Forrás: Magyar Hírlap

Daniel Barenboim

Tizenhárom év után ismét Magyarországon járt Daniel Barenboim, a világhírű karmester, zongoraművész. A tavaszi fesztivál két koncertjén is fellépő, argentin születésű, ukrán zsidó származású művész a világháború után elsőként játszott Wagnert Izraelben.

fotó: Soós Milán

Két olyan zenekarban is vezényelt, az Ochestre de Paris-ban és a Chicago Symphony Orchestrában, amelyeknek a világhírű Solti György volt a karmestere. Érezhető volt egyfajta Solti-hatás?

Nem lehet a két zenekart összehasonlítani. A chicagói szimfonikusoknak régi hagyományaik vannak, Solti előtt is híres karmesterek dolgoztak velük. A párizsi zenekart Solti érkezése előtt három évvel alapították. Lelkes vezetése aztán mindkét zenekarra átragadt. Amikor a Chicagóba kerültem, mindenben segített, öröm volt őt követni.

1999-ben létrehozott egy workshopot Edward Said palesztin íróval közel-keleti tehetségek továbbképzésére, etnikai hovatartozástól függetlenül. Mennyire lehet aktuális üzenetekkel felruházni egy zenei előadást?

Nem vagyok politikus alkat. A zene az emberiség jólétéért küzd, de semmi keresnivalója a politikában. Főleg nem a politika hangszere. Persze különböző diktatúrákban már láttuk, miként használják fel manipulatív módon a zenét. Nem lehet szavakban kifejezni egy zeneművet. Ha el tudnám magyarázni Mahler IX. szimfóniáját, nem lenne értelme játszani. Ezért mindenki mást hall a zenében, van, aki költészetet, van, aki matematikát és van, aki politikát. Ami az emberi léttel összefügg, az kell hogy érdekelje a zenészeket is.

Mégis ön volt az első, aki Wagner műveit tűzte műsorára Izraelben.

Ez nem teljesen igaz. A Szentföldön Arturo Toscanini is játszott Wagnert, 1936-ban. A Kristályéjszaka után azonban nem játszották többé. Egy demokratikus társadalomban azonban meg kell hagyni a lehetőséget, hogy az emberek Wagnert hallgathassanak, ha akarnak. A holokauszt túlélőiben ez borzalmas élményeket idéz fel, de nem hiszem, hogy meg kéne akadályozniuk, hogy mások élvezhessék a műveit. A koncert után mindezt elmagyaráztam a közönségnek is. A kétezerből talán tizenöten mentek ki. Egy demokráciában nincsenek tabuk. Tavaly megkaptam Izrael egyik legnagyobb elismerését, a Wolf-díjat. Amikor elmondtam a beszédemet, egy férfi odajött hozzám, kezében egy táblával, amelyen nagy germán stílusú betűkkel az állt: Music macht frei, azaz a zene szabaddá tesz. Fel volt háborodva a Wagner-koncertemen, pedig nem is volt holokauszttúlélő, csak egy fiatal srác Brooklynból.

Sokan mondják, hogy a komolyzene válságba került. Ön miként látja a komolyzene jövőjét?

Azért kerül válságba, mert nincs megfelelő zenei tanítás. Egy gyerek, aki szokványos iskolákban tanul, nem hall és nem lát zenét. Mit érthet meg mondjuk Mahlerből vagy Schönbergből? Semmit. Nem a betegséget gyógyítják, csak a tüneteket kezelik. A koncerteken nincsenek fiatalok. Nem azt kérdezik, hogy miért, csak mondogatják, a klasszikus zene válságban van. A zene kívül rekedt a társadalmon. A hangok világa egyre kisebb lesz. Aztán majd jönnek a politikusok, mondván, túl sokba kerül az opera, nem népszerű. És ez így is van.

Önt játszott már tangót, sőt egy dzsesszlemezzel is tisztelgett Duke Ellington előtt. Meddig terjed az érdeklődése a könnyűzenében?

Ezenkívül sosem játszottam dzsesszt. Nincs érzékem hozzá. A tangóba beleszülettem. Argentínában ugyanis a tangó nem határolódik el a komolyzenétől.

És hogy tetszett a Művészetek Palotája?

Nagyon tetszett. Jó az akusztikája. Persze ennek is szüksége van még egy kis időre. A koncerttermek olyanok, mint a bor: azt már az elején lehet tudni, hogy jó lesz-e, vagy sem, de idővel lesznek igazán megfelelőek.

Mézes Gergely