ellenkezőjét! – válaszoltam.

– A katonai szolgálattevés a magyar alkotmányban rögzített állampolgári kötelessége! – közölte emeltebb hangon.

– De létezik vallási és lelkiismereti szabadság, s én ezzel az alkotmány által biztosított jogommal kívánok élni.

– Ha nem akar fegyvert fogni, hát ne fogjon, teljesítsen egészségügyi szolgálatot. Mit szól hozzá? – kérdezte.

– A katonaság keretein belül? – válaszoltam kérdésére kérdéssel.

– Hát természetesen.

– Úgy nem!

– Tudja, hogy mi vár magára?! – ezt már szinte kiabálta.

– Igen, börtön.

– Jól mondja, ezt akarja? – kérdezte kiabálva.

– Nem, de ha nincs más lehetőség, hát vállalom.

– Ja, igen, maguk valami békeszolgálatot szeretnének, na de olyan nincs! – közölte ellenkezést nem tűrő hangon.

Erre nem reagáltam. Rövid csend után erőteljesen ordította:

– Hát milyen férfi maga? – A megszégyenítés eszközéhez nyúlt, de ez már inkább a tehetetlenség eszközévé vált. A gépíró hölgy nem vált partnerévé ebben a játszmában. Szótlanul nézett rám és inkább a sajnálkozás jelei mutatkoztak tekintetében, mint a fölényes megalázás. Az újabb rövid csendet már halk kérdéssel szakította meg a hadnagy:

– Na, hajlandó katonának menni, vagy sem?

– Nem! – feleltem gyors határozottsággal.

Ezután a telefonhoz nyúlt és a vonal másik végén levőtől egy számot kért. Megíratta a jegyzőkönyvet, melyet azután átnyújtotta aláírás céljából. Majd az iratokat rendezgetve, reám se nézve szólt:

– Kint várjon, majd szólítják. Elhagytam az irodát, s ezzel a kihallgatásom és egyben az előzetes letartoztatásom megtörtént. A folyosón ülve nyugodt megkönnyebbülést éreztem. Néhány lépésnyire tőlem három fiú beszélgetett halkan. ‘Ők bizonyára a Jehova tanúi’ – gondoltam. Érdeklődően néztek felém, de mikor reájuk pillantottam, újból egymásra figyeltek.

Kis idő múltán egy katona lépett elénk, s a nevemet mondta kissé akadozva, mint aki nem biztos benne, hogy jól mondja-e a papírjáról olvasottakat. Felálltam, jelezve, hogy engem keres. A hosszú folyosót, melyen haladtunk nagy erős rács osztotta ketté. A rács másik oldalán egy fegyőr várakozott.

– Na, itt van még egy! – szólt a katona odaérve, a papírokat átadta az őrnek, aki kinyitotta a zárat, s a kitárt rácsos ajtón én átléptem a börtön ‘küszöbét’.

Egy újabb rácsos ajtó nyílt ki előttem s egy ‘ketrecben’ találtam magamat furcsa emberek között. Egy falak nélküli ‘szobában’, ahol a koszos beton aljzatot négyoldalnyi kerítés zárt körbe. Vegyes társaság volt körülöttem, több civil ruhás és néhány rabruhába öltözött férfi. Üldögéltek a betonon és beszélgettek. Valamelyik vidéki börtönről mesélt a rabruhás, aki onnan jött másodfokú tárgyalására. Szitkozódott, káromkodva szidta a fegyőröket, és cellatársairól is igen negatív véleménnyel volt. Úgy két órája álltam a kerítés mellett figyelve e furcsa gyülekezetet, amikor a lábam zsibbadására lettem figyelmes. Leguggoltam, felálltam. Ezt többször megismételtem, s ekkor egy hang megszólalt:

– Ne kényeskedj, üljél le! – mondta egy kopaszra borotvált fejű egyén. Nem akartam a koszba telepedni.

– Majd megszokja – mondta egy magas ember legyintve.

Alighogy leültem, egy őr jött, s nyílt a rácsos ajtó. Kettesével bilincseltek össze minket.

– Akasszuk össze a kisujjunkat – szólt a hozzám bilincselt férfi.

– Irány a rabszállító! – kiáltotta a smasszer.

Szűkösen kuporogtunk a kis autóban, mely gyorsan robogott velünk Budapest utcáin. Megkérdeztem ‘sziámi testvéremet’, tudja-e hova visznek. ‘A Markóba befogadásra’ – hangzott a szűkszavú válasz. Jobbnak láttam nem kérdezősködni tovább, hisz úgyis mindent a saját bőrömön kell megtapasztalnom. Az erős rácsokkal borított egykori mentőautó a börtön épület hatalmas bejáratának közelében a járda szélén állt meg. Nehézkesen szálltunk ki az autóból, mivel a bilincs feszült, egy racsnival szorosabbra ugrott. Csípte a bőrt, kissé fájt, de nem volt időm figyelni erre. Meglepett az a tekintet, mely rám tapadt egy babakocsiját a járdán toló fiatalasszony pillantásából. Ahogy ott állt előttünk és nézett, az értetlenség, a megvetés és a sajnálat is sugárzott a szemeiből. Majd mosolyogva néztem bilincsemre és e szakadt külsejű emberre, aki összeszorított kisujjamnál fogva húzott maga után a börtönkapu felé. Betessékeltek egy irodába, ahol megtörtént a befogadásom, vagyis alaposan átvizsgáltak. Kiürítették zsebeimet, és tételesen ellenőrizték a holmimat. Elvették a táskámban talált mosóport és borotvahabot. Megtudtam, hogy ezek tiltott tárgynak minősülnek (úgynevezett szökést elősegítő eszközök), s mint ilyet, egyszerűen elkobozták. A visszaúton egy másik ‘jóemberhez’ lettem láncolva. A láncunkat, mely mély nyomott hagyott csuklómon, egy méretes lakat ékesítette. Az autó tejüveg rácsos ablakain át nem láthattam ki, így magam elé nézve ültem.

– Dobj meg egy cigivel! – szólt hozzám egy szakállas, ápolatlan külsejű ember.

– Nem dohányzom! – válaszoltam.

– Jó neked – jegyezte meg halkan, egy igencsak foghiányos középkorú ember.

Miután visszaérkeztem a Gyorskocsi utcai börtönbe, megkaptam a ‘kincstári felszerelésemet’ (csajka, kanál, pohár, evőeszközök, ágyneműhuzat, stb.). Majd felvezettek az ötödik emeletre, ahol egy szúrós szemű őr nézett végig rajtam.

– Na, hova tegyelek téged fiam? – kérdezte önmagától, papírjai között lapozgatva.

Az 526-os zárka ajtaját nyitotta ki.

– Ez jó lesz – mondta, és már kattant is a zár mögöttem. (…)

Habos László

———-

Csapody Tamás tanulmánya és Habos László Acél ajtók mögött című börtönmemoárja teljes terjedelmében az Árgus című folyóirat áprilisi számában olvasható.