Forrás: Demokrata

II. János Pál (1920-2005)

2005. április 2-án, szombaton este 21 óra 37 perckor bezárult a vatikáni palota bronzkapuja és megszólaltak a harangok. II. János Pál pápa, a római katolikus egyház feje hazatért Teremtőjéhez.

1920. május 18-án látta meg a napvilágot a lengyelországi Wadowicében Karol Wojtyla. Az Isten iránti szeretet és elszakíthatatlan kötődés már kora ifjúságában áthatotta, s a családi tragédiák sorozata (kilencéves korában édesanyját, két évvel később bátyját, majd 1944-ben édesapját veszítette el) csak megerősítette állhatatosságát. A hányattatott háborús évek alatt, 1942-ben vették fel a krakkói Jagelló Egyetem érseki szemináriumába, majd négy évvel később pappá szentelték. 1954-ben, római tanulmányai után hazatért a kommunista diktatúra sújtotta Lengyelországba, s a lublini egyetem etikaprofesszora lett, majd négy évvel később XII. Pius pápa címzetes püspökké nevezte ki. 1967-ben VI. Pál pápa bíborosi rangra emelte. Az elkötelezett, nagy tudású egyházi szolga kitartásával és munkájával egyre nagyobb elismerést szerzett hazai és vatikáni egyházi körökben. Még 1964-ben Wojtyla is részt vett a II. vatikáni zsinat harmadik ülésén megfogalmazott Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúció megfogalmazásában, amely az egyház közéleti szerepvállalásával foglalkozott. Később ez a gondolat képezte egész egyházfői működésének alapját.

1978. október 16-án, Rómában szentelték pápává. Wojtyla lett a katolikus egyház első szláv pápája, s majd’ 500 év után az első nem olasz egyházfő. Jelentősége azonban jóval túlmutat a szimbolikus pillanatokon és tetteken.

Ment, látott és győzött. II. János Pál gyökeres fordulatot hozott a római katolikus egyház életében, egyszersmind újraértelmezve, új tartalommal töltve meg a pápa szerepét. Elődeivel ellentétben aktív közéleti és politikai szerepet vállalt, és komoly eredményeket ért el. Hatalmas szerepe volt a kommunista blokk szétesésében, kiállásával millióknak jelentett lelki és szellemi támaszt a legsötétebb időkben is.

“A katolikus egyház feladata, hogy láthatóvá tegye az egyetemességet. (…) tevékenységük értéke felbecsülhetetlen és megfizethetetlen. A pápa által közvetített üzenet létfontosságú a katolikus hívek számára mindenhol a világon” – vallotta, és fáradhatatlanul szolgált. Több mint száz alkalommal járt külföldön, s szolgálatának 26 esztendeje alatt a világ minden pontjára elvitte Róma üzenetét. A hosszú zarándokút eredményeképpen a katolikus egyház soha nem látott mértékben megerősödött, napjainkban világszerte mintegy egymilliárd hívet számlál. Hitet, reményt adott és példát mutatott a rászorulóknak, megerősítést és kitartást, követendő utat a hívőknek.

Egészsége azután romlott meg, hogy 1981-ben Rómában egy török merénylő, Mehmet Ali Agca csaknem meggyilkolta. II. János Pál csodával határos módon túlélte a máig tisztázatlan hátterű merényletet, s csak még elszántabb lett a világ jobbításáért folytatott küzdelmében. Megmenekülését a Szűzanyának tulajdonította, és megromlott egészségi állapota ellenére tovább járta az Isten által számára kijelölt utat.

Róma üzenetének hordozója ugyanakkor sokat tett a vallások közti párbeszéd erősítéséért is. Az ő nevéhez köthető a protestáns irányzatokkal történt, történelmi jelentőségű közeledés, 1998-ban pedig Emlékezzünk! című írásában vette górcső alá a katolikus egyházak felelősségét a zsidóság XX. századi tragédiájával kapcsolatban.

Politikai szerepvállalásában nem nézett ideológiát, rendszert és érdeket. A béke útját követte, és ezt az üzenetet vitte mindenhová. Elődeivel ellentétben azonban nem csupán távoli, pápai üzenetekkel szolgálta az égi béke földi megvalósításának eszméjét, hanem tevőlegesen is részt vett a harcban. Nem számított neki, hogy a szülőhazáját romlásba taszító diktátor, Jaruzelski, a nyíltan náciszimpatizáns paraguayi elnök, Alfred Stroessner, a chilei Pinochet vagy éppen Fidel Castro kezét rázta meg, a Teremtő üzenetét mindenhová magával vitte, és politikai rendszertől függetlenül hirdette. 2000-ben Jordániába és Izraelbe is ellátogatott, Isten békegalambjaként suhanva át a vérben forrongó Közel-Keleten.

1991-ben sorra látogatta a felbomlott kommunista blokk országait, szülőhazája mellett ekkor látogatott első ízben Magyarországra is. Fájó, hogy a Szentatyának, aki mindaddig a kommunizmus ledöntéséért is küzdött, új, félelmetesebb kihívással kellett szembenéznie. Wojtyla szeretett hazájában, Lengyelországban szembesült azzal, hogy a kommunizmus alól hirtelen felszabadult tömegek szinte egyik pillanatról a másikra a rájuk szakadt fogyasztói társadalom rabjaivá váltak, s hogy a liberalizmus nagyobb károkat okoz a társadalom lelkében, mint az elnyomó diktatúra.

A felismerés döntő fontosságú volt számára. Kíméletet nem ismerve hadjáratot indított a materialista világnézet ellen, kivívva ezzel a globalizált viliág pénzügyi és politikai vezetőinek nemtetszését. II. János Pál következetesen kiállt az isteni értékek mellett, és azzal ellentétesnek nevezte a liberalizált társadalom “nagy vívmányait”, többek közt az életellenes abortuszt és az eutanáziát, amit 1995-ben Evangelium Vitae kezdetű enciklikájában is deklarált.

Mindezzel elődeinél jobban magára vonta a világi politika figyelmét, és a tisztelet mellett számos ellenséget is szerzett magának. A média erejét felhasználva nem egyszer valóságos hadjáratot indítottak ellene, ő azonban kérlelhetetlenül, ugyanakkor mélységes szeretet által vezérelve mindahányszor visszaverte az őt, illetve a katolikus egyházat és a kereszténységet ért támadásokat. Sőt II. János Pál maga is kiválóan használta a médiát. Soha pápa annyit nem szerepelt a nyilvánosság előtt, mint ő, és ez nem csak az információs társadalom robbanásának tudható be. II. János Pál nagyon is tudatosan alkalmazott minden eszközt az isteni üzenet célba juttatása érdekében. Könyvet írt, CD-lemezt adott ki, amin még könnyűzenei elemekkel is népszerűsítették Őszentsége tevékenységét. A “médiapápa” arculat sikeres volt. 1994-ben a tekintélyes TIME magazin az év emberének választotta, és világszerte fiatalok százezreit fordította a kereszténység felé.

Materialista világunkban II. János Pál egymaga többet tett az emberiségért és a világbékéért, mint az arra hivatott államférfiak, és mint Róma az azt megelőző évszázadokban együttvéve. A szeretet nyelvén szólt mindenkihez, ez pedig az az üzenet, amit származástól, felekezeti vagy politikai hovatartozástól függetlenül minden ember megért. Sajnálatos módon a politika nem volt képes felérni a Szentatyához, s a százszorosan is megérdemelt Nobel-békedíjat számos jelölése ellenére az utóbbi időben nem egy alkalommal ismeretlen emberjogi aktivisták kapták – a politikai ostobaság és kicsinyesség jegyében.

II. János Pál élete a legőszintébb apostoli szolgálat példája volt. Szakított Róma hosszú időn át tartó bezártságával és távolságtartásával, megérezte és megértette a modern világ kihívásait. Szembeszállt azokkal, és győzedelmeskedett fölöttük. II. János Pál élete és szolgálata elhozta a katolicizmus számára a megújulást, és visszahelyezte az egyházat a társadalomban kijelölt méltó helyére. Élete szolgálat volt, halála pedig a hit szimbóluma.

Különös módon azonban a médiát nem csupán földi életében, hanem halálában is képes volt isteni szolgálatba állítani. A haláltusáját szinte élőben közvetítő, már-már perverz valóságshow-vá lealacsonyítani szándékozó médiát használta fel, hogy hatmilliárd emberhez juttassa el pápai szolgálata legfontosabb üzenetét: “Derűs vagyok, legyetek azok ti is.”

Az utolsó pápai mondat a harmadik évezred lelki megújulásának nyitánya volt. Jelzés, hogy a világ újra Isten útjára léphet, az anyagi lét nyomorát ismét legyőzheti a szakralitás. Karol Wojtylát nem gyászolhatjuk, mert nem halt meg. Kitárta a világ kapuit, és hazatért urához.

Jókuthy Zoltán

Habemus papam

A vatikáni szóvivő bejelentése április 2-án röviddel 22 óra előtt hangzott el, amely szerint II. János Pál pápa 21 óra 37 perckor elhunyt. A bejelentés annyiban volt szokatlan, hogy máskor hivatalosan azt közlik a Szent Péter téren várakozó tömeggel és a sajtó képviselőivel, hogy “Szent Péter széke megüresedett”. A halál beálltának megállapítása után lehúzták a pápai gyűrűt az elhunyt ujjáról ezzel jelezve, hogy a pápa uralkodása megszűnt. Ezek a kezdeti események vezetik be az elkövetkezendő hetek legfőbb történését, a pápaválasztást.

II. János Pált 1978. október 16-án választották a katolikus egyház fejévé. A sorban a Szentatya volt a 263. pápa, a választáson nyolc forduló után nyerte el a szavazatok többségét, amely korábban a voksok kétharmadát jelentette, vagyis abszolút többséget. Azóta néhány szabály változott a választást illetően, II. János Pál is megreformálta a korábbi rendet, alkalmazkodott az idő múlásához és a változásokhoz. A pápa elnevezés a görög “pappasz” (atya) szóból ered, ő a római katolikus egyház feje, Péter apostol utóda, a hierarchia első tagja. Mint Krisztus földi helytartója, a pápa a katolikus egyház legfőbb tanítója, kormányzója, törvényhozója és bírája (primátus). Az őskereszténység idején még nem találkozunk pápasággal, de a páli fordulat után kialakult egyház püspökei közül sem emelkedett ki még senki, mint az egész egyház kizárólagos kormányzója. A páli fordulat az őskereszténység életében beállott, a II. század első évtizedeitől kezdve fokozatosan kialakuló változás volt. Az addig jelentéktelen szerepet betöltő püspökök döntő szerephez jutottak a keresztény élet irányításában. A páli fordulat kapcsán a kereszténység szakított zsidó gyökereivel, elvetette az aprólékos zsidó rituális előírásokat és a megigazulás útját a Jézus Krisztusban való hitben jelölte meg. A pátriárkák csak egy nagyobb terület (provincia) egyházi vezetői voltak. A római püspök hatalma akkor kezdett megnövekedni, amikor I. Constantinus császár székhelyét a IV. században Rómából Bizáncba tette át. A püspökség intézményével karöltve jött létre az egyház, és alakult át az őskeresztény liturgia, vagyis megszületett a mise. A kereszténység hatalma tovább nőtt a Pápai Állam megszületésével a Respublica Christiana időszakában. A pápát – Róma püspökét – kezdetben a római papság, a nép és a szomszéd püspökök választották. Az egyház fölszabadulása után a keresztény római császárok, majd az Itáliát elfoglaló barbár fejedelmek igyekeztek maguknak minél nagyobb befolyást szerezni a választásnál. A Symmachus pápa által 499-ben rendezett római zsinat kimondta, hogy a pápa életében a pápán kívül senkinek sincs joga a pápa utódjának megválasztásával foglalkozni, sem a választással kapcsolatban pártot alakítani. Symmachus ezzel utódjának kijelölésében jogot akart a maga számára biztosítani, a laikusokat pedig ki akarta zárni a választásból. I. Jusztinianosz császár Itália visszahódítása után a pápaválasztást szabályozva elrendelte, hogy a pápa halála után az egyház kormányzását háromtagú, a római archipresbiterből, archidiakonusból és a jegyzők testületének fejéből álló bizottság vegye át. E három főtisztviselőnek volt kötelessége bejelenteni a pápa halálát a ravennai helytartónak és csak ezután kerülhetett sor új pápa választására. Az új pápát csak akkor lehetett megkoronázni, ha a császár a választást megerősítette. A “pápa” címet a VI. századtól fogva csak a római püspöknek tartották fönn. Amíg a korai időkben és a középkorban a pápaság szoros összefonódásban volt a világi hatalommal, a pápaválasztás sem ment olyan békésen, mint napjainkban. A különböző pártok és uralkodók igyekeztek saját köreikből választatni pápát, ezért napirenden voltak az intrikák, a fegyveres harcok, sőt a gyilkosságok is.

A pápaválasztás szabadságát biztosító új törvényt II. Miklós (1059-1061) hozta meg és az 1059-es lateráni zsinaton hirdették ki. A szentszék betöltésére irányuló eljárásra a mai napig XV. Gergely pápa 1621-ből származó bullája, az “Aeterni patris” az irányadó. A megüresedett szentszék betöltése választás útján történik, választójoguk csak a bíborosoknak van. A bíborosok testülete a római katolikus egyház talán legfontosabb szerve. Feladatuk a pápa megválasztása, valamint a pápa segítése nagy horderejű kérdésekben. Gyakorlatilag 1179-től van a bíborosoknak (kardinálisoknak) kizárólagos joguk a pápaválasztásra. V. Sixtus 1586-ban úgy határozott, hogy a bíborosok száma hetven lehet. XXIII. János pápa (1958-1963) lépte túl először ezt a határt kinevezéseivel, egyben azt is elrendelte, hogy aki bíboros lett, köteles püspökké szenteltetni magát, ha még nem volt az. Ez alól a pápa adhat fölmentést, amire napjainkban is van példa. A bíborosok számának növekedését az is indokolta, hogy más földrészek katolikusait arányosan képviseljék Rómában. Jelenleg egymilliárd 86 millió katolikus él a világon, ennek majdnem a fele – 49,8 százalék – Amerikában. Az elmúlt évben II. János Pál tíz új püspöki széket, egy apostoli helynökséget és hat metropolitai széket létesített, továbbá 171 új püspököt nevezett ki. A pápaválasztó bíborosok a pápa halála után legkorábban tizenöt nap múlva az úgynevezett konklávéban gyűlnek össze. Ez nem más, mint a pápa megválasztásának a külvilágtól elzárt része, jelenleg a Sixtus-kápolna. De jelenti a testületet is, amely a pápát megválasztja. A konklávé a latin “kulcs” (clavis) szóból ered, vagyis egy kulccsal bezárt helyen folyik a választás, hogy semmilyen külső hatás ne zavarja a nehéz feladattal birkózó bíborosokat. Jelenleg 117 a pápaválasztó bíborosok száma. II. János Pál kilenc évvel ezelőtt hozta azt a rendeletet, amely szerint csak a 80 év alatti bíborosok választhatnak. Közülük 116-ot már II. János Pál nevezett ki. A jelöltre vonatkozóan semmiféle előzetes egyeztetés nincs a bíborosok között, mindenki szabadon, a legjobb lelkiismerete szerint jelöli meg azt az embert, akit a legalkalmasabbnak vél Szent Péter 264. utódjának. Az sincs megszabva, hogy a bíborosok közül kell választani, minden megkeresztelt férfi (“vir baptisatus”) választható. Természetesen a szokásjog alapján a bíborosok között van a várományos. A szavazást a Sixtus-kápolnában tartják, élelmet a nap folyamán egy erre kialakított nyíláson adnak be. A szavazás egész nap folyik, kétszer délelőtt, kétszer délután voksolnak. Ha kilenc napon belül nem sikerül valakinek elnyerni a szavazatok többségét, akkor már 50 százalék + 1 szavazat is elegendő, egyébként a szavazatok kétharmada szükséges. II. János Pál megszüntette a korábban gyakorolt másik két szavazási módot, a közfelkiáltással történőt és a megegyezéses választást. A konklávé időtartama alatt a bíborosok a korszerű, II. János Pál által építtetett Szent Márta Házban pihennek. Ha megszületett az érvényes döntés, a Sixtus-kápolna kis kéményéből fehér füst száll föl. A megválasztott pápa ezután más nevet vesz föl, jelezve ezzel, hogy kinek az irányvonalát óhajtja követni. (II. János Pál például XXIII. János és VI. Pál követőjének, illetve I. János Pál utódának vallotta magát). A választás ünnepélyes kihirdetése ezután történik a Szent Péter térre néző erkélyről, a következő formula szerint: “Annuntio vobis gaudium magnum, habemus Papam Eminentissimum et Reverendissimum Dominum N. N. qui sibi imposuit nomen N.” A pápai méltóság jelvényei a mitra nevű föveg, a tiara, a kereszttel ékesített egyenes pásztori bot, az apostoli kereszt, a pallium és a halászgyűrű.

Hazánkat két bíboros képviseli a választáson: Erdő Péter bíboros prímás és Paskai László bíboros. Erdő Péter a testület legfiatalabb tagja. Elvileg őket is megválaszthatná a pápaválasztó konklávé. Az első magyar bíboros a történelmünkben Báncsa István volt, aki a muhi csatában elesett Mátyás esztergomi érsek utóda volt; IV. Ince pápa nevezte ki bíborossá 1252-ben. A legnagyobb karriert Bakócz Tamás kardinális futotta be, amikor II. Gyula pápa halála után 1513-ban ő vezette be a bíborosokat a konklávéra és maga is esélyes volt a pápaságra.

Hankó Ildikó

Comments are closed.