Forrás: Népszava

A gondolatok és az információk – hál” Istennek – akadálytalanul áramlanak ide-oda, míg a tőkék, a digitalizált pénz – sajnos – ugyancsak akadálytalanul mozog országok, földrészek és a cégek között. Mégis mi, mintha jobban elszigeteltek lennénk a világfolyamatoktól, mintha kisebb lenne az érdeklődés a más földrészen, vagy a szomszédban zajló események, folyamatok iránt.

Úgy gondoltuk, az uniós tagság változtat ezen, és újra behelyezi, legalább az értelmiségi közbeszédet, legalább egy földrésznyi áramlásba. Lehet, hogy csalatkoznunk kell? Fájó, hogy nincsenek viták legalább az értelmiségi nyilvánosságban arról, milyen legyen egy valóban széles kitekintésű társadalom- és nemzetstratégia, mi hazánk európai jövője, mivel gazdagítsuk mi Európát?

A tranzitológia kutatói joggal regisztrálják, hogy Magyarország uniós csatlakozásával az átmenet lezárult, noha tudva tudjuk, a politikai rendszerváltáshoz néhány hónap elegendő, a, gazdaságihoz évek, a mentalitások változásához talán évtizedek kellenek. Mégis az uniós tagsággal megtörtént betagozódásunk a világfolyamatokba, még akkor is ha gyakran látható, hogy a 1989-90-ben kiépített politikai rendszer egyes intézményei eresztékeikben recsegnek-ropognak. Ami politikai elitünket illeti, nem ok nélkül éri szó a ház elejét, hiszen hiánycikk az összefüggő stratégia, az átgondolt vízió és államférfiúi formátum is kerestetik.

A tét tehát a társadalom integrációja, a sokfelé-szakadáshoz vezető utakon járók visszafordítása, a sokat emlegetett társadalmi konszolidáció. Nemcsak az a kérdés, hogy milyen vezérlő eszmék, ha úgy tetszik ideológiák irányítják és szolgálják a konszolidációt, hanem hogy mi az a globális erőtér amelyben mindez végbemehet? Épp ezért van nagyon is szükség arra a bizonyos tágasabb látásmódra, nagyobbívű kitekintésre.

Nem túl szűklátókörű-e az a vélekedés, mely szerint 9/11 fordulópontot jelentett az európai típusú civilizációk, a zsidó-keresztény kultúra számára. Hiszen a kiszolgáltatottság, a fenyegetettség jelképeként összeomlott a két torony. A védtelen emberek, szeretteik tragédiája rémisztő, mégis hajlok arra a véleményre, hogy gyászukat a megmaradt egyetlen szuperhatalom hatalmi és gazdasági érdekeinek érvényesítésére használta fel. Avagy tehetünk egy másik számpárt az előbbi mellé: a 12/26-ot? Hiszen mi mást jelez a cunami tragédiája, mint a természet erőinek való, sok tekintetben korlátozhatatlan kiszolgáltatottságunkat? És mi magyarázza az eltűnt emberek felkutatásában, a romok eltakarításában, a helyreállítás megkezdésében mutatkozó késlekedések miatti elemi felháborodást egyfelől, és a korábban nem tapasztalt segítőkészség, a szolidaritás gyakran megrendítő jeleit másfelől.

Bizonytalanok és kiszolgáltatottak vagyunk ma is, minden döbbenetes léptékű változás dacára mi emberek. Olyan esendő lények, akik még csak számot sem vetnek a tektonikus erejű társadalmi és gazdasági változásokkal, következményeikkel.

Mit kezdjünk például azzal, hogy végképp feloldódni látszik a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szabadidő hármassága? Hogy a legfejlettebb országokban hamarosan a hagyományos ipari és agrárgazdasági termelés a GDP-k nem több, mint két százalékát állítja elő. Hogy László Ervin adatai szerint a Föld népességéből 1, 3 milliárd embertársunk nagyon szegény, hogy ötszázmillióra tehető a munkanélküliek és hajléktalanok száma, hogy a nagyon szegények és a gazdagok közötti szakadék 30 év alatt duplájára nőtt. Vagy éppen, hogy pár év múlva a Földön élő emberek kétharmada városlakó lesz. Hogy hamarost megszűnik a hagyományos értelemben vett vidék. Talán néhány évtizeden belül megszűnnek a fejletlen területi egységek. Ebből persze az is következik, hogy nem marad hely a káros hulladékoknak, sőt nem lesz lehetőség arra, hogy az úgymond drága helyekről továbbvigyék, kihelyezzék az élőmunka-igényes termelést.

Ebből Szalai Erzsébet elemzése szerint az is következik, hogy elfogy a lehetősége annak, hogy a munkanélküliség fenyegetésével alacsonyan tartsák a reálbérek emelkedését. De mégis számolnunk kell azzal, ugyancsak Szalai Erzsébet gondolatait idézve, hogy hamarosan nemcsak felesleges emberek, hanem felesleges országok is lesznek. Ugyanakkor nem marad elég vásárlóerő a tömegtermelés eredményeinek megvásárlására. Ugyan a tőke különösebb akadályok nélkül folyik, áramlik szerte a világban, a globális tőkefelhalmozásnak mégis komoly korlátai vannak. A vásárlőerő hiánya mellett, ide tartoznak az ökológiai válság kétségbevonhatatlan jelei.

Még mindig nem vesszük komolyan azokat az adatokat, amelyeket ugyancsak László Ervinnél olvashattunk a termőföld pusztulásáról, például azt amely szerint a következő 50 évben a termőföldek 20-30 százaléka elpusztulhat, a Föld édesvízkészlet tartaléka néhány év alatt a 10 évvel ezelőtti egyharmadával csökken. A légkör oxigénszintje az elmúlt 150 évben 10 százalékkal csökkent. Ha ez a gyorsuló trend folytatódna az évszázad végére odajutnánk, hogy az emberi élet az akkori oxigénszinten már nem volna lehetséges.

További kihívás a különféle fundamentalizmusok erősödése is. Ide értem a szélsőséges zöldmozgalmak követeléseinek eszkalálódását, valamint az iszlám fundamentalizmus jeleit is. Arra is látunk példát, hogy nemcsak az utóbbiak, az előbbiek a szélsőséges zöldmozgalmak is összekapcsolódhatnak a terrorizmussal és ilyen értelemben egytípusú globális kihívást jelentenek.

Nem csak az tehát a helyzet, hogy teljesen új veszélyekkel néz szembe az emberiség, hanem az is, hogy felismerésük, értelmezésük nehéz és nálunk igen távol vannak az ügyek a hazai szellemi elitek belterjes világától. De ne legyünk önostorzóak, hiszen a világintézmények sem képesek felismerni, belsővé tenni, majd cselekvési tervvé operacionalizálni az ilyen típusú kutatási-elemzési eredményeket. Lehet, hogy új világintézményekre lesz szükség, de lehet, hogy a régiek is jók, ha képessé válnak az új kihívásokkal való szembenézésre.

Milyen sok szó esik a tudástársadalomról, az oktatás egyéni és társadalmi szerepéről, és mégis milyen kevés történt a teendők valóságos dimenzióihoz képest. Valószínű, hogy az oktatás az egyoldalú képességfejlesztés mellé, újra visszakerül trónjára a sokszor száműzött sokoldalú ‘nevelés’ fogalma. Erre utal Richard W. Somson, aki a ‘hiperhumán’ tulajdonságok fontosságáról ír. Miről is van szó? Az önálló ítéletalkotás képességéről, a megsejtésről, az etikai érzékről, az inspirációról, a barátságosságról, a képzeletről, a kapcsolatépítés fontosságáról, a csapatmunkáról és az írásos és szóbeli kommunikációs képességekről. Eljuthatunk-e egy kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb tartalmú intézményes és családi nevelés nélkül ahhoz, hogy a Népszabadság által idézett Wendel Bell: ‘kilenc parancsolata’ megvalósuljon? Bell az egyéni felelősség elvéről beszél, olyan bánásmódról, amit másoktól magaddal szemben elvársz, az élet tiszteletéről, a gazdasági és társadalmi igazságosságról, a természet harmonikus életformáról, a tisztességességről, az önmérsékletről, a másokat nem sértő szabadságról, és a másság elfogadásáról. Biztos, hogy egy harmonikus képességfejlesztés, az emberek testi és lelki egészségéről való jobb gondoskodás rendszerével könnyebb felfogni az új veszélyeket és könnyebb szembenézni az új kihívásokkal.

Nem vezet sehová, ha azon elmélkedünk, vajon a globális háttér, avagy a hazai válaszhiány-e az elkedvetlenítőbb. Dessewffy Tibor össze is kapcsolja a kült és a belt, amikor kettős rendszerváltásról beszél. A piacgazdaság és a parlamentáris demokrácia létrehozásáról itt, és a világrendszerváltás kihívásáról a külső világban. Míg itthon a fenntartható fejlődés lehetőségének megteremtése és a szociális igazságosság a társadalom konszolidációjának és integrálódásának alapja, addig kívül az információs társadalom és a korlátozatlan globalizáció élményével és fenyegetésével kell szembenéznünk.

Ágh Attila elemzi egyik írásában az újonnan EU-hoz csatlakozó országok válságainak hasonlóságait és különbözőségeit. Értékelése szerint csak nálunk volt ez a válság viszonylag enyhe lefolyású, de utal arra a tényre, amelyet írásunk elején említettünk, miszerint nincs olyan nemzeti integrációs stratégiánk, amely megfogalmazná a magyar nemzet és állama helyét a kibővült Európában.

A hazai zavart csak fokozza, hogy végképp elfáradni látszik a demokratikus és piacgazdasági átmenetet vezénylő politikai osztály. Az elmúlt hónapokban láthatóvá vált, hogy a demográfiai tények mellett politikai okok is sürgetik a kimerült átmeneti elitek cseréjét. Ki időt nyer, életet nyer – mondja a régi szólás, és hamarosan kiderül, hogy sikerül-e a politikai aktorok egyes csoportjaiban a nemzedékváltás? Lehet-e a ‘bölcs vének’ tanácsaival jól kibélelni a váltás durva göröngyeit? Jó lenne, ha nemzedékek közös nekifeszülése, az új és új akadályok leküzdése nem úgy zajlana le, hogy a szoros kézfogás az újonnan jöttek mindkét kezének lefogását jelentse. Hiszen az a jobb, ha a kézfogásnál az egyik kéz szabadon marad. Az elitek nemzedékváltásának egy további kérdése, hogy megőrizzük-e magyarországi rendszerváltás felülről vezéreltségének hagyományát? Vajon jó hagyomány-e, hogy a különféle társadalmi csoportok, a bővülő civil világ nemigen része a kihívásokkal való szembenézésnek és a rendszerváltó folyamatoknak.

A magyarok rendszervárakozásai a történelmi változások folyamatában korántsem teljesültek. Az elemi biztonsághiány, a kiszámíthatóság hiánya és a hiányos, lerobbant infrastruktúra, valamint a rosszul működő közszféra miatti elégedetlenség mindennél erősebb. Ellentét feszül az állandóan meglévő jóléti várakozások és a hosszú dekonjunktúra, valamint az igen rövidre szabott konjunkturális ciklusok szabta lehetőségek közötti ellentmondás miatt. Mint ahogy nehezen megválaszolható, nehezen oldható az ellentmondás a társadalomban a változás, versus biztonság, a politikában a pillanatnyi szavazatszerzés, versus hosszú távú értékek, és a nemzetstratégiában a haza, versus a haladás történelmi dilemmájában. Számos nemzetközi tapasztalat kínál populista választ ezekre a dilemmákra. Van vevő a régmúlt letűnt mintáihoz visszaforduló nemzeti populista válaszra, de a populizmus szociális demagógiában megnyilvánuló változatára, sőt a kettő kombinációjára, váltogatására is. Mindezek ellenére most már a politikai osztály és az értelmiségi holdudvarok nyilvánossága számára is közhely, hogy a közszféra, ezen belül elsősorban az államigazgatás, az egészségügyi ellátás és finanszírozás, valamint az oktatás, azon belül is különösen a szakképzés átfogó és alapvető átalakítása nélkül a társadalom integrálódása, az olyannyira aktuális rendszerváltási konszolidáció nem megvalósítható.

A világról víziók, a társadalom konszolidációjához, európai illeszkedéséhez stratégiák kellenek. A világnak fenntartható fejlődésre, ahhoz pedig fenntartható világrendre van szüksége. A tömegpusztító fegyverek és technológiák tiltása, a környezetbarát technológiák támogatása, a melegház hatást kiváltó gázkibocsátás csökkentése, a nap- és szélenergia prioritása, az erdők rehabilitációjára irányuló figyelem követelményei mellett talán részfeladat, de mégis hangsúlyos a vidékre költözés támogatása, avagy bizonyos földrészeken a kisebb családok modelljének terjesztése. Mindenhol, nálunk is megkerülhetetlen az erőforrások határozott átcsoportosítása az oktatásra, a képzésre, valamint az egészség fenntartására, a betegségek megelőzésére, a várható átlagos élettartam növelésére. Számítani lehet további diktatúrák bukására, az európai típusú demokrácia modell terjedésére, ugyanakkor a különféle szubkultúrák megerősödésére, vagy éppen a nemek közötti egyenlőség gyakorlatának világterjedésére. A fenntartható világrendhez tartozik, ha látjuk a potenciális világhatalmak felemelkedését, Kína és India várhatóan gyors felzárkózását, amelyet nem sokkal lemaradva egy-két latin-amerikai ország és talán Dél-Afrika követhet. A fenntartható világrend megvalósulásának feltétele, hogy a főbb aktorok megállapodjanak a globalizációs folyamatok bizonyos ésszerű korlátozásáról, például egy átgondoltan korlátozott monetáris rendszeről. Ugyancsak korlátozásokat igényel a nemzetközi nagyvállalatok működésének törvényi szabályozása, tevékenységük nagyobb átláthatóságának garantálása.

Itthon lehetőségünk van arra, hogy megegyezzünk a társadalom integrálódását, a rendszerváltás konszolidációját vezérlő eszmékről. A gyarapodás, a biztonság, a kiszámítható változások, valamint az igazságosság értékei és szempontjai alkalmasak a legkisebb közös többszörös kívánatos szerepének betöltésére. Amikor a Nemzeti Fejlesztési Terv keretében Magyarország következő másfél évtizedéről gondolkodunk, ez nem egyszerűen fejlesztéspolitika, hanem a társadalom integráció hosszabb távú terve. A kérdés az, hogyan lehet úgy a nemzeti társadalmi stratégiát alkotni, hogy az egyben az egyének életstratégiáinak integrációja is legyen. Szerintem ehhez két ‘nem’-et ki kell mondanunk. Az egyik ‘nem’ a külföldön már régebben lejárt radikális neoliberális gazdasági és államfelfogásnak szól. Vegyük észre, minden hazai felmelegítési kísérlet ellenére vége a korábban az IMF-hez kötött neoliberális radikalizmusnak.

Nem kicsi és nem gyenge, hanem az egyébként valóban rendkívüli módon pazarló, önmagát megreformáló, ugyanakkor erős, hatékony, kisebb és takarékos államra van szükség. Olyanra, amely funkciónként pontosan mérlegeli milyen területen, mikor és milyen mértékű aktivitást kell kifejtenie, és főleg azt, hogy mennyiért teszi mindezt. Az államot a történelmi fejlődés során a társadalom cselekvői azért hozták létre, hogy bizonyos szolgáltatásokat közösen szervezzenek. Ezen szolgáltatások az évszázadok során bővültek, majd szűkültek, többször átalakultak, de jól látható, hogy a jobb oktatást, képzést, az egészségügyet, az utakat, az infrastruktúrát ma is elsősorban az államtól várják polgárai, amelyért cserébe adóikkal a közteherviselés elve szerint fizetnek. Gyökeresen átalakított, az utolsó fillérig elszámolható, átlátható szolgáltatást, de mégis közös szolgáltatást célszerű nyújtani a polgárok pénzéért.

A másik ‘nem’-et az újfajta populizmusokra kell mondani. Az elmaradott nemzetállami etnacentizmusra, amely helyett egy igaz, a nemzet történelmén, kultúráján, nyelvén nyugvó, valóságos értékekre építő hazafiságot kell állítani. A másik populizmus az ígérgető, szavazatvásárló szociális demagógiára építő felelőtlen populizmus, amely ugyanúgy gátlástalan, amikor hatalom megszerzéséért, vagy visszaszerzéséért ténykedik, vagy éppen amikor hatalomra kerülvén hírtelen vált, hogy akkor a másik végletbe ugorjon.

Barabás János