Forrás: ErecÖninterjú? Mit krédezzen az ember önmagától?
Ki vagyok én? Az ember nem egykönnyen kap választ erre az egyszerű kérdésre sem. Évtizedek munkája, erőfeszítése áll a helyes válasz mögött. Nem szabad túl közelről vizsgálódni, kellő képpen el kell távolodni a vizsgálandó személytől…De persze némi jóindulatú elfogultság elkerülhetetlen. Mindnyájunk életének többféle olvasata van: van egy siker- és van egy lehetséges kudarctörténet is…
Még meg sem születtem, már megbélyegzett voltam. Csak éppen nem tudtam róla. Apám már munkaszolgálatos volt, épp csak még hazalátogathatott. Hamarosan Borból hazafelé, egy országúton lelte halálát. Nincs sírhelye. Ebből a tényből ered máig tartó tiltakozásom a temetőbe járás ellen. Meg kellett tanulnom másképp gyászolni, sírhelyek nélkül is. Anyám és három unokatestvérem, no meg én éltük túl a háborút. Születésemkor még népes családom füstbe ment, a későbbi Holocaust tagadók ágálásáról mit sem tudva.
Tehát zsidó vagyok, akire még járni alig tudó gyerekként már sárga csillagot ragasztottak és gettóba zártak. Emlékeim erről nincsenek, hacsak nem az idegrendszerem legmélyén. Anyám úgy nevelt, hogy tudjak erről az öntudatlan múltról, de ne függjek tőle. Ez természetesen nem járhatott teljes sikerrel. Arra tanított, hogy az embereket kizárólag emberi minőségük alapján különböztessem meg. Életem során természetesen találkoztam olyanokkal, aki nem jártak el velem szemben hasonlóképpen, de ez alapvetően nem tudta megrendíteni naiv hitemet, hogy csak jó és rossz emberek különböztethetők meg.
Kétségtelenül magyar vagyok, még ha ezt már a kezdetektől megpróbálták elvitatni tőlem. Magyar az anyanyelvem, s a magyar kultúrához van a legmélyebb közöm, bár a világ sok más táján és kultúrájában is otthon érzem magam. Gyerekkoromra az a legjellemzőbb, hogy HÁBORU UTÁNI gyerekkor volt. Hittem a szocializmus eszméjében annak a szegénységnek, s szorongással teli légkörnek az ellenére, amelyben az ötvenes években kisiskolás voltam. Nem volt a tarsolyomban semmiféle marsallbot, szűkös világomból valami mégis az elképzelt óceán tágassága felé hajtott…
Íróként kezdtem, a hetvenes években megjelent egy regényem és egy novelláskötetem, de hamarosan úgy éreztem, jobb, fontosabb műveket olvashatok, mint amilyeneket valaha is irni leszek képes. Lehet, hogy túl szigorú voltam magamhoz, lehet, hogy csak féltem a magánytól, amely az üres fehér papírról ásított felém. A véletlen vitt a televíziózás, a film, majd később a színház közelébe, ahol a hegymászók kétes biztonságát érzem. Egy kötélre vagyok fűzve másokkal. Sok-sok forgatókönyv írás és dramaturgiai munka után mégis kizárólagos felelősségvállalásra vágyódtam és rendezni akartam. Az utolsó, más rendező számára irt történetből, forgatókönyvből Szabó István világsikerű, OSCAR díjra jelölt filmet készített, BIZALOM címmel.
Néhány dokumentumfilm, s televíziós rendezés után a nyolcvanas évek közepén ÓRIÁS címmel írtam-rendeztem első játékfilmemet egy néhány oldalas Déry Tibor novella alapján. Ez az első filmem a Karlovy Vary nemzetközi filmfesztiválon fődíjat kapott. A háború utáni első tavaszon játszódott, amiről akár a háborúról nem volt saját emlékem. Úgy tűnik, az hajtott, hogy rekonstruáljam a múltamat. Ebből a csak mostanában tudatosuló vágyból született a következő film, a Los Angelesben első díjjal jutalmazott ELYSIUM. Egy tízéves zsidó kisfiúról szól, akit 1944 nyarán Budapest utcáján, békés járókelők szeme láttára betuszkolnak egy menetbe, amelynek egy orvosi kísérletekre létesített gyerekláger, majd a gázkamra a végállomása. A forgatás során bejártam mindazokat a helyszíneket, a téglagyártól a vagonokig, majd a lágerig, amelyeket nekem szántak. Sárga csillagokat varrtak a szemem láttára a statiszták kabátjára, s kutyákkal hajtották őket nyugodtan futballozó fiatalember között…Úgy látszik, farkasszemet akartam nézni a tényekkel: igenis megtörtént, magyar emberek szeme láttára, s nem valahol, valamikor, valakikkel…Az én életem, az én múltam része, s kitörölhetetlenül az…
Aztán arról készítettem filmet, hogy mindez a világ -szinte az egész világ szeme láttára történt… KÜLDETÉS EVIANBA című játékfilmem Hans Habe: Küldetés című dokumentumregénye alapján készült, aki 1938-ban, fiatal újságíróként az eviani konferenciáról tudósított, ahol a világ diplomatái arról tanácskoztak, hogy mit kellene tenniük az osztrák és német zsidóság megmentése érdekében. A tanácskozás dolgavégezetlenül zárult…
Hiszek abban, hogy mindig akadtak tisztességes emberek, akik megkíséreltek ellene szegülni a gyilkos őrületnek. Szerencsésnek érzem magam, hogy egy 1945-ös újságfotóról rám mosolygott Sztéhló Gábor evangélikus lelkész, aki Budapesten a háború alatt több mint ezer zsidó gyereket mentett meg, majd azon a bizonyos háború utáni első tavaszon, amelyet én amíg élek, a felszabadulás tavaszának nevezek, sokszáz csavargó árvagyereket szedett össze GAUDOPOLIS azaz az ÖRÖM VÁROSA nevű gyerekköztársaságába. Dokumentumfilmem fellelte a valamikori gyerekeket, akik az éhség és szegénység közepette is boldog leckét vettek demokráciából. Három évvel később, 1988-ban televíziós játékfilmet írtam-rendeztem GAUDIOPOLIS címmel, amely 1989-ben EURÓPA díjat kapott, mint az év legjobb televíziós filmje.
A kövező évben amerikai fesztiválok vendégeként találkoztam az Óceánnal és későbbi amerikai férjemmel. Tizenkét évet éltem Kaliforniában, forgatókönyv írást és filmtörténetet tanítottam a San Francisco State University-n, majd a véletlen és némi dramaturgiai tudás New Orleans egyetlen állandó színházába sodort, ahol négy évadon keresztül rendeztem. A szerencse „fiatal színházi rendezővé” tett, s úgy debütáltam, hogy sem a barátaim, sem az ellenségeim nem ültek a nézőtéren.
Most itthon vagyok, hazajöttem, bár igazán el sem mentem. Az elmúlt évtizedben minden esztendőben hazajártam televíziós és dokumentumfilmeket forgatni. A HAZA SZOLGÁLATÁBAN irónikus címmel egy órás dokumentumfilmet készítettem a magyar munkaszolgálatosokról, akik a kezdetekben még hitték, hogy a nemzet és Horthy Miklós nem engedi…Engedte. Megint a legszemélyesebb kérdésemmel
viaskodtam: miért hagyta magát – ellenállás és menekülés nélkül – megölni magát az én szép, fiatal, életerős apám…? Budapesten egy amerikai Délre adaptált, Ványa bácsi előadásom a New Orleans-i társulat előadásában vendégszerepelt Budapesten, Lorca: BERNARDA ALBA HÁZÁT, s az eredeti VÁNYA BÁCSIT rendeztem Győrben, Arthur Miller: LEFELÉ A HEGYRŐL és Arthur Koestler: SÖTÉTSÉG DÉLBEN című művét a Budapesti Kamaraszínházban.
Többször jártam Izraelben, fesztiválvendégként, s maradék rokonaimat meglátogatni. Amikor először meghívtak a Jeruzsálemi Filmfesztiválra, a Magyar Televízióban alá kellett írnom, hogy tudomásul veszem, hogy kiutazások nem jelenti Izrael állam diplomáciai elismerését. Aláírtam. Azóta sokat fordult a világ, de még mindig nem a létező világok legjobbika. Filmet szeretnék készíteni Kardos g. György : AVRAHAM BOGATIR HÉT NAPJA című remekműjéből, amelynek forgatókönyvéhez még az író életében tőle kaptam tanácsot és bizalmat. Remélem, ez a tervem, amelyben én felismerem a mai közel-keleti helyzet gyökereit és humánus megoldásának emberi vágyát, egyszer megvalósul. Csak olyan kérdésekkel akarok foglalkozni színpadon és a filmvásznon, amelyekhez mélységes közöm van.
Ki vagyok? Nem kérdezem többé. Élem.
Szántó Erika
