Forrás: NOL

Trencsényi Zoltán, 2005. április 21. 00:00

Részlet az Öregek otthonai című sorozatból, mellyel Kovalovszky Dániel a társadalomábrázolás kategóriában első díjat nyert Ki gondolta 1981-ben a Műegyetem egyik kicsi klubjának falára gombostűzött riportfényképeket látva, hogy néhány év múlva a sajtófotó-kiállításokra tízezrek látogatnak el?

Ki gondolta, hogy eljön az idő, amikor a fotóriporterek a valóságba is belekarcolhatnak, és nem csupán a búzatengerben dicsőségesen araszoló kombájnokat, valamint gyári munkásokkal kedélyesen parolázó politikusokat fényképezhetnek? Ki gondolta, hogy a Műegyetem R-klubjából induló kiállítássorozat a kilencvenes években a tavaszi fesztiválok kiemelkedő eseményévé lép elő, majd néhány kacskaringót követően egyenesen a Néprajzi Múzeumba költözik? Amikor 1981-ben a zsűri az első kiállításra beküldött alig háromszáz kép közül igyekezett kiválogatni a legjobbakat, ki gondolta, hogy ez a szám az ezredforduló táján már megközelíti a kétezret, a tavalyi esztendőben pedig már hétezer felvételt küldenek versenybe fotóriportereink. Arról nem is beszélve: ki sejthette, hogy a fotó egyszer nem is fotó lesz, hanem digitális nyomat, mert most már leginkább az, csak milyen bután nézne ki a jelentkezési lapon: “Sajtódigitálisnyomat-pályázat 2004″…

Pedig így lenne pontosabb, hiszen a tavaly készült, a sajtófotó-pályázatra beküldött tengernyi kép több mint kilencven százaléka digitális, ami azért a szervezőkben is felvetett néhány kérdést a pályázattal kapcsolatban. Elsőként azt: nem kellene-e határt szabni a digitálisan könnyen előállítható és pályázatra küldhető képözönnek, valamint az eddigi gyakorlattal szemben nem kellene-e meghatározni a beküldhető művek számát? Nem lenne-e jobb kicsit több időt hagyni a zsűrizésre, mert az említett hétezer felvételre idén is csupán három nap jutott, márpedig ennyi idő alatt képtelenség pillanatig sem lankadó figyelemmel bírálni a pályaműveket. Végül pedig felmerült az a kérdés is: minthogy a képek ma már többségükben számítógépes rendszerekben utaznak, a pályázat legjobbjait milyen formában tárják a látogató elé a tavaszi sajtófotó-kiállításokon?

Idén a World Presshez hasonlóan óriásnyomatként jelennek meg a munkák a Művészetek Palotájában ma nyíló Sajtófotó 2004 című kiállításon. Belépődíj nem lesz, ezért a szervezők szerint az eddig szokásos 25-30 ezer látogatónál több keresi fel a tárlatot, amelyen ebben az esztendőben Dezső Tamás és Gárdi Balázs tarolt, munkáikat látva nem is érdemtelenül. Ha szabad egy régi igazságot: azt mondják, nem az a jó költő, aki kerek perec a képünkbe ordítja, hogy ő mennyire szomorú vagy vidám, hanem az, akinek a versét elolvasva a szomorúság vagy a jókedv moccan föl bennünk. Egyszóval jó, ha egy művész a kiállítás látogatójától nem akarja megspórolni az intellektuális vagy érzelmi kalandot. Márpedig a fődíjat is elnyerő Dezső Tamás az ügető végnapjairól és a Józsefvárosról, Gárdi Balázs Afganisztánban vagy a békásmegyeri lakótelepen készült felvételei láttán sürögnek a gondolatok az ember fejében. Kitűnő sorozatot láthatunk majd Domaniczky Tivadartól, aki az atlétákról és a budapesti zsidó közösségekről, Ilylyés Tibortól, aki a paralimpia résztvevőiről és Kovalovszky Dánieltől, aki az öregek otthonairól csinált érzékeny képsorozatokat.

Föntebb egyébként nem véletlenül használtam fotós helyett a művész kifejezést. Ma már a nagy dolgok közelébe jutni és ott vadul exponálni kevés. Ez a vizualitásra különösen fogékony korszak többet követel a fotóriportertől. Talán ezért volt olykor elmérgesedő vita a zsűritagok között, ezért állítja Bánkúti András, a MÚOSZ fotóriporteri szakosztályának titkára, hogy ezúttal több szokatlan, a sajtófotó klasszikus formanyelvét felrúgó kép nyert díjat.

Szalay Zoltán fotóriporter, a legjobb pályaművekből összeállított, ma nyíló Sajtófotó 2004 kiállítás egyik rendezője azt mondja, örvendetes, hogy egyre kevesebb közhelyes képet küldenek a pályázatra, fogy a feje előtt buborékot toló úszó, a napszemüvegen tükröződő környezet, Parlamentben újságot böngésző politikus. Szalay szerint a zsűri tagjai nem véletlenül vitatkoznak olyan sokat, hiszen döntésükkel nemcsak a kiemelkedő munkákat jutalmazzák, de akaratukon kívül irányt is szabnak a következő esztendőkre. Szerinte az átgondolt, összefogott pályaművekből érkezhetne több. Azt mondja, az idei verseny összképe jó, legnagyobb tanulsága pedig az, hogy a fotográfusok bebizonyították: van élet a politikán túl is.

Fellélegezhetünk.

Comments are closed.