Forrás: Népszava

A győzelem

‘Az egykor oly félelmetes német haderő a szövetségesek egyesített csapásai alatt összeomlott. Hitler öngyilkos lett, a német kormány megbízottjai 1945. május 7-én Reimsben aláírták a Reich feltétel nélküli kapitulációjának okmányát. Az ezer évesnek meghirdetett náci világuralom véget ért’. George Marshall tábornoknak az USA vezérkari főnökének 1945. május 10-ei kongresszusi jelentése.

‘Hiszem, hogy a nyugati demokráciák és az orosz nép barátságától és kölcsönös megértésétől függ az emberiség boldogabb jövője. Mi szigethazánkban szívünk mélyéből kívánunk népüknek boldog, békés jövendőt’. – Winston Churchill távirata Sztálinhoz május 9-én.

‘Arra figyelmeztetem a német népet, hogy bármit hozzon a jövő, szigorúan tartsák magukat faji törvényeinkhez és minden helyzetben következetesen harcoljanak a felsőbb rendű népünk tönkretételére szövetkezett zsidóság ellen’ – Hitler 1945. április 28-én lediktált végrendeletéből.

Május 9-én az egész világ a náci Németország feletti győzelem 60. évfordulójára emlékszik. Együtt emlékeznek és ünnepelnek az immár újra egységes és demokratikus Németország vezetői és polgárai, s feledve a hidegháború sötét évtizedeit, Oroszország vezetői is közöse ünnepelnek hajdani szövetségesükkel.

Ha valaki a mai ismereteink birtokában egy pillantást vet az 1945-ös év első heteinek hadi térképeire, nehezen tudja megérteni, hogyan sikerült a fasiszta propagandának – még több mint egymillió civil és katona feláldozásával – konok ellenállásra bírni a német haderőt. Goebbelsnek naplójának tanúsága szerint ‘a Führer rendületlenül bízik abban, hogy az angol-amerikai vezetés hamarosan szembe fordul a szovjetekkel’ – jegyzi fel a náci propagandaminiszter . A történelem azonban fényesen bebizonyította, hogy a nyugati demokráciák és a Szovjetunió közötti antifasiszta koalíció a háború végén csak úgy, mint 1941 nyarától, a nagy együttműködés kezdetétől kezdve szilárd maradt.Nem azt mondjuk, hogy már a három nagy – Roosevelt, Sztálin, Churchill – teheráni találkozójától (1943. november 28-december 1.) nem voltak viták a szövetségesek között, ám a nézeteltérések egyetlen percig sem veszélyeztették a fő célt: azt, hogy a háborút együttesen folytatják a náci birodalom teljes kapitulációjáig. Értelmetlen és történelmietlen minden olyan okoskodás, ami a hidegháborús konfliktust, mintegy visszavetíteni próbálja a világháború idejére. A későbbi fél évszázados drámai szembenállás – amely a Szovjetunió felbomlásával végződött – mit sem változtat azon, hogy a náci birodalom legyőzésében töretlen volt a szövetségesek egysége.

Hat évtized után most vessünk egy pillantást arra a hatalmas történelmi színpadra, amelyen az európai utolsó véres jelentetei lejátszódtak. 1945 elején a 16 éves gyerekektől a 60 éves öregekig érvényes totális mozgósítással a német fegyveres erők összlétszámát Hitler 7,2 millióra duzzasztja. De minden erőfeszítés ellenére 1945 elején már nyilvánvaló volt, hogy a szövetségesek mindenhol fölényben vannak. Keleten a Baltikumtól a Kárpátokig huzódó 900 kilométeres vonalon a szovjet haderő félelmetes erőt vonultatott föl. Ian Kershaw nemrég magyarul is megjelent új nagy Hitler életrajzának pontosított adatai szerint a szovjetek a főcsapások centrumában, gyalogságban 6:1 harckocsikban 8:1, tüzérségben pedig 20:1 arányú túlerőben voltak. A rajnai fronton ennél némileg kiegyenlítettebbek voltak az erőviszonyok (kb. egymillió német katona állt szemben másfél millió angol-kanadai-amerikai katonával), viszont a szövetségesek 40:1 légi fölénye mindent eldöntött.

A front először keleten mozdult meg. 1945. január 14-én kezdte meg támadását a Visztula-menti hídfőből az 1. Belorusz Front Zsukov marsall vezényletével. Tőle északra Rokoszovszkij 2. Belorusz Frontja, délen Szilézián keresztül Konyev marsall 1. Ukrán Frontja lépett akcióba. Zsukov csapatai már február 2-án átkeltek Landsberg térségében az Oderán és hídfőt foglaltak a Berlin elleni közvetlen támadáshoz. A keleti frontra vezényelt német tartalékok már csak azért sem tudtak hathatós ellenállást tanúsítani, mert a főparancsnoksággal Hitler az SS birodalmi Führerjét a katonailag teljességgel alkalmatlan Himmlert bízta meg. ‘A Reichführernek hamarosan tapasztalnia kellett, hogy milyen más dolog Zsukov katonáival szembeszállni, mint védtelen civileket hajszolni és hadifoglyokat legyilkolni’ – jegyzi meg Kershaw a már említett művében.Március közepére Hitler leváltja Himmlert, helyébe a már Berlin előterében védekező német erők parancsnokává a nagy tapasztalatú Heinrici vezérezredest nevezi ki, de tőle is csak annyira futja, hogy némileg lelassítja az orosz előrenyomulást.

A hadi helyzet a nyugati fronton is katasztrofális. Eisenhower szövetséges főparancsnok február 22-én indítja Montgomery brit 21. Hadseregcsoportjának az Észak-Rajna- vidék elleni offenzíváját. Egy nappal később támad az angoloktól délre Bradley tábornagy vezette 12. Amerikai Hadseregcsoport, Simpson tábornok 9. Hadserege és Hodges tábornok 1. Hadserege. Hodges március 5-én elfoglalja Kölnt és Churchill nem lett volna az, aki, ha maga is részt nem vesz az offenzívában. ‘Kedves tábornokom, a németeket megkorbácsoltuk, most már elkaptuk őket’ – ölelkezik össze katonai bakancsában térdig Németország sarában állva, Köln elővárosában Eisenhowerrel. Délen, Frankfurt alatt a féktelen temperamentuma miatt csak Cowboy-Dzsordzsinak becézett Patton tábornok 3. Amerikai Hadserege március 10-én támad, március 23-án átkel a Rajnán és olyan lendülettel nyomulnak előre, hogy öt nap mulva már elérik Nürnberget, a hírhedt pártnapok és faji törvények szülővárosát. ‘Patton fékezhetetlen volt – írja visszaemlékezéseiben a haditudósító, Ralph Ingersoll – jellemző rá, hogy egy német tábornoknak autóval kellett utána rohannia, hogy megkérdezze, hol adhatja meg magát. Tegye le a fegyvert ahol akarja, és ne tartson fel hülye ceremóniákkal – gorombította le az elképedt németet Patton.

Máig rejtély, hogy Hitler éppen a szovjet támadás kezdetekor – 1945. január 15-én- miért határoz úgy, hogy a ziegenbergi nyugati főhadiszállásról visszatér a fenyegetett Berlinbe, amikor már részletes tervet dolgoztak ki, hogy az Alpokban kiépített hegyi erődbe fog visszahúzódni. Azt sem tudjuk pontosan, mikor dönt úgy hogy végig Berlinben marad. A legújabb kutatások arra utalnak, hogy Hitler nem hogy januárban, de még március elején sincs tisztábanrhelyzetével. Oliver Hirschbiegel nálunk is nagy sikerrel bemutatott filmje is jól érzékelteti, hogy a Vezér a berlini kancellária bunkerjében mindinkább elszakadt a realitásoktól, egyik pillanatban oly biztos a győzelemben, hogy utasítást ad a háború utáni Németország ‘szociális’ adórendszerének kidolgozására, majd azon őrjöng, hogy ‘a német nép gyengesége miatt nem érdemel meg engem, inkább pusztuljanak el’ és március 19-én kiadja a Nero-parancsot, amely szerint fel kell robbantani minden üzemet, vasútvonalat, hidat,hogy aztán apatikusan tudomásul vegye: őrült utasítását olyan vakbuzgó híve sem hajlandó végrehajtani, mint Albert Speer fegyverkezési miniszter és szeretett főépítésze. Mikor április 12-én Goebbels az örömtől magán kívül tudtára adja, hogy Roosevelt elnök meghalt, magabiztosan kijelenti: ‘A gondviselés most sem hagyott el, ismét győzni fogok.’ Aztán már csak hagymázas fantáziájában létező hadosztályoknak ad parancsot, megsemmisített csapatok harcba vetéséről rendelkezik, miközben Konyev katoná behatolnak a német főváros déli – Zossen – külvárosába. Zsukov rádiósai ekkor már ilyen rejtjelzés nélküli rádiogrammokat hallgatnak le: ‘Wenck tábornok 12. Hadserege (mely meg sem tudta közelíteni Berlint) támadja meg Zsukovot… Heinrici nyomuljon Potsdam felé… Hol van Heinrici? Azonnal jelentkezzék Steiner tábornok… ‘. A káosz teljes, Hitler már csak ‘szellemcsapatoknak’ osztogatja parancsait…

Április 25-én az amerikai és a szovjet csapatok – Csujkov tábornok, a sztálingrádi hős, 58. gárdahadosztálya -az Elba-menti Torgaunál találkozik az amerikaiakkal. Eisenhower ezen a napon bukkan először német haláltáborra, így emlékszik: ‘Leírhatatlan, mit éreztem, mikor szemtől szemben álltam a náci bűntettek e legborzalmasabbikával. Kötelességemnek tartottam, hogy e naptól kezdve személyesen tanúsítsam e rémtetteket, ha bárki bármikor tagadni vagy kicsinyíteni próbálná a náci bűnöket’.

Április 30-án reggel Hitler rádión keresztül kormányfői megbízatást ad az észak-németországi Flensburgban állomásozó Dönitz tengernagynak, lediktálja politikai végrendeletét, majd a groteszk szertartáson feleségül vett Eva Braunnal 1945. április 30-án, 14 óra 30 perckor öngyilkosságot követ el. Egy órával később Jegorov őrmester és Kantarija tizedes kitűzi a rommá lőtt Reichstagra a vörös zászlót. Azok az orosz katonák, akik közül sokan a Sztálingrád és Moszkva óta harcoltak a németekkel, itt Berlinben óriási elégtételt éreztek. Berzarin tábornok, Berlin későbbi első városparancsnoka például ezekkel a szokatlan szenvedélyes szavakkal vezényli egységeit: ‘Asszonyainkért, gyermekeinkért, elvtársainkért, felégetett falvainkért, a lerombolt városainkért, a fasiszta gyilkosokra – tűz.’

Május 2-án reggel 6 óra 30 perckor a minden további harccseleményt kategorikusan ellenző Weidling tábornok, Berlin városparancsnoka leteszi a fegyvert . De a háború korántsem így és a közhiedelemmel szembe, nem ezzel az aktussal fejeződött be. Ugyanis Dönitz parancsára Jodl vezérezredes, a német hadsereg hadműveleti főnöke május 6-án megjelenik Eisenhower reims-i főhadiszállásán és felajánlja, hogy a német haderő kapitulál – a nyugatiak előtt. Eisenhower hallani sem akar különalkuról és szőnyegbombázást helyez kilátásba, ha a feltétel nélküli kapitulációt nem egyszerre minden fronton hajtják végre. Május 7-én éjjel 2 óra 40 perckor Jodl Eisenhower előtt aláírja a kapitulációs okmányt. Eisenhower így emlékezik: ‘ Önt teszem felelőssé azért, hogy az orosz parancsnokság által megjelölt időpontban meg kell jelenniük Berlinben, hogy letegyék a fegyvert a szovjet kormány megbízottjai előtt is’. Sztálin – akit kellemetlenül érint, hogy végül is a német kapituláció az amerikaiak előtt történik,- május 7-én értesíti Zsukovot Berlinben. ‘Nem értettem egyet , hogy a kapitulációs okmányt nem előttünk és nem Berlinben írjuk alá. Megegyeztünk a szövetségeseinkkel, hogy a reims-i iratot a kapituláció előzetes jegyzőkönyvének tekintjük, a végső dokumentum aláírása holnap Berlinben történik’ – írja emlékirataiban Zsukov.

Május 8-án a szövetségesek képviseletében Berlinbe érkezik a brit Tedder marsall, az amerikai Spaatz tábornok és a francia Lettre de Tassigny tábornok. Közben Berlinbe szállítják Keitel marsallt, a német haderő főparancsnokát és munkatársait. Mikor a repülőtérről a szovjet főhadiszállásra viszik Keitel komoran odaveti az őt kísérő Szokolovszkij tábornoknak: ‘Berlin utcáin mélyen megrázott a civil lakosság szenvedése és a pusztulás látványa. Szokolovszkij hűvösen válaszolt: Tábornagy úr, az a látvány valószínűleg nem rendítette meg, amikor a parancsára felégetett szovjet városok s falvak sokaságát szemlélte meg és szó nélkül vette tudomásul, hogy a romok alatt állampolgáraink milliói, köztük kisgyerekek tízezrei lelték halálukat’.

A kapituláció végül a karlhorsti (Berlin egyik külvárosa) tiszti iskola éttermében történik meg. ‘Május 8-án pontosan éjfélkor léptünk a terembe – szól Zsukov emlékirata – valamennyi tekintet az ajtóra szegeződött, ahol azoknak kellett megjelenniük, akik az egész világ előtt azzal dicsekedtek, hogy villámgyorsan szétzúzzák Franciaországot, Angliát, egy-két hónap alatt leigázzák a Szovjetuniót ésigájukba hajtják az egész világot. Elsőnek Hitler jobbkeze, Keitel tábornagy jelent meg az ajtónyílásban. Őt követte Friedenburg tengernagy és Stumpf vezérezredes. Felállva szólítottam őket: a német küldöttség lépjen az asztalhoz. Ezeken a lapokon írják alá Németország feltétel nélküli fegyverletételének jegyzőkönyvét. Keitel egy lapos pillantást vetett rám, majd az asztalhoz lépett. Monoklija kiesett a szeméből, arcán piros foltok ütöttek ki, amikor a tollat a kezébe vette… Május 9-én 0 óra 43 perckor befejeződött a fegyverletételről szóló okmányok aláírása’.

Öt év, nyolc hónap és nyolc nap után a világtörténelem legvéresebb háborúja Európában a nácik teljes vereségével véget ért. A szörnyű mérleg: ötven millió halott, az áldozatoknak több mint fele civil, s a világtörténelemben először történt meg, hogy közülük hat milliót kizárólag származása, vallása miatt gyilkolnak meg.

Szász István