Forrás: Demokrata

Amerikai és európai érdekek a Közel-Kelet demokratizálása mögött

Az arab országok máig nem tértek magukhoz a hidegháború végével járó sokkból, vezetőik pedig a hatalomhoz való görcsös ragaszkodásukkal kiradírozták népeiket a történelemből. A reformok egyre inkább sürgetőek, hiszen azok hiányában az olló csak tovább nyílik a Nyugat és az arab világ között. A hosszú, Csipkerózsika-álom után úgy látszik, a régió éledezni kezdett. Irakban hazafias erők nyerték a választásokat, Libanon népe az utcákon hallatta hangját, de még az arab világ legsötétebb bugyrában, Szaúd-Arábiában is a változás szelei kezdenek fújni. Számos elemző tette fel magának a kérdést: Vajon mégis igaza volt Bushnak és érdemes volt belevágnia az iraki hadjáratba? A válasz nem egyszerű. Az iraki események valószínűleg nem közvetlen kiváltói voltak a folyamatoknak. Összefüggés persze lehet. Annyi azonban bizonyos, hogy ezen logika szerint sokkal inkább illetné a dicséret Oszama bin Ladent, hiszen ha a repülőgépek nem repültek volna a tornyoknak, talán ez az egész demokrácia-hadjárat nem indult volna el. De elindult, és a dzsinn kiszabadult a palackból.

Számos elemző ért egyet azzal, hogy igazi reform csak belülről fakadhat, így az amerikaiak, ha megszakadnak sem tudják elérni céljaikat. Kívülről legfeljebb inspirálni tudják a folyamatok elindítását. Washington Irakot szánta a közel-keleti demokrácia prototípusának. A terv azonban elbukott, Irak legfeljebb elrettentő példa lehet mások számára. Helyét ezért átvette Libanon, ahol az elmúlt hónapban – igaz, külső nyomásra – valóban a nép szava érvényesült. Hasonló példával járhat elől a jövőben az arab szellemi élet másik nagy központja, Egyiptom, ahol a közel negyedszázada hatalmon lévő Mubarak elnök bejelentette, hogy mások számára is elérhetővé kívánja tenni az elnöki posztot. Az egyiptomi helyzet annál több optimizmusra ad okot, hogy az országban számos ellenzéki sajtóorgánum működik, és vannak ellenzéki pártok is. Hogy azonban a folyamatot nem kapkodják el, azt jelzi, hogy az elmúlt hét végén, egy kairói ellenzéki tüntetés során a hatóságok letartóztatták a részben föld alá kényszerült, de a szegénynegyedekben hallatlan népszerűségnek örvendő Muzulmán Testvérek nevű szervezet száz aktivistáját. A tunéziai vezetés a helyi Nahda párttal bánik hasonlóan szigorúan. Ennek ellenére az egyiptomi események bizakodásra adnak okot, hiszen a 76 milliós ország eseményei komoly hatással lehetnek a többi arab országra. A jelenlegi diktatúrák megléte annál veszélyesebb, mivel ezek kül- és belpolitikai tehetetlensége adja a legfőbb táptalaját a vallási fundamentalizmusnak, hiszen az imámok és ajatollahok egy új, de komoly történelmi tradícióval rendelkező alternatívát kínálnak a befuccsolt világi stratégiákkal szemben. A tapasztalatok szerint nem kevés sikerrel.

Az iraki választások ráadásul rámutattak arra, hogy ma az arab világban az európai értelemben vett demokrácia automatikusan a radikálisabb muzulmánok győzelmét hozná el. A jelenleg zajló demokratizálódás győztesei első körben minden kétséget kizáróan azok az eddig elnyomott iszlamisták lesznek, akik már kezdik felismerni az előttük lévő perspektívát, és egyre hangosabban hirdetik nézeteiket. Ez pedig nem érdeke a közel-keleti projektjébe dollár százmilliárdokat fektető Amerikának, amely mindeközben felelőtlen politikájával halálra ítélte a valódi reformok esélyét.

Az első lépésnek a palesztin-izraeli és az iraki konfliktus rendezésének kell lennie. Ugyanis ezek a fenyegetések azok, melyek jogalapot szolgáltatnak a diktátoroknak a belső reformok elodázására. Az előző szír elnök, Hafez al-Aszad jól sikerült frázisa, amely szerint „a csatazajt semmi nem nyomhatja el” mára az arab elnökök és uralkodók mottójává nőtte ki magát. Bár a képzeletbeli csatazaj több országban, így például az Izraellel békét kötő Egyiptomban és Jordániában elült, a korrupt arab vezetőket még ma is a nagyobb ellenség rémképe tartja posztjukon.

Ha az arab világ megszabadulna rákos daganataitól, idővel az egész beteg test gyógyulni kezdene. Enélkül minden hiábavaló. Így az eddigi belülről jövő, ragtapasznak szánt lassú demokratizáló folyamatok sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Pedig voltak próbálkozások bőven.

1997-ben Tunéziában kikiáltották a demokráciát, majd 1998-ban Algériában vezették be a többpártrendszert, egy évre rá ugyanez történt Marokkóban is. Ennek ellenére az említett három országban kizárólag részleges demokráciáról beszélhetünk. A Közel-Kelet egyetlen valódi demokráciája 1989-ben Libanonban jött létre, a polgárháborút lezárandó. Természetesen a többi arab országban, Szaúd-Arábiától Bahreinen keresztül Szíriáig rendszeresen vannak reformok, de azok általában csak addig tartanak, amíg az azokat kihirdető elnök vagy uralkodó képes megtartani hatalmát. Ez érthető, hiszen valódi reformok esetén könynyen meginoghatna alattuk a padló. A számos arab próbálkozásnak volt egy közös gyenge pontja: szinte mindegyik elhanyagolta az emberi tényezőt, és a szocialista rendszerekhez hasonlóan, kizárólag tervekben gondolkodott. Az évente összeülő Arab Ligában rendre nagy ívű frázisok hangzanak el a régió jövőjéről, persze minden eredmény nélkül. Ezt felismerve az idei arab csúcs egyik fő témája az Arab Liga megreformálása volt. Persze kérdéses, hogy hozhat-e eredményt a hatvanéves szervezet korszerűsítése, amikor az egész arab világ átfogó reformra szorul.

Ébredő kirgizek

Az amerikai törekvések – mint a történelem során megannyiszor – olykor nemcsak a józan észt, hanem a térség beható ismeretét is nélkülözik. Ennek látványos jele, ahogy a szuperhatalom Közel-Kelet-politikája a Clinton-éra felelős diplomáciájából Bush-féle erőszak-politikává alakult át. Ezt mutatja a hivatalosan 2004-ben meghirdetett Nagy-Közel-Kelet elnevezésű koncepció, amelynek ma gőzerővel folyik a megvalósítása. Egy átfogó tervről van szó a Közel-Kelet, illetve más muszlim országok megreformálására. Az elképzelés persze igen tágan értelmezi a Közel-Keletet, és olyan országokat is felölelne, mint Afganisztán, Pakisztán, Irán és Törökország. Egyes elemzők feltételezése szerint azonban még olyan közép-ázsiai országok sem menekülhetnek az amerikaiak demokráciaexportja elől, mint Üzbegisztán, Kazahsztán, Kirgizisztán, Türkmenisztán és Tadzsikisztán. Utóbbiak persze a jelenlegi nehézségek fényében egy igen távoli jövőképet vetítenek előre. Annál is inkább, mivel a közép-ázsiai régió messzemenően orosz érdekszférába esik, így az Egyesült Államok részéről indokolt az óvatosság. A Nagy-Közel-Kelet koncepcióját kiagyaló US State Department”s Bureau for Near East Affairs ez idáig nem konkretizálta a célkeresztbe vett országokat. Az elmúlt hetekben Kirgizisztánban lezajlott események fényében azonban feltételezhetjük, hogy a CIA ébredező ügynökei mindenhol megdolgoznak a pénzükért.

A projekt három fő terepet érint. Ez a demokrácia terjesztése, gazdasági reformok és a társadalom felzárkóztatása. Talán mondanunk sem kell, a három cél közül a második szabad értelmezése ösztökéli leginkább az amerikai agytrösztöket, akik legszívesebben az 1975-ös helsinki megállapodáshoz hasonlítják a nagy-közel-keleti koncepciót, amely annak idején több kelet-európai ország reformfolyamatának adta meg a kezdő lökést. A logika hibája abban rejlik, hogy míg az akkori keleti blokk viszonylag homogén politikai rendszerekkel és társadalmakkal volt „megáldva”, addig az arab, de pláne az iszlám világ ahány ország, annyi típusú rendszerből áll, ahol a társadalmi fejlettség és a demokrácia jelenlegi szintje is eltérő.

A Nagy-Közel-Kelet Terv meghirdetése idején csak úgy záporoztak a világ minden szegletéből érkező bírálatok Bush elnök felé. Az amerikai törekvéseket természetesen a leginkább érintett arab országokban érte a legtöbb kritika. Az egyszerű emberek nehezen tudnak bizakodóan tekinteni egy olyan országra, amely már pontosan harmincegyszer használta fel vétójogát az ENSZ biztonsági tanácsában az őket naponta megalázó Izrael védelmében, és aki három évvel ezelőtt kézzel-lábbal tiltakozott az ENSZ-megfigyelők palesztin területekre való küldése ellen.

Hoszni Mubarak egyiptomi elnök azon véleményének adott hangot, hogy az Egyesült Államoknak inkább a partner szerepét kellene játszania a reformokban, mintsem a diktátort. Bassar al-Aszad szíriai elnök pedig azt nehezményezte leginkább, hogy a tervezet kiagyalói ugyanazok a neokonzervatív figurák, nevezetesen Paul Wolfowitz, Douglas Faith, Richard Perle és David Wurmser, akik az iraki háború koncepcióját kidolgozták. Amr Musza, az Arab Liga főtitkára azon logikai bukfencre mutatott rá, amelynek alapján az amerikaiak párhuzamot vonnak Marokkó és Banglades között. A koncepció persze Európában is negatív érzéseket váltott ki. Bírálói leginkább azt nehezményezik, hogy az amerikai agytrösztök önkényesen, az érintett országokkal való konzultáció nélkül kívánják megvalósítani céljaikat.

Mindez persze nem olyan érthetetlen, ha a folyamatok hátterét tekintjük. Amerika ugyanis nem tesz mást, mint elébe megy a számára veszélyes jövőnek. Bármilyen arab vagy muszlim egység súlyos veszélyt jelentene az Egyesült Államok és kis szövetségese, Izrael érdekeire. Ezt megelőzendő, Amerika saját társadalmi technológiáját próbálja ráerőltetni a térség országaira. Ez a Nagy-Közel-Kelet Terv igazi lényege. Vagyis az amerikai tervezet el kívánja felejtetni a népekkel, hogy a földrajzi kapcsolaton kívül kulturális és történeti kapcsolat is van közöttük. Pedig a történelem már bebizonyította, hogy a muszlim világ önérzetének megtörése nagy falat az amerikaiak számára. Elegendő Iránra gondolnunk, ahol a sah „Fehér Forradalma” – amely a nyugati minta meghonosítását tűzte ki – csúfosat bukott, és az emberek sok vér árán tértek vissza gyökereikhez.

A török társadalom némileg fogékonyabb volt a reformokra. Az ötven évvel ezelőtt lezajlott változások ellenére, bár Törökország szekuláris rendszerré vált, a Nyugattól még mindig fényévek választják el. Erre utal az is, hogy a nők nagy része továbbra is hidzsábot hord, a helyi iszlám párt pedig kormánytényező.

Kettős mérce

A Nagy-Közel-Kelet Terv kivitelezésének feladatát a National Endownment for Democracy nevű amerikai csoport kapta meg, amely 2003. november 6-án ülte huszadik születésnapját. Fájó, hogy e szervezet a mögötte álló két évtizedet azzal töltötte, hogy kompromittálja magát a világ előtt. A történet akkor kezdődött, amikor Ronald Reagan – akinek elnöksége egyébként a neokonzervatívok első szárnypróbálgatásának ideje volt – meghirdette a „demokráciák forradalmát”. A NED működésének első valódi színtere valamivel később Dél-Amerika lett, ahol komoly szerepe volt a nicaraguai sandinisták megbuktatásában, majd a bábelnök, Jean-Bertrand Aristide hatalomra juttatásában 1990-ben. De szintén az ő számlájukra írhatóak a Haitiban lezajlott zavargások, amelyeket az amerikaiak által kreált helyi „demokratikus ellenzék” szított. És akkor még nem is beszéltünk a venezuelai eseményekről.

A NED-et számos kritika érte szerte a világon, amiért amerikai adófizetők pénzét költi az általa preferált pártok támogatására. Érdemes megjegyezni, hogy az amerikai törvények tiltják külföldi erők befolyását az amerikai belpolitikába. Ennek ellenére a szervezet él és virágzik. Olyannyira, hogy Bush elnök 2005-ben 40-ről 80 millióra duplázta a NED költségvetését, hogy az zökkenőmentesen munkálkodhasson a közel-keleti választások és a szabad piac előkészítésén. Emellett a szervezet 458 millió dollárt kapott a demokrácia iraki propagálására.

A hangzatos szólamok ellenére az amerikaiak tehát szemernyi kételyt sem hagytak az általuk képviselt demokrácia mibenlétét illetően, ezért, ahogy korábban, most is világossá válik, hogy a demokrácia álcája mögött aktuális gyarmatosító ambíciók rejlenek.

Az Egyesült Államok szemét kizárólag a neki ellentmondani merészelő diktatúrák szúrják. A népét középkori sötétségben tartó szaúd-arábiai uralkodóház tagjai például náluk mindig meleg fogadtatásra lelnek. Hasonló a helyzet az iszlám amerikai megítélésével is. Az amerikai stratégáknak nem az iszlámmal, hanem az engedetlen muszlimokkal van bajuk. Erre legjobb példa, hogy az amerikai diplomácia keblére öleli az egyik legradikálisabb iszlám irányzatot képviselő szaúdi wahabita uralkodóházat, miközben a náluk mérsékeltebb, de kétségtelenül hazafi Hezbollahot terrorista szervezetnek minősíti. De remekül példázza a kettős mércét Afganisztán is, ahol miután az amerikaiak által összetrombitált törzsi gyűlés, a Loja Dzsirga a megszállásellenes Zahir Shah-féle erőket választotta és bízta meg az ország vezetésével, az amerikaiak egyszerűen feloszlatták a gyűlést, majd bábjukat, Hamid Karzait ültették az ország élére. Az amerikaiak afganisztáni demokráciájára egyébként jellemző, hogy amikor a választások nekik kedvező eredményt hoztak, azt még a 15 százalékos részvételi arány ellenére is érvényesnek kiáltották ki.

Nem minden oké

A legfőbb amerikai cél tehát a hatalmi befolyás kiterjesztése a régióban. Ameddig ez egy úton haladhat a demokrácia terjesztésével, addig minden rendben. Ami nincs rendjén, az Fallúdzsánál és Abu Ghraibnál kezdődik. Irakban az amerikaiak átlépték a Rubikont. A mai helyzet szerint mára Irak lett a Közel-Kelet egyik legutolsó szegmense, ahol beteljesedhet a demokrácia, hiszen annak még csírái is alig vannak. Az Irakban ma működő sajtóorgánumok finoman szólva is a megszállók szócsövei. Az elfogulatlan külföldi médiumokat, mint például a katari al-Dzsazíra televíziót demokratikusan kitiltották az országból. Az emberi jogokhoz való, sajátosan amerikai viszonyról mindent elárul, hogy közel húszezer irakit tartanak fogva, többnyire koholt vádakkal.

Ezzel párhuzamosan vált világossá a gyarmatosító szándék is. 2003. április 17-én a New York Times négy tervezett amerikai katonai bázisról számolt be Irakban. Ehhez képest ma már tizennégyről beszélnek a hivatalos amerikai források. Egyértelmű tehát, hogy az amerikai stratégák szemében Irak Kelet-Európa és Közép-Ázsia mellett egy újabb láncszem az egész világot áthálózó katonai és politikai bázis láncolatban. Az amerikaiak számára kedvezőtlen kimenetelű iraki választások ellenére Bush körömszakadtig ragaszkodik új gyarmatához, ami érthető, hiszen nem engedheti meg magának, hogy a több mint 300 milliárd dollárt felemésztő iraki hadjárata gyümölcsét más hatalmak szedjék le. A gyümölcsön itt elsősorban a hatalmas olajkincs értendő, ami a többi hatalom, így Kína és az Európai Unió gazdaságának mozgatórugója lehetne.

Ezt az EU is tudja, és mindent megtesz azért, hogy minél szorosabbra fűzze szálait a Közel-Kelettel. Az európai diplomácia azonban óvakodik az amerikaiak demokratikus imperializmusától. Az Atlanti-óceán két partjának stratégiája közt az a legnagyobb eltérés, hogy Európa inkább bátorítja a változásokat, mintsem kierőszakolja. Nincs az amerikaihoz hasonló szuperhadserege s közrejátszik a sok száz éves gyarmatosító tapasztalata is.

Az európai politika legfőbb motivációja a régió földrajzi közelsége. Nem hanyagolható el továbbá az sem, hogy közel tízmillió muzulmán él a nyugat-európai országokban, akik bár nem rendelkeznek olyan politikai befolyással, mint például az Egyesült Államokban élő zsidók vagy írek, számuk folytán belföldi választások esetén mégis könnyen válhatnak a mérleg nyelvévé. Európának emellett a béke a legfőbb érdeke. Ahogy a korábbi francia külügyminiszter, Herve de Charette is mondta: „Ha az erőszak visszatér a Közel-Keletre, az előbb vagy utóbb Párizsban is felüti a fejét.” Így a gyarmatosító elődeik tapasztalatát magukénak tudó európai vezetők a radikális fegyveres megoldások helyett a gyökeres, a gazdaságot és a társadalmat megváltoztató reformokat részesítik előnyben, amelyek azonban jóval hosszabb távúak.

Az európai országok legvilágosabban az 1995-ös barcelonai egyezményben rakták ki az irányjelzőt. A program a régió problémáit annak gazdasági fejletlenségében, valamint a demokrácia és emberi jogok hiányosságában keresi, így a politikát és gazdaságot egyaránt érintő dokumentum célul tűzi ki a Földközi-tenger két partján uralkodó egyenlőtlenség csökkentését, illetve egy szabadkereskedelmi zóna létrehozását 2010-re. A tervezet nemcsak az arab országokat, hanem Izraelt is érinti. Ezzel 35 európai, afrikai és ázsiai országot tömörítene egy gazdasági tömbbe. A tervben valóban nagy perspektíva rejlik, hiszen a huszonöt tagúra bővült, 450 milliós Európai Unió, valamint a mediterrán régió együttesen a föld lakosságának majdnem egynegyedét adja ki, ami hatalmas gazdasági és politikai potenciált jelent.

A transzmediterrán kapcsolatok ígéretes jövővel kecsegtetnek. 2000 és 2006 között az unió 5,45 milliárd eurót fordít közel-keleti beruházásokra, az Európai Befektetési Bank pedig újabb 6,4 milliárd kölcsönt folyósított a déli mediterrániumnak. A segítségnek köszönhetően számos közgazdász a jövő kistigriseként tekint Marokkóra és Tunéziára. A barcelonai egyezményt az arab országok visszafogott optimizmussal fogadták, mert az elmúlt fél évszázad alatt ki tudja, hány békekonferencia és nagyszabású találkozó volt már, s közülük egyik sem hozott érdemi változást. Ennek ellenére a tervezet pozitív visszhangra lelt a Földközi-tenger túloldalán.

Bár az európai terv sokkal nagyobb diplomáciai érzékről tesz tanúbizonyságot, mint az amerikai – az egyes országokat demokráciába bombázó taktika -, ennek a stratégiának is van egy gyenge pontja. A valódi reformok hiánya miatt az arab emberek a Nyugat és saját korrupt vezetőik közötti összekacsintásként értékelik a javuló gazdasági és politikai kapcsolatokat, s annyit érnek el, hogy bebetonozzák székeikbe a felelőtlen politikusokat, akik így felelős államfők szerepében tetszeleghetnek.

Sayfo Omar

Comments are closed.