Forrás: Erec

Mikor kezdett el festeni?

Mindig is festettem, állandóan, még a tengerparton is rajzoltam a homokba. Kilencévesen nyilvánítottak tehetségnek. Ettől kezdve én lettem az iskola festője, majd az ifjúsági mozgalomé. Tizenhét évesen, az első jeruzsálemi Ifjúsági Fesztiválon kaptam először díjat.

Mesélne a művészeti tanulmányairól?

A hadsereg után lehetőségem volt továbbtanulni, de szemben a barátaimmal, akik a biztonság kedvéért több szakra is jelentkeztek, én csak egy helyre, a jeruzsálemi Bezalel Művészeti és Képzőművészeti Akadémiára adtam be a jelentkezésem. Nem volt számomra más alternatíva: vagy tanulhatok művészetet Izraelben, vagy külföldre megyek ugyanebből a célból. Ugyanakkor tervezőgrafikát tanultam, és bár grafikusként sokat rajzoltam modell alapján is, festészetet nem tanultam, és különösebben nem is vonzott a festészet. Úgyhogy az életben tanultam meg festeni, autodidakta vagyok, a siker és a kudarc voltak a tanáraim. Az első emlékem apámról – három éves lehettem -, hogy egy ecsettel a fogai közt látom: imádta a vízfestést, amikor csak tehette, festett, és olyan tehetséges volt, hogy több kiállítása is volt életében.

Úgy tudom, az apja nagy hatással volt önre; mesélne erről valamit?

Apám biológiát tanult, a családnak gyógyszertára volt Varsóban, ahol a numerus clausus miatt ő már nem tanulhatott, úgyhogy Izraelbe küldték, ott tanult a Héber Egyetemen. Amikor a nácik 1939 szeptember elsején lerohanták Lengyelországot, elvesztette minden kapcsolatát a családjával, akik előbb a varsói gettó foglyai voltak, majd munkatáborba küldték őket, végül mindnyájan egy koncentrációs táborban vesztek. Apám nyilván nem kapta már a havi apanázst, amiből a szállást meg a tandíjat fizette. Úgyhogy alig egy, az egyetemen töltött év után állás után kellett néznie, és beállt rendőrnek. De addigra már nagyon sokat tanult, ráadásul egy olyan korban és társadalomban élt, ahol a tudást és a tudósokat nagyra értékelték, a kultúra pedig az élet része volt. Apám tanult latinul és görögül, és vagy kilenc nyelvet beszélt. Minden nap új könyvekkel jött haza, a ház tele volt könyvekkel, mindnyájan sokat olvastunk, én is annyit, amennyit csak bírtam. Úgyhogy ilyen közegben nőttem fel: művészet és könyvek.

Mit csinált, amikor megszerezte a diplomát?

Először tervezőgrafikusként dolgoztam, de nagyon szerettem volna felfedezni a világot, ellátogatni a híres múzeumokba, úgyhogy utaskísérő is lettem az El Al nál. Lehetőségem lett, először az életben, közvetlen közelből látni a mesterműveket, amelyeket addig csak reprodukciókról ismertem. Az új munkám révén fantasztikus élményekben volt részem, nagyon sokat köszönhetek a rengeteg emberrel és kultúrával való találkozásaimnak. Amikor felhagytam e két, felváltva végzett munkával, egy reklámiroda művészeti igazgatójaként dolgoztam, 1990-ig. Ekkor kezdtem el először olajfestményen dolgozni, és az volt az érzésem, a korábbi életem vezetett el ehhez az élményhez, amely teljesen természetesnek, mondhatnám ösztönösnek tűnt.

Amikor az “ösztönös” szót használja, akkor valójában arról van szó, hogy ahelyett, hogy azt mondaná, “festek”, valójában “festődik”. Tehát az viszi a festészethez, amit az emberek “ihletnek” hívnak, ám ami az ön esetében inkább a saját énje ellenállhatatlan hívó szava, mint egy múzsáé. A hívó szót a akár terpentin szaga is kiválthatja.

Nagyon izgalmas kérdés. Amikor azt kérdik, várok-e az ihletre vagy a múzsára, mielőtt dolgozni kezdek, a válaszom csak annyi, a múzsa ott vár az apró műtermemben, ami azonban számomra maga a világ. Vannak jobban és kevésbé kreatív napok, de a múzsa mindig ott van velem. Vannak csodálatos találkozások, és kevésbé csodálatosak is. Minél többet dolgozom, annál kedvesebb velem.

Erről egy levél jut eszembe, amit vagy ötven éve kaptam az egyik legnagyobb francia költőtől. Egyetlen szóval definiálta a költészetet, ami a képzőművészetre is igaz kell legyen: “a költészet érzelem.” Ugyanebben a levélben Pierre Reverdy a költőt akkumulátorhoz hasonlította, amelyet, ha lemerül, fel kell tölteni.

Nem sok mindent tudok ehhez hozzátenni, már csak azért sem, mert bár nem ismertem Reverdyt, ugyanezzel a hasonlattal írtam le a saját művészi utazásomat. Két gondolatot szeretnék még megosztani, és ezzel le is zárhatjuk ezt az önéletrajzi részt. Évekbe telik, mire az ember azt mondhatja, “festő vagyok”, vagyis mire eggyé képes válni a festés aktusával. Mert a technikai tudnivalók egyébként gyorsan elsajátíthatók egy iskolában. Másrészt arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy nemcsak a festészettel válik eggyé az ember, de a stúdióval is, ahol dolgozik, ahol saját magával konfrontálódik; a műterem az ember alteregója lesz, ahogy belépsz a helyiségbe, visszatükrözi a lelkiállapotodat. Ezért van az, hogy néha – a mondjuk terméketlennek nevezhető napokon – félek benyitni a műterembe, félek, hogy felfal egy ordító oroszlán. De egy kis idő elteltével az oroszlánból nagyon kedves és csábító múzsa lesz, és mindketten nagyon boldogok vagyunk. Azt veszem észre, minél többet dolgozom, annál ritkábbak ezek a “terméketlen napok.” Amiről meg Edison jut eszembe, aki szerint a lángész egy százalék ihlet és kilencvenkilenc százalék verejték.

Erről eszembe jut két dolog, és hadd zárjam így én a beszélgetést. Azzal, hogy festő lesz az ember, nagy felelősséget vesz a nyakába: Duchamp egyszer azt mondta nekem, a néző készíti a képet. És valóban, ahogy a festőnek eggyé kell válni modelljével – legyen az belső vagy külső -, ugyanúgy a nézőnek is eggyé kell válnia a festménnyel. Közel kétezer évvel ezelőtt Plótinosz az Enneadészben azt a megfigyelést tette a festő és a modell azonosulásáról, hogy “a szem sosem láthatta a napot, mielőtt napszerűvé nem vált, és sosem pillanthatja meg a Lélek a Legfőbb Szépet, ha nem válik maga is széppé.”Arról pedig, hogy mennyi idő alatt válik festővé az ember, az jutott eszembe, amikor egyik utolsó látogatásom alkalmával Picasso elmesélt egy mulatságos történetet. Azon a héten egy nagyon gazdag és ennek megfelelően tudatlan gyűjtő járt nála, hogy rajzot vásároljon tőle. Amikor Picasso közölte az árat, a gyűjtő megkérdezte, mennyi idő alatt készítette el a képet, mire a mester azt felelte, hát úgy két-három perc alatt. Mire a gyűjtő: 15.000 dollárt kér két-három percnyi munkáért? Igen, felelte Picasso, két percért, plusz ötven évért.

Comments are closed.