Forrás: NOL(rendezői változat)
F. Zs., 2005. április 23. 00:00
Hatvan évvel ezelőtt Máté Lajos pattanásos volt, szemüveges és dunántúli tájszólással beszélt, ami olyan észrevétlenül kopott le később róla, mint nyár végén a bőr a válláról. Azt, hogy miért akart mindenáron színházrendező lenni, soha nem tudta pontosan elmagyarázni. Egyszerűen úgy érezte, ezt kell tennie, vagy inkább, hogy nem tehet mást, és ez az érzés olyan erős volt benne, hogy az még saját magát is meglepte.
Színház volt már neki a háború is. Amikor 1944 őszén a budapesti utcákon plakátok jelentek meg a leventék bevonulásáról, összepakolta a holmiját, teátrálisan elbúcsúzott a bérházban mindenkitől, majd visszalopakodott a lakásukba. A cselédszobában várta ki a harcok végét. Hetekkel később, amikor végre az utcára mehetett, nem is a pusztítás döbbentette meg igazán, hanem az, hogy a leomlott falak mögött látszó szobák mennyire hasonlítanak a kulisszákra.
Érettségi után bölcsésznek tanult. Angol-német-magyar szakra járt, az esztétikát Baránszky-Jób Lászlónál hallgatta, a filozófiát Lukács Györgynél, aki alacsony volt, időtlenül öreg, és úgy beszélt, mintha mondatai egy német szöveg tükörfordításai volnának. Máté nem vette komolyan az egyetemet. Igazából semmit nem vett komolyan ekkoriban, mintha a körülötte lévő világ túl súlytalan volna neki, melyben nem is annyira a helyét kereste, inkább egy szilárdnak hitt pontot, amelyben megkapaszkodhatna.
Épp csak elkezdte az egyetemet, amikor 1946 őszén elment a Művész Színházba. Anouilh Eurüdiké című darabját adták, melyben Darvas Iván és Tolnay Klári mellett az egyik szerepet Várkonyi Zoltán játszotta. Várkonyi esőkabátot és sötét kalapot viselt, mozdulatai takarékosak voltak. Az egyik jelenetben egy távozó szereplő után nézett lassan, tűnődve. A szereplő később öngyilkos lett a darabban, Mátéra pedig úgy hatott a felismerés, mintha megütötték volna: az esőköpenyes a halál. Az élmény olyan hirtelen jött, és olyan erős volt, hogy még az előadás alatt elhatározta, samesz lesz ebben a színházban.
A samesz eredetileg a zsidó egyház templomszolgáját jelentette, de a művészvilágban így nevezték azokat is, akik ellenszolgáltatás nélkül, pusztán a tapasztalatszerzésért dolgoztak a színházban. Máténak még így is hónapokat kellett várnia arra, hogy Várkonyi hívassa. Az igazgatói iroda az emeleten volt, a lépcsőtől jobbra futó folyosó végén, ahová két szobán keresztül lehetett eljutni. Kicsi helyiség volt, egy asztallal, két székkel, és ez meglepte Mátét. Másra számított, vagy talán álmai merészségéhez képest tűnt túl szegényesnek mindez. Várkonyi nem kérdezett semmit, csak nézte egy ideig. Jó, mondta aztán. Holnaptól te hozod a feketét.
Máté tehát samesz lett, pontosabban a samesz samesza, mert samesz már volt a Művész Színházban, Seregi László, a későbbi rendező. Tulajdonképpen egyszerű dolga volt: apróbb megbízásokat hajtott végre, jegyzetelt a próbákon, szaladgált ide-oda, és persze kávét hozott. Három hete dolgozott már, amikor odaszólt neki Várkonyi. Ezentúl te adod a tüzet is, mondta, és Máté a hangsúlyából értette meg igazán, egygyel feljebb lépett abban a bonyolult rendszerben, mely átszőtte a színház működését.
A Művész Színház magánszínház volt, 1945 áprilisában hozták létre, a háború végének eufóriájában, amikor úgy tetszett, az élet újból megjavítható. Rengetegen megfordultak benne a kor ismert vagy később ismertté váló színészei közül. Darvason és Tolnayn kívül itt játszott Gombaszögi Ella, Szabó Sándor, Szakács Miklós, Gábor Miklós, Gobbi Hilda, itt fedezték fel Lorán Lenkét, és ide szerződött Uray Tivadar, aki elegáns volt, megközelíthetetlen, és csak kevesek köszönését fogadta. A díszleteket sokszor Fábri Zoltán tervezte, Várkonyi mellett pedig általában Apáthi Imre rendezett, aki apró termete miatt magasított sarkú cipőben járt, és mindig sálat viselt a nyakában, amit folyton húzkodott. Máté figyelte ezeket az embereket. Tizennyolc éves múlt, és azt akarta, egyszer rá is ilyen csodálattal nézzen valaki, ahogy most ő néz rájuk.
Először a Hedda Gablerben volt samesz, aztán sorban jöttek az előadások, a Kis rókák, a Mélyek a gyökerek, majd az Édes fiaim Arthur Millertől. Ez igazi amerikai szocialista darab volt, legalábbis ezt írta róla Máté a naplójában, mert ekkor már naplót vezetett. Apró, dülöngélő betűi voltak, elcsúszott ékezetekkel, bizonytalanul táncoló t betűkkel, melyek szárát egészen felül húzta át. Amikor nemrég újraolvasta feljegyzéseit, leginkább a saját fiatalságán lepődött meg. Alig emlékezett már egykori önmagára, arra a gátlásos fiúra, aki tüzet adott a színészeknek, a darabok címeit viszont könnyen fel tudta idézni.
A Művész Színházban Gárdonyitól Galsworthyig, Moliére-től Oscar Wilde-ig szinte mindent játszottak. Bemutatták Illés Endre Hazugok című darabját, a Temetetlen holtakat Sartre-tól és Agatha Christie Tíz kicsi négerét is, mely tragédiának indult, ám egyfajta bohózat kerekedett belőle. Máté egy pillanatig csodálkozott csupán, aztán megértette: néhány hónappal a háború után azon, hogy egy villában meghal néhány ember, tényleg csak nevetni lehet. Noel Coward vígjátéka, a Vidám kísértet, különös módon került színpadra. Apáthiék egy másik darabbal szenvedtek, az előadás nem akart összeállni, mire Várkonyi táviratot küldött londoni tanulmányútjáról. A fiókom bal sarkában találtok egy darabot, írta, a szerepeket osszátok ki Tolnayra és Rádayra, és két hét múlva tartsátok meg a bemutatót. A Vidám kísértetek óriási siker lett, több mint nyolcvanszor játszották végül.
1949 nyarán aztán a Cander család című darab után a társulat átment a Lyra étterembe. Várkonyi itt rövid beszédet mondott. A színház megszűnik, jelentette be, és Máté számára most vált csak világossá, hogy az, amit eddig ő szocialista realista színjátszásnak gondolt, valójában polgári reakciós művészet volt. Az asztal végén ült, és bár sörözős ember volt, most kivételesen bort rendelt. Mindegy, gondolta. Azt érezte, amit még sokszor az életében: minden fontos megtörtént vele ez alatt a két év alatt.
Végül Máté Lajosból színházrendező lett. Előbb még megfordult a Nemzetiben, de itt már nem samesz, hanem segédrendező volt, rendes fizetéssel, melyet először el sem akart hinni. Innen Békéscsabára került, majd Győrbe, és megint Békéscsabára, darabokat rendezett, jókat, és rosszakat. Amikor Miller Édes fiaim című darabját próbálta, eszébe jutott Várkonyi rendezése a Művész Színházban, és ellopott egy-két ötletet. A dolog működött, ő pedig újraélte egy pillanatig a fiatalságát.
Aztán otthagyta a színházat. Amatőr színjátszókkal kezdett foglalkozni, színháztörténetet tanított, és közben lassan telt az élete. Az idén tavasszal aztán kiadták egykori naplóját, melyet a Művész Színházban töltött évek alatt vezetett. A könyv bemutatója ünnepélyes volt. Eljött Bárdy György, Komlós Juci, Gordon Zsuzsa, és szégyen, nem szégyen, Máté Lajos egészen elérzékenyült. Talán még egy könnycsepp is megjelent a szemében, de hát ez nem is csoda, hisz olyan régi dolgokról esett szó.
Hát ez most Máté Lajos, az egykori samesz: egy érzékeny, idős férfi, akit már egyre kevesebben hívnak Lajoskának. A tartása az évekkel mind jobban hasonlít az édesapjáéra, ha pedig kedve van, megiszik egy-két kisfröccsöt. Néha eszébe jut, amit egyszer, valamikor az idők kezdetekor a drámáról tanult. A dráma a görög dran igéből származik: olyan cselekvést jelent, ahol dönteni kell két dolog között, és ez okozza a konfliktust. Máté Lajosnak azonban alig kellett döntenie. Szép és nyugodt élete volt, legalábbis szeret így gondolni rá.
Ilyenkor egy pillanatig nem tudja, hálás legyen-e ezért a sorsának vagy nem, de aztán azt gondolja, igen, legyen az, hálás.
