Forrás: Népszava

Beszélgetés dr. Guttman Andrással, a kémiai tudományok doktorával, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjával

‘A fejlődés csak olyan gondolatokkal érhető el, amelyek nagymértékben különböznek a jelenleg elfogadott gondolatoktól.’ (Selye János)

A kémia és én már az általános iskolában igen jó barátok voltunk. Már a hetedik elején fel tudtam sorolni a nemes gázokat, rendszeresen részt vettem a kémia versenyeken, de amire legbüszkébb voltam, hogy durranó keveréket csempésztem a többiek széke alá, vagy elkerülendő a dolgozatírást, záptojás szagot fejlesztő kémcsövet dugtam a szemetes kosárba. Te, Dugovics Titusz, te hős! – vert valaki hátba elismerően az osztályból, a későbbiekben elmaradó dolgozatírásokra gondolva. Már nem csodálkoztam, amikor az akkor alapított Vegyipari Technikumba irattak be (családi ‘terror’), miközben komolyan megkisértett a beat zene és a vívás. Technikum után a Veszprémi Vegyipari Egyetem, miközben előtte és utána bele-belecsöppentem az általam igen kevéssé imádott katonaságba. Veszprémben végleg elköteleztem magam a kémiával. Az egyetem után a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem Kémiai Intézetében, majd a Központi Izotóp Laboratótiumában tanítottam és kutattam. 1981 tavaszán a labor folyosóján csengett a telefon és egy távoli hang (USA) azt kérdezte, hogy nem akarok-e kimenni ösztöndíjasnak Bostonba. A hang tulajdonosa Berciként mutatkozott be (egyébként Benedek Kálmán). Berci? – kérdeztem. Igen – jött a válasz, a fiúk a gimiben azt mondták, hogy olyan ‘bercis fejem’ van és így rajtam maradt. Ma is az egyik legjobb barátom. Ezután minden felgyorsult. Repülőgép, Bostonban három év, utána Palo Alto, majd Dél Kalifornia, San Diego. Kapcsolat egy szakmailag, emberileg utólérhetetlen professzorral dr. Horváth Csabával. Közel egy éve ‘ment el’. Sokszor jártam vele Innsbruckban, és halála után én lettem a róla elnevezett intézet igazgatója. De számomra talán a legfontosabb a hazai elismerés. Még 50 éves sem voltam mikor 2004-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választott.

Vissza az időben

Pécs. Jártam az utcáit, tudom,olvastam, szüleimtől hallottam, tanáraimtól tanultam. Emlékszem a Mecsek széltől védett déli lejtőjére, a Tettye szelíd fennsíkjára és minden idők, hol békés, hol vad, de mindenféleképpen legkedvesebb terére, a Széchenyi térre. Dzsámi, a Dóm téren álló, a XI. századból érkezett székesegyház, az ókeresztény temető, a barbakán, a Tudományegyetem, a Főiskola, a Janus Pannóniusról elnevezett múzeum, kedvencem a Csontvári képtár, a Nemzeti Színház, Idrisz Baba türbéje. Elmentem mellettük, kocka köveiken rohangáltam, felnéztem rájuk, amikor már fontos volt, hogy felnézzek. Néha előjön egy-egy kép, olykor tudatosan veszem elő, álmodom is róla, valamelyik másik kontinensen. Gepidák, húnok, longobárdok rémlenek fel, emlékezetem kiszínezi a történelmet tanító tanárom szavait. Ugyanez történik a római, a frank, a török uralom agyamban megmaradt halk emlékeivel. Némi lelkesedéssel vette tudomásul az osztály, hogy az 1700-as évek második felében Pécs szabad királyi városi jogokat kapott, de közel két évszázaddal később már hangosabb örömmel fedeztem fel a fiukkal a nyílt tereket, a zegzúgos utcákat, az erdőket, az ég felé igyekvő fákkal. Mindez időnként kusza összevisszaságban tűnik fel, de van, amikor minden épületét, terét, színházi élményét, a síkságokat, a dombokat, hegyeket egy geológus vagy egy színháztörténész pontosságával tudom memóriámból előbányászni, miközben San Diego utcáit járom.

A szülői ház a régi városfalnak támaszkodott, nem túl nagy kertjével. Anyám szép asszony volt, visszahúzódó, konok, református. Apám zsidó családban született. Találkozásuk gyorsan változott szerelemmé. Apám a munkaszolgálat idején, majd Mauthausenben találkozott az abszurd, máig érthetetlen pokollal.

Kapcsolatuk? Anyám a zsidótörvények, minden emberi tartást tiltó szabályai ellenére, ameddig tehette követte apámat és sír felé tartó társait. Vitte az élelmet, akkor is, amikor az már életveszéllyel járt. Én így félzsidónak születtem, aminek felemásságát azóta is nehezen dolgozom fel. Gyermekkoromban anyámmal a pécsi református templomba, apámmal pedig a zsinagógába jártam. Igazi problémám akkoriban ebből nemigen akadt. Konfliktusaim később lettek, mikor a magyarországi rendszerváltás után zsidó barátaim nem igazán tekintettek zsidónak, keresztény barátaim pedig lezsidóztak. (Miért nem a longobárdok, a frankok, stb. kerültek szóba?) Azóta úgy érzem, sehová sem tartozom igazán. Egy magyar felemás helyzetben.

Egyke voltam. Apám már 50 éves volt, amikor születtem. A családot anyám tartotta el. Kelmefestő üzeme volt, amennyire az ötvenes évek ezt engedték. Rengeteget dolgozott, szép tartással. Amikor erre idejük volt, anyám inkább az ujdonság erejével ható televiziót nézte, apám olvasott. Alakját, ha felídézem, látom, hogy könyvtárba indul nagy halom könyvvel a hóna alatt, vagy visszafelé tart, az új könyvekkel. A szeretet és a csodálat kötött össze ezzel a két emberrel. Gyerekkoromból még Fonyód képe villan fel. A Balaton, a kék valamennyi árnyalatával, amikor ujságos fiú voltam (tanuláshoz kellett a pénz), és a hosszú esti beszélgetések apámmal. Akkor is, ma is, ‘távozásuk’ után, nekik akartam és akarok megfelelni.

Az államvizsgám napja. Summa cum laude. Apa már hetek óta kórházban volt. Anyámnak telefon, hogy vigye be a jó hírt. Másnap indultam Veszprémből Pécsre, de mire megérkeztem, egy újabb infarktus elvitte. Egy kis pécsi zsidó temetőben ketten maradtunk anyámmal… A pécsi házat eladtuk, hogy anyám közelebb legyen hozzám, családomhoz, akikkel ekkor már Budapesten laktunk.

Még 25 éves sem voltam, amikor úgy éreztem, hogy megtaláltam az igazit, miért keressek tovább, ‘bemutatom’, dr. Sperling Edit, mert meghatározóan fontos az életemben. Azonos hobbyk (zene, utazás, film), azonos szakma, együtt csináltuk végig a magyar, majd amerikai ‘lépcsőfokokat’. Együtt kezdtünk dolgozni Bostonban, én a Barnett Intézetben, ő a Harvardon. Késobb Stanford, most San Diego. Miklós fiúnk 24 éves, vegyész. Természetesen? Anyja szelídségét, beilleszkedni tudását hozta magával. Katalin lányunk négy évvel fiatalabb, inkább rám ütött, vadóc, de idővel vélhetően, le- és megnyugszik, mint én. Filmvágó szeretne lenni, ez itt (ott) Hollywood mellett elég jó választásnak tűnik. A vasárnapi ebédek mellett, Edittel és Mikivel, viták, beszélgetések. A kémiáról. Amikor Kati arcán felhő jelenik meg (általában ő győz) áttérünk a filmekre, ez mindannyiumkat érdekel. A művészetekhez való viszonyom szoros, bár mint minden ez is időfüggő. Mozi, film. A filmek filmjének a Kabarét és a Szinbádot tartom. Ahányszor látom mindig más. Új motivumok, gondolatok felfedezése. Zenében az operák. A Don Giovanni. És: Bartók. A Kékszakállú herceg vára. Balett: a Csodálatos Mandarin. Számos zenekari mű. Irodalom? Egyértelműen, biztosan a Sorstalanság. Nem a Nobel díj miatt, nem a téma okán, de határozott párhuzamosságot vélek felfedezni, persze közel nem azonos súllyal, a tartalom, az emberek (magyarok, zsidók) megfélemlítése, sorsuk eltörése, kínok, a halál és egy-egy amerikai intézmény bezárása körül. Hangsúlyozom, a ‘tét’ más, halott nincs, de a módszerek (bekerítés, megtévesztés, halk, puha lépések, rendőrkordon) kisértetiesen hasonlóak. Az előbbit apám, az utóbbit én éltem át.

Külföldön a beilleszkedés talán az egyik legnagyobb probléma. Amikor hívtak, azonnal mentem. Dolgozni akartam. Valamit – ezt a szót kiemelném – csinálni. Amerika ma is a lehetőségek országa. Itthon – akkor – kapcsolatok, protekció kellett, ha valamit el akart az ember érni (ma ez hogy is van?). Ott szívós munkával ez megy, de amit ‘egy nap’ alatt megszerzel, ugyanennyi alatt el is veszítheted. Európa ebből a szempontból kiegyensulyozattabbnak látszik, de sokkal lassubb.

Mindenki azt a Magyarország képet viszi magával, amit otthon hagyott. Másképpen néztek ‘visszafelé’ az 56-osok és másképp mi, akik később érkeztünk. Vannak amerikai barátaink, de nagyon őrzöm azokat, akik otthon maradtak, ezért, amikor haza megyek, egy rohanás az életem, mert mindenkivel akarok legalább néhány mondatot váltani. Amikor Budapestre jövök ‘tanulom’ a magyart, a magyarokat. Elmesélek egy történetet. Pécsett tisztelettel néztem a pálmafákat, azt a néhányat, ami volt.Aztán Amerika, dugig pálmafákkal. Mostanában, ha a Margitszigeten járok csodálattal állok meg egy tölgyfa előtt, mert erős, hatalmas, esztétikai szépsége még idős korában lenyügöző, ‘veri a világ valamennyi pálmafáját. Honvágy oda-vissza.

Kérdezel az amerikai városokról. Bostonban kezdtük. A ‘legeurópaibb’ mondják. Az állítás igaznak bizonyult, meg nem is, de ott kezdtük megérteni Amerikát. Aztán Palo Alto, az Egyesült Államok egyik legkellemesebben lakható városa. Ezen San Francisco közelsége is segít. Meseszép. Aztán Hollywood, az élő legenda, csillogásával, nagyképüségével, de legenda. Minket nem rázott meg annyira, mint, amit a híre igazolni szeretett volna. A város, amelyet legjobban szeretek, az New York, Manhattan. Egy város, állandó ébrenlétben, város állandó készenlétben. Itt érzékelhető a régi vicc: ami itt nem kapható, azt ne is keresse, azt még nem találták fel. A teljességével, nagyszerűségével, helyenkénti kiábrándító voltával, csaknem az egész világ itt van összetömörítve. Metropolitan és Harlem. A laza csillogástól a ‘dobozokban’ lakó hajléktalanokig. Ha az amerikai félteke kisvárosait kellene jellemeznem, akkor ha nehezen is hihető: Los Angeles. Sok-sok ‘falu’ egymás mellett. Ha elkívánkozunk: Dél Amerika. Izgalom, csoda, felidézhető, látható történelem és végtelenül kedves emberek. Ázsia következik. Jártunk Kinában. Sanghaj új városrésze olyan mint amilyennek New Yorkot képzelem 15-20 év múlva. Tessék odafigyelni.

Azt kérdezed kire nézek fel. Középiskolában felnéztem Horváth Sándor tanár úrra, osztályfőnököm volt, matamatikát tanított. Neki is köszönhetem, hogy itt tartok. Ma? Nehéz ügy. Tisztelem a szakma nagyjait. Horváth Csaba professzort e tudomány talán legnagyobb alakját, aki Amerikában élt. Vagy egy másik híres tudós az Egyesült Államokból: Barny L. Karger. Itthonról Pungor Ernő. Velük és többekkel baráti viszonyban vagyok, így a ‘felnézés’ más dimenzióba került, a szakma mellett az ember is ott van. Nehéz megfogalmazni. Leginkább a tudás és tapasztalat, az a két szó, ami ide kívánkozik. Mindig kikérem tanácsukat, ha fontos döntés előtt állok.

Az élet könyve

A múlt varázslói és mágusai kémiai trükkjeikkel csak bolondították a tömegeket. Napjainkban viszont a kémia csaknem mindenütt ott van, és nyílvánvaló, hogy azon tudományok közé tartozik, melyek nagyban elősegítették az emberiség fejlődését. Kémiát alkalmaz a korszerű orvostudomány, a mezőgazdaság, sőt még a műszaki és biológiai tudományok sem fejlődhettek volna a mai szintig kémia nélkül, és ugyanez fordítva. A gyógyszerek, mosóporok, vagy a festékek köztudottan kémiai termékek, de az autók gumiabroncsában, a fékbetétben, a zománcban, a nyomtatott áramkörökben, az űrhajó üzemanyagában, a napelemben, a különleges hideg-meleget tartó burkolatokban is a vegyipari termékek játszanak meghatározó szerepet. És nem utolsósorban, a kémia egyik ‘legmagasabb foka’ a főzés tudománya is.

Az elválasztás tudomány a kémia egy szűkebb, de fontos területe. Gondoljunk például a benzinre, amivel autónk üzemel, amit a kőolajból elválasztással nyernek. A zsírmentes tejre, amely úgy készül, hogy a zsírt elválasztják a tej többi részétől. A koffeinmentes kávé előállításához a koffeint kell távolítani. Magam az elválasztás tudományoknak azzal a területével foglalkozom, amit a modern biokémia és a molekuláris biológiai kutatások során használunk az élő rendszereket megismerendő. Ehhez ezeket a rendszereket épitőelemeikre kell szétválasztanunk, hasonlóan ahhoz, ahogy mondjuk egy autót alkotórészeire lehet bontani, majd vizsgálni. Az elmúlt 15 évben az elektromos áram alkalmazásán alapuló elválasztási módszereket, az úgynevezett elektroforézist tanulmányoztam, és ennek is főleg a miniatürizált változatait, amit kapilláris elektroforézisnek és mikrocsip elektroforézisnak neveznek. Az elektroforézis az a folyamat, amikor két elektród között (pl. egy elem pozitiv és negativ sarka) egy edényben lévő vizes oldatban a molekulák elektromos töltésüknek megfelelő irányba vándorolnak. A módszer miniatürizálását úgy tudnám érzékeltetni, hogy egy hajszál két végéhez kötjük az elem pozitiv és negativ sarkát és ez már kapilláris elektroforézis. Nekem ezen módszer egy nagyon fontos részterületének, a kapilláris gél elektroforézis kidolgozásában volt szerepem. A megoldás: a kapillárist nem vizes oldattal, hanem egy kocsonyához hasonló anyaggal (géllel) töltöttem meg, ami lehetővé tette, hogy a DNS molekulákat méretük szerint tudjuk szétválasztani. Hogy, miért volt ez lényeges? Minden élőlény felépítését, tulajdonságait, belső szerkezetét alapvetően a DNS, azaz az öröklött információ szabja meg. A humán genom, az emberi gének összessége, az élet könyve, ahol a fejezetek a gének és a betűk sorrendje, a szekvencia. A gén a tulajdonságok öröklésének anyagi egysége, ahol a DNS az információt négy alapegységből (‘betüből’) álló ‘szövegben’ tárolja. A Human Genom Program keretében ennek az emberi öröklődésért felelős anyagnak, a DNS ‘összetételének’ meghatározása során az emberi genom három milliárd alapegységének sorrendjét határozták meg és ebben a kapilláris gél elektroforézis alapvető szerepet játszott. A három milliárd hatalmas szám, manapság ennek csak elenyésző részéről tudjuk, milyen információt is hordoz, ‘csak’ arról a 25-30 ezer génről, amelyet a legújabb kutatások felfedtek. Az egyedi különbségek ismerete DNS szekvencia szinten nagyon fontos az öröklött betegségek meghatározásában, lévén ennek ismeretében már vizsgálható, hogy esetenként milyen betegségek vannak kódolva génjeinkben, illetve milyen betegségekre lehetünk hajlamosak életünk különböző stádiumaiban. Ezekről pedig jó lenne időben tudni.

Biccentenék…

Azt hiszem az eddigiekből kiderül, hogy az elmúlt évtizedben főleg a kémiai elválasztási módszerekkel és azok miniatürizálásával, közérthetőbben fogalmazva egy liliputi laboratórium felépítésén dolgoztam. Ezt a törekvést talán a számítógépek méretének folyamatos csökkenéséhez tudnám hasonlítani. Kutatásaim arra irányulnak, hogy több helységből és komoly műszerparkból álló laboratoriumokat gyufásdoboz méretűre csökkentsem le és a hétköznapi emberek számára olyan vizsgálati eredmények elérhetőségét tegyem lehetővé, amely lényegesen megnöveli egyes betegségek korai, és ennek megfelelően, időben történő diagnosztizálását, kezelését. Jó példa erre a vércukormérés, amit ma már kis kézi készülékkel otthon is elvégezhetünk. A cél az, hogy ennek a készüléknek olyan miniatürizált változatát állítsuk elő, amely lehetővé tenné a készülék emberi testbe történő beépítését egy ‘liliputi’ inzulin-pumpával együtt, ami folyamatosan méri a vércukor szintet és ennek megfelelően adagolja az inzulint, így nagymértékben megkönnyíti a cukorbetegség kezelését.

Az interju készítője egy presszóban ül Bercivel. Első találkozásunk, hamar értjük egymást. Berci mondja: András egy Pécsről Amerikába érkezett magyar srác, aki elérte, hogy a szakmában a legismertebb magyar tudós. A hogyan az érdekes. Mindent tudományos alapon közelít meg. Kérdéseket tesz fel a kutatásra váró terület legjobb embereinek. Ehhez óriási fantázia kell. Megszületik egy ‘kép’, ehhez hozzáadja saját egyéniségét. András mind emberileg mind szakmailag gondosan választja meg barátait. Sokan vannak a szakmából, de a rokonszenv és szeretet is müködik. Keressük, kerestük a magyar barátokat, de az nem mindig mozdult jó irányba. A feszültségek – egy idő után – ‘beleszólnak’ a kapcsolatokba és eltávolítanak a magyar közösségtől. Itt mindenki maga valósítja meg önmagát. Dolgozni kell. Dol-goz-ni. Magyarországon nekünk még megmondták, hogyan gondolkodjunk, mit kell csinálni, itt ez nem működik. A lényeg: a tudós fantáziája, kreativitása, döntésképessége, az hogy mennyiben tud beleszólni a ‘világ alakulásába’. András ilyen.

Horváth Csaba körül nem volt ‘iskola’, de tudott valami megfogalmazhatatlant. Most, hogy eltávozott, az ő szerepét Andrásra osztotta ki a világ, amit ő úgy fog fel, hogy ‘ha egy tudós nem úgy megy be minden reggel a laboratoriumba, hogy aznap csinálja meg a világmegváltó kisérletet, jobb, ha be sem megy’.

Egy másik budapesti presszó. Többször találkoztunk, de már első alkalommal jól megértettük egymást. András mesél. Amerikáról, találkozásairól, a váratlanságokról, a kémiáról. Közbe szólok: ha azt kérdezném, hogy e tudományterület kialakításával és megvalósításával lettél világszerte ismert tudós a szakmádban, bólintanál? András elgondolkodott: azt hiszem inkább csak biccentenék.

László György

Comments are closed.