Mégis Szili
LEGALÁBBIS, MINTHA…
2005/16 – Közélet
Nagy József
Amióta tudtuk, hogy az SZDSZ szinte bármelyik szóba jöhető MSZP-st hajlandó megszavazni köztársasági elnöknek, csak éppen azt a Szili Katalint nem, akit maguk a szocialisták akarnak, azóta találgattuk, kit húz elő a kalapból az MSZP múlt pénteki jelöltállító kongresszusa. Szilit.
Nem sikerült hát árbochoz kötözni a szoci matrózokat. Valami ilyesmit gondolhat most a múlt héten még szirénhangokat érzékelő Kuncze Gábor. Ugye, az úgy volt, hogy a koalíciós pártok közé éket verni igyekvő ellenzék bejelentette, „esetleg támogatnák” Szili Katalin köztársasági elnökké választását. E szirénhang szállt egészen a kongresszusi küldöttekig, akiknek több se kellett, hogy elhiggyék: a beígért szabad demokrata nem ellenére is lehet államfő kedvencükből. Elcsábultak az édes énektől. Az első körön immár túl vannak, a kongresszus Szilit jelölte.
Szili egyszer csak lett. Nem megcsinálta magát, hanem megcsinálódott. Azért lehetett esélye, mert Gyurcsányék nem találták ki a saját jelöltjüket. Bizonyára úgy voltak vele, majdcsak kipörgi magát valaki, majdcsak megegyeznek az SZDSZ-szel. Szilit tán egyetlen percig sem vették komolyan. Hiba volt, mert a házelnök szép lassan a „mi emberünkké” vált a „talpasok” körében. A „mi emberünknek” volt mersze nómenklatúrázni, ha nem értette is igazán, amit mondott. (Ahhoz azért kellett némi politikai vakság, hogy a miniszterelnök-keresgélés idején páros lábbal beleszálljon a később nyerő Gyurcsányba.) És a „mi emberünk” a kormányfő ellenében is mert igent mondani a kettős állampolgárságra – akkor alighanem már a köztársasági elnökségre, ellenzéki és közszimpátiára spekulálva.
Szirénhang ide vagy oda, Gyurcsány kapitány és Hiller első tiszt azon volt, hogy a Szadesz kedvére tegyen. Habár nem mondták, csak sugallták: olyan személyt kellene találni, aki megfelel a kisebbik koalíciósnak. Most aztán megkapták az első figyelmeztetést övéiktől. (Megjegyezzük: az MSZP az egyetlen valamirevaló magyar párt, amelyben nem szent a vezérek akarata. Hogy ezt széthúzásnak nevezzük, vagy demokráciának, abba ne menjünk bele. Mindkét álláspont mellett lehet érvelni.)
A Gyurcsány-Hiller-párost az MSZP számára riasztó őszi közvélemény-kutatási adatok és a szécsényi-soproni időközi választáson elszenvedett megalázó vereség, pontosabban az azt követő szocialista pánik segítette hatalomra. Hasonló pánik, mint amilyen 2001-ben Medgyessyt tette miniszterelnök-jelöltté. A különbség az, hogy míg Medgyessy régi káder, addig Gyurcsány körön kívüli, amolyan menedzsermessiás.
Amíg futott a szekér, s a duó irányításával a párt mindinkább megközelítette a Fideszt, nem volt ember, ki szót emelt volna ellenük, de még ellenükre sem. Ám néhány hónapja rögzült a különbség – a hátrány -, s kiderült, Gyurcsány sem varázsló. Az természetesen nem kérdőjeleződött meg, hogy minimum 2006-ig a kormányfő viszi a zászlót, de a „mindenre bólintunk”-nak vége.
Ráadásul a tagság jó részének elege van a szabad demokratákból. Meg abból, hogy szerintük Gyurcsányék sokat és fölöslegesen engednek az SZDSZ-nek. Gyanítjuk, nincs az a párt, amelynek tagsága zokszó nélkül benyelné, hogy – miként egy küldött fogalmazott – „a másik minden százalékára jut egy minisztérium”.
Végigültünk már számos MSZP-kongresszust, végignéztük jó néhányszor, hogyan falnak a szünetben a küldöttek marhapörit tarhonyával, ecetes almapaprikával (fontosabb önazonosító ez náluk, mint a veres szegfű meg az „Inter”), de zsidózni sose hallottuk őket. Most viszont igen. Azért ne Hősök terei kurziválásra tessék gondolni, ne arra a tenyérbe mászó cöcögésre, amely polgári körös nagygyűlések sajátja, s amiből volt doszt például a Fidesz 2002-es millenárisbéli két kampányéjszakáján is. Mégis fájt, amikor egy hadd ne mondjuk hová valósi öltönyös bácsi, a baloldali platform tagja állította tarhonyája fölül, hogy „az olyanokért utálják az SZDSZ-t kétezer éve, amit most a köztársaságielnök-jelölés körül csinálnak, érted, kétezer éve”. A biztos találat kedvéért hozzátette: „Idézőjelben az SZDSZ.” Három társa ült mellette, egy se mondta, hogy „bátyám, tiszta hülye vagy!”. Felednénk e kínos történetet, ha a Magyar Narancs-os kolléga nem tette volna mellé a sajátját. Vele egy miskolci aktíva viccelődött azon, hogy „a Diósgyőr bármikor megveri az MTK-t”. Nem kéne.
(Amúgy a „poénokkal” egy időben éppen emléktáblát avattak a Duna-parton, a vízbe lőtt zsidókért. Holokauszt-emléknap.)
A kongresszus előtt ült össze a választmány. Négy jelölt nevét vették maguk elé, tárgyaltak, szavaztak. Már náluk is Szili nyert (88 voks), Glatz (79), Bárándy (56) és Horn (35) előtt. Végül csak az első kettőt eresztették a kongresszus elé. Ahol, ha a rendezvény célja nincs rajta a meghívón, sose jövünk rá, hogy elnökjelölni jött össze félezer ember. Hiller és Gyurcsány beszédében ugyanis szó nem volt Sziliről, Glatzról, államfőről. Inkább úgy általában buzdítottak.
A pártelnök az országot tenni akarókra, aggódókra és válságkufárokra osztotta. Utóbbiakra mondta: „Ők azok, akik sokan vannak, de soha sincsenek elegen, ők azok, akik szerint minden rossz… nekik minden szőlő savanyú, ami nem az övék.” Máskor hahotát vált ki az ilyen poén, ám most nem Fideszt szidni jöttek a küldöttek, gyér tapshoz is dupla hatásszünet kellett. „Miniszterelnök úr, ha te is úgy gondolod, hogy változtatni kell, akkor tudd, a Magyar Szocialista Párt melletted áll” – zárt Hiller.
Úgy gondolja a miniszterelnök úr – derült ki rögtön. Elébb az esélyegyenlőtlenséget bemutató riasztó statisztikákat citált, majd választóktól kapott leveleiből olvasott föl; szomorú, elkeseredett levelekből. Utóbb megtudtuk: egy éjjel felöltötte palástját, maga mellé vette egészségügyi miniszterét, s bejelentés nélkül meglátogatott három kórházat, a veszprémit, a várpalotait és a Jánost. (Orbán Viktor is megirigyelhetné az ötletet. Meg Mátyás.)
És Gyurcsány azt látta, ami van: harminc daganatos betegre jut egyetlen nővér. Az az egyetlen elmondta neki, hogy igen jól jött két éve az ötvenszázalékos béremelés, ám amúgy nagy a baj. Még akkor is, ha – így a beszéd – soha senki nem tett annyit, mint a jelenlegi kormány, hogy „élhető országunk legyen”.
Ezért akar változtatni most Gyurcsány. Hogy miből változtatna, nem mondta, hogy miért várt erre fél évig, azt sem. Ötleteket kért mindenkitől, s ígérte, „a kormánynak is lesznek ötletei”. A következő napokban egymásnak adja majd a kilincset az egészségügyi, a munkaügyi, az oktatási és a szociális miniszter. (A pénzügyminisztert, valamiért, nem említette). A kormányfő állította, anélkül nem mennek majd nyári szabadságra, „hogy ne bomolna ki egy erős, igazságos és milliók számára biztonságot és a felemelkedés lehetőségét biztosító politika”. Nem nagy reformokat vizionált, hanem „száz kis lépés politikáját”.
Igyekszünk hinni.
Eztán kizavarták a sajtót és a nem küldött elvtársak hadát, s bejelentették: Szili és Glatz maradt a reggeli négy főből. Míg a csarnokban a kampánybeszédek mentek, azt hallottuk egy napfürdőző, ötvenes aktivistanőtől, hogy „egyik sem igazi baloldali, se a Gyurcsány, se a Hiller… ha nem Szili nyer, visszaadom a tagkönyvemet, még csak nem is szavazok jövőre, talán haza se megyek szégyenemben”. Volt hát miért örülnie, amikor úgy két órával később kiesemesezték neki az eredményt, miszerint 309:230 Szili javára.
Hillerék szintén örültek odabent, legalábbis mintha. A miniszterelnök tapsolt, mosolygott, a pártelnök szólt is. „Őszintén köszöntöm a szocialista párt legnépszerűbb politikusát, őszintén köszöntöm az MSZP első köztársaságielnök-jelöltjét, gratulálok Szili Katalinnak”. Aztán szintén őszintén köszöntötte Glatz akadémikust, s korrektnek, remek hangulatúnak, fegyelmezettnek, gyorsnak minősítette a kongresszust. „Kérem szabad demokrata barátainkat, támogassák Szili Katalint.”
Az ellenzékről a voksolás előtt még úgy vélte Hiller, „bármi jót is teszünk, tőlük sohasem számíthatunk egyetértésre”. A Szili-diadal árnyalta a megítélést: „Azt szeretnénk, minden olyan párt, amelynek képviselőcsoportja van a magyar Országgyűlésben, fogadja el a jelölésünket, mutassunk az országnak példát, válasszunk együtt köztársasági elnököt. Szeretnénk, akarjuk, hogy Szili Katalin legyen.” Ekkor kapta első nagy tapsát.
Szekeres elnökhelyettes – Szili egyik fő támogatója – jutott még „szóbeli kiegészítéshez”, majd Juhász levezető hívta színpadra a vezérkart egy kis integetésre. „Ne menjetek sehova, Kati, István, Feri… hihetetlenek, egyszerűen hihetetlenek.” Mire mindenki fölért, elfogyott a taps. Elénekelték az Internacionálét.
Kár, hogy a csarnok két vége nem egyszerre zendített rá, így kánonban szólt a dal; fölfől-fölfől lett a fölfőlből. De az utolsó sorokra azért egymásra találtak. Kénytelenek voltak. n