A belülről való megközelítés útját választotta Olivier Marchal rendező két párizsi zsaru szembesítő ‘játszmájához’.
Miként csap át az igazság akarása a hatalom akarásába? Miként válik két régi barát ellenséggé? Milyen pszichológiai motivációi vannak az árulásnak, a vérbosszúnak? Gérard Depardieu és Daniel Auteuil sokat megélt arca, lénye egy emberi dráma sötétségébe világít be, amelyben végső soron nincs tettes és áldozat, csak két más módszerekkel az igazát érvényesíteni vágyó zsaru, akik a rendőrprefektus halálát követően hatalmi-pozíció harcba keverednek egymással. A történetet az élet írta és egy kiugrott zsaru vitte filmre, aki a gyilkossági csoport nyomozójaként igazolt át a mozihoz. A 36 egy kőkemény zsarufilm, nem annyira az alvilág, mint inkább az emberi psziché szorongásokkal teli gyilkos indulatainak mélységeit kutatva Gérard Depardieu és Daniel Auteuil színészi mester kettősével.
– Milyen út vezetett odáig, hogy a moziközönség elé tárja a legszemélyesebb tapasztalatait a zsarulét visszásságairól?
– Tizenkét évig szolgáltam a rendőrség kötelékében. Az első fél évben vagy tizet öregedtem. A filmeken és az irodalmi élményeken keresztül utópisztikus elképzelésem voltak erről a hivatásról. Ezzel szemben a valóság másról szólt: alkohol és nikotin függő kollégákról, átvirrasztott éjszakákról, a folyamatos zaklatás és fájdalom légkörében zajló kihallgatásokról. Minden reményt kiölt belőlem ez a mesterség az emberiességről. Az a hajdani zöldfülű kezdő, aki voltam, hamar felnőtté vált. Magam is alkoholista lettem, egy lelkileg megkattant ember. Amikor idestova három éve nekiláttam a film forgatókönyvének, mindenekelőtt ennek a mesterségnek a fájdalmát kívántam megosztani a leendő nézőkkel. Másfelől tisztelgésnek szántam a zsarusors előtt, ami csodálatos hivatás, de minden erődet leszívja, megfoszt minden más irányú érdeklődéstől. Hosszú heteken, éjszakákon át rémes ügyökön dolgozol méltatlan körülmények között. Ez a film tisztelgés és főhajtás egyúttal a Léo Vrinks néven szereplő kollégám és diáktársam előtt a rendőrfőiskolán, akit együttműködés miatt egy besugóval börtönre ítélt a rivális kollégája. Mindenét elvesztette, várandós felesége autóbaleset áldozata lett, börtönbüntetésre ítélték, öngyilkosságot kísérelt meg, az apja önkezűleg vetett véget az életének, az anyja súlyos beteg lett. Megfosztották a méltóságától, szabadulását követően biztonsági őrként dolgozott. Némiképpen megpróbáltam őt rehabilitálni azáltal, hogy bevontam a forgatókönyv írásba, a forgatáson pedig epizódszerepben és sofőrként alkalmaztam. A televízióból és a mozikból áradó bűnügyi filmek dömpingjében vélhetően sikerült némi rést ütni ezzel a filmmel. A 60-as, 70-es évek francia krimi hagyományát igyekeztünk ötvözni a zsaru figurák magányosságával.
– Bátorság, elszántság kérdése vajon, hogy sikerült úgymond átigazolnia a valóságból a fikció műfajába, a zsaru mindennapjaiból a mozi ‘kiváltságosai’ közé?
– Kamaszkorom óta a két mesterség vonzalma dominált bennem. Talán azért lettem kamasz fejjel mozirajongó, mert nem voltam sikeres a sportokban, nem voltak sikereim a lányoknál. Sok időt töltöttem egyedül, belülről ismerem a magányt. A szüleim kora hajnaltól késő estig dolgoztak. Rémesen rosszul éreztem magam a bőrömben, nyomasztott a halál kérdése, sokat szorongtam. A mozi szabadított fel. Melville, Verneuil filmjein csüngtem, az amerikai krimiken. Késő éjszakánként a Ciné Club nevű műsort néztem titkon a tévében, amikor krimiket vetítettek. Betéve ismertem az amerikai krimi irodalmat apám révén, aki kizárólag bűnügyi könyveket gyűjtött. A középiskolában az irodalomtanárom ösztönzésére Corneille és Moliere darabokat rendeztem a színjátszó csoportban. Ezáltal tettem szert némi identitásra, mindeközben az egyetlen igazi megszállottságom a nyomozás volt. Igy lettem rendőrségi nyomozó. Felelősségre, bátorságra tanított a hivatásom, mindeközben élt bennem egy frusztrált személyiség, aki művészi önkifejezésre vágyott. Ezért kezdtem el a nyomozói munkám mellett színészkurzusokra járni. Simon Michel kollégámnak köszönhetően kezdtem el forgatókönyveket írni eleinte televizió sorozatokhoz. Irás közben felfedeztem a gyógyírt a szorongásaimra, a lelki feszültségeim levezetésére.
– Az írás elszigetelt állapot, míg a forgatás teljes embert és nyitottságot követel. Miként sikerült urrá lennie ezen az ellentmondáson?
– Nehezen. Szükségem van arra, hogy legalább fél évre elvonuljak, bezárkózzam a dolgozószobámba, és napi tizenkét órát írással töltsek a külvilág kizárásával. A valós élettel leginkább a filmstudiókban szembesülök manapság, amúgy a hétköznapokban nagyon tanácstalan vagyok. Bátorságot igényel, hogy kilépjek a szenvedéseimből. Nyomozóként destruktív volt ez a szenvedés, amit a filmes szakmában konstruktív módon tudok megélni.
– Ez a szenvedés maximálisan lejön a 36 nagy színész-kaméleonjainak az arcáról. Könnyű volt megnyernie a filmhez Gérard Depardieu-t, a minden áron érvényesülni vágyó zsaru és Daniel Auteuilt a vélt riválisa szerepéhez?
– Igen, minthogy két rendkívül nyitott és kockáztató színészről van szó. Gérard manapság kissé eltévelyedett a televiziós sorozatokban. Javíthatlan munkamániás, aki gyakran elvész a szerepeiben. Megérezte, hogy ez a film a nagy visszatérés lehetősége számára a moziba. Depardieu hozzám hasonlóan egy vidéki fickó, akivel leginkább a terített asztaloknál, borozgatás közben lehet közös hangot találni. Daniel rögtön igent mondott nekem a forgatókönyv elolvasása után. Nem volt kétséges számomra, hogy két nagy szörnyeteg kell, akik merik vállalni a kamera előtt a középkorú férfiak drámáját, lelki sérüléseit, érzelmeit. A bizalom volt közöttünk a legerősebb összekötő kapocs.
– És vajon ennek a bizalomnak a számlájára írja, hogy a francia sajtóban a bünügyi filmek reneszánszáról beszéltek a filmje kapcsán?
– A bizalom jele, hogy az emberek megállítanak az utcán és az elismerésüket, a köszönetüket fejezik ki. Vélhetően az is a bizalom jele, hogy a film egymilliós nézettségnél tart Franciaországban.
– Az is közrejátszhat a kritikai és közönségsikerben, hogy ritkán látni olyan filmet, amelyik a korrupciós hálók leleplezésén túlmutatva az igazság és a hatalomvágy torzulásait érzelmi töltettel közelíti meg.
– Minden országban létezik rendőrségi korrupció, igaz más és más szinteken. Nálunk Franciaországban ez kiélezett kérdéssé vált. Én még a régi módszereken nőttem fel, olyan főnökökkel, akik kemény kézzel lecsaptak, és sokszor átlépték a törvényes kereteket. Az eredményes nyomozás érdekében nem riadtak vissza az együttműködéstől a besugókkal. Később életbe lépett egy másik, mind a mai napig érvényes módszer, amelyik kitermelte a maga karrieristáit, akik a személyes érvényesülésüket tartják szem előtt. Politikailag nem vagyok sem a bal, sem a jobboldal elkötelezettje, de a Mitterrand-korszakban a bírák kezdték átvenni a rendőrség hatáskörét, valóságos boszorkányüldözést folytattak a zsaruk ellen. És ez a folyamat visszafordíthatatlan. A tények önmagukért beszélnek: az elmúlt három-négy évben hatszáz rendőr lett öngyilkos. A közvélemény ennek megfelelően a rendőrök ellen fordult, amiben jelentős szerepe van a bűnözés növekedésének. A Chirac-kormány politikája sem jobb az elődjénél, a politika a halogatás módszerével áll hozzá a rendőrségen belül korrupció és a bűnözés kérdéséhez. A következő filmemben a mostani belpolitika gyökeréhez szeretnék visszanyúlni. Az 1943-túl 1955-ig terjedő időszakhoz, a német megszállástól a felszabaduláson át azoknak a rendőröknek a történetéhez, akik a nácikkal kollaboráltak és ezáltal fontos pozíciókhoz jutottak, aminek köszönhetően sok igaz ellenálló halála szárad a lelkükön. Belátom, ez nem túl hálás téma az élen Pétainnel, aki lepaktált a nácikkal és ezáltal a francia rendőrök kilencven százaléka hozzájárult a zsidók deportálásához a milícia kötelékében. Mindezt azért említem, mert ebben a kaotikus történelmi-politikai környezetben gyökerezik a mai francia rendőrség állapota. Nincs elhivatottság, nincsenek értékek, kizárólag az érvényesülés ‘morálja’ uralkodik.
Szentgyörgyi Rita