Forrás: Népszava

A katolikus egyházfő halála részvétnyilvánítások áradatát váltotta ki legkülönbözőbb világnézetű politikaformálók szájából. Sokszor nem könnyű eldönteni, mennyi ezekben a kondoleálásokban a valódi megrendültség és mennyi a kötelező protokoll vagy a jól kiszámított, politikai érdekű hatásvadászat. Kétségtelen, az utóbbi hetekben olyanok is harsányan zengték II. János Pál erényeit, akiről lehetett tudni, életében nem igazán lelkesedtek érte.

E sorok írójának érzései a pápa halálának és utódlásának fogadtatásával kapcsolatban vegyesek. Egyfelől engem is megrendített a súlyosan beteg öregember küzdelme az őt végül legyőző kórral. Amellett viszont ugyanazon ellenérzés fog el, mint a szeptember 11.-i terrortámadás után. Akkor sem osztottam azok vélekedését, akik úgy vélték, most gyászolni kell, és szigorúan tilos az esemény okait és következményeit elemezni. Most is hasonlóan gondolom, mint akkor: a pápa közszereplő volt, így a halála által létrejött szituáció is közérdeklődésre tart számot. Aki pedig politikus, főleg, ha államfő, annak a demokratikus játékszabályok okán többet kell elviselnie nemcsak életében, de halála után is. II. János Pál életművének összegzésekor természetszerűleg szólnunk kell demokratikus érdemeiről: a vallásszabadságért folytatott harca, a más vallásúakkal, sőt az ateistákkal folytatott párbeszéde, a jobb-és baloldali totalitárius diktatúrákkal szembeni fellépése, egyháza korábbi bűneiért történt bocsánatkérése vitán felül a pozitív irányba billentik a mérleget. De – és ezt nem szabad valami helytelenül értelmezett kegyeletből vagy tapintatból elhallgatnunk – vannak súlyos tételek a mérleg másik serpenyőjében is, melyekről ugyanúgy beszélnünk kell a pápa teljesítményének értékelésekor. Az abortusz és a fogamzásgátlás betiltásának szorgalmazása, a melegek emancipációjával szembeni heves ellenkampány, a házasságon kívüli (vagy a helyetti) kapcsolatok megbélyegzése, a kegyes halál gyilkosságként való fogadtatása a modern nyugati civilizáció ama alapértékével állította szembe a Vatikánt, amit egyszerűen csak úgy nevezünk: az állam világnézeti semlegessége. Félreértés ne essék: nem az a baj, hogy a pápa fenti nézeteit a nyilvánosság előtt hangoztatta, hisz csupán élt szólásszabadság jogával. Nekem az sem jelent gondot, hogy bíborosait a helyi politikába való beavatkozásra biztatta, mert ez is belefér a demokráciába. A gond azzal van, hogy a katolikus egyház saját dogmáit – a világi törvénykezésen keresztül – mindenki számára kötelezővé akarja tenni. Valamennyi felekezetnek joga van ahhoz, hogy hitelveit követőivel betartassa, és az azt megszegőket kizárja az egyházból. Katolikus főpapok megtehetik, hogy bűnnek tartsák a homoszexualitást, a válást és az abortuszt. De abba már nincs – mert nem lehet – beleszólásuk, ha állam megengedi az egynemű házasságot vagy a művi terhesség-megszakítást. De a Vatikánnak ez a célja: azt szeretné elérni, hogy az államok törvényekkel kényszerítsék dogmái betartására – a fogamzásgátlás üldözésére, a melegek és a keresztény filozófiától eltérő családmodellek diszkriminálására – az összes állampolgárt, a nem hívőket és a más felfogásúakat is. II. János Pál elnézést kért korábbi egyházfőknek a tudományos fejlődés elleni vétkeiért. Arról viszont nem szívesen beszélt, hogy a tudósok egyház általi meghurcolásának máig ható – és a klérusra nézve igencsak előnytelen – következményei vannak. Például a Galilei-per után Európa nagy természettudósai közt egészen mostanáig aránytalanul több a protestáns és zsidó, mint a katolikus. Sokak szerint az európai szellem az antik civilizáció, a reneszánsz és a felvilágosodás triászában gyökerezik, a kereszténység pedig fatalista irracionalizmusával csak aberráció. Kétségtelen, voltak kiváló elmék a keresztények között is, de nem keresztény voltuk miatt, hanem annak ellenére. Michael H. Hart fizikus és csillagász találóan állapította meg, hogy ‘a modern tudomány nem az egyházi hatalom és a keresztény vallásosság tetőpontján fejlődött, hanem inkább a reneszánsz idején, amikor Európa megújult erővel kezdett érdeklődni a kereszténység előtti hagyományai után.’ A pápa következetes antikommunista volt, sokat tett azért, hogy a Gonosz Birodalmának falai ledőljenek. De, bár megtehette volna, nem váltotta le azokat a főpapokat, akik – vele ellentétben – kiszolgálták a szovjet típusú diktatúrákat. Megkövette a protestáns, zsidó és mozlim egyházakat a katolikusok által velük szemben elkövetett bűnökért.A bocsánatkérést azonban II. János Pál idején sem követte az ebül szerzett vagyon kárpótlás formájában történő, legalább részbeni visszaadása. A most elhunyt pápa nem tudta, de nem is akarta felszámolni a cölibátust, a nők egyházon belüli párialétét, vagy reformálni a merev egyházi hierarchiát. Sok tekintetben csalódott a kijelentésein nemegyszer fintorgó laikus és szekuláris Európában. Ez magyarázza, hogy a korábban eurocenrikus Vatikán irányító testületeiben ma már a Harmadik Világ fundamentalista bíborosai is számottevő módon képviseltetik magukat. Persze mindez nem előzmények nélküli. A XVII-XVIII. században is úgy vélte sok katolikus, hogy a felvilágosodás és a többi vallás emancipációja miatt elvilágiasodó, dekadens Európa helyett az Újvilág, azon belül Latin-Amerika, kisebb részben pedig Afrika jelentik a misszionáriusoknak köszönhetően a hit igazi bázisát. Mert a Vatikán is jobb szereti a monopóliumot a szabad versenynél. A katolikus egyház még ma sem tudta feldolgozni a hatalomból való kiűzetésének traumáját. Nehezen viseli, hogy szava földrészünkön már nem az abszolút és sérthetetlen hatalom nyilatkozata, hanem egy az ‘eszmék szabadpiacán’ a rengeteg nézet, felfogás, világmagyarázat közül. A katolikus egyház magától értetődőn küzd a szegénység ellen. De ők is tudták, a fejlődő országokban meglévő eszmei monopóliumukat vagy hegemóniájukat paradox módon épp a szegénységnek – pontosabban a belőle kinövő alternatíva- és demokráciahiánynak – köszönhetik. Még az USA-ban is, ahol a nyugati civilizációban legerősebb az intézményes vallásosság, a keresztény tanítások kemény versenytársat kaptak a liberális gondolkodás, a meleg szervezetek, feminista mozgalmak, illetve a velük szimpatizáló média és filmipar képében. II. János Pál utóda, bárki legyen az, alapvetően két dolgot tehet. Legvalószínűbb, hogy tovább halad az elődje által kitaposott úton. Ez esetben a demokratikus hagyományokkal nem vagy csak kis mértékben rendelkező Harmadik Világ katolikus papsága és hívői fogják diktálni Róma püspökének lépéseit. Ami több dolgot is jelent. Egyrészt a fundamentalizálódó klérus összképe még inkább taszítani fogja az öreg kontinens lakóinak a maga individualista módján vallásos többségét. Másfelől a fokozódó missziós aktivitás törvényszerűen összeütközéshez vezet a fejlődő országokat szintén célterületnek tekintő militáns iszlámmal. Ha viszont – ez kevésbé sanszos – próbálná a nyugati élet normáihoz igazítani a vatikáni politikát, akkor az egykori gyarmatok vakbuzgó tömegeivel kerül szembe. Az egyetemes világegyház legnagyobb dilemmája, hogy ugyanazon tett a Föld egyik pontján a vallás erősödését, a másikon pedig válságát idézi elő. Kérdés, hosszútávon a katolikus eszmék terepén a szabadpiac vagy a hiánygazdaság fog-e győzelmet aratni.

Papp László Tamás

A szerző újságíró

A pápa következetes antikommunista volt, sokat tett azért, hogy a Gonosz Birodalmának falai ledőljenek. De, nem váltotta le azokat a főpapokat, akik – vele ellentétben – kiszolgálták a szovjet típusú diktatúrákat.

P.L.T.

Comments are closed.