Forrás: Magyar Hírlap

Az egyik oldalon egy társadalmi csoport azért küzd, hogy elfogadják másságát s kezeljék a többi emberrel egyenértékűként, a másik tábor pedig, inkább kimondva, mint kimondatlanul, a kirekesztést hirdeti.

Kisebb zavar támadhatott amerikai republikánus klubokban, amikor a The New York Times a minap beszámolt bizonyos Arthur J. Finkelstein és barátja örvendetes (amúgy még decemberi, de csak most kiszivárgott) családi eseményéről: massachusettsi otthonunkban, bensőséges polgári ceremónia keretében egybekeltek. Tisztes amerikai konzervatívok ilyenkor keresztet vetnek, kevésbé tisztesek köpnek egy nagyot és igen csúnyákat morognak, az újságot pedig elrejtik a gyerek elől. Általában. Ebben a hírben azonban van egy csavar. Finkelstein úr ugyanis maga is republikánus, ráadásul nagy fazon: a párt egyik ismert stratégája, aki az elmúlt huszonöt évben számtalan kampányt vezényelt le konzervatív amerikaiak (és izraeliek) hatalomra juttatásáért, nem is sikertelenül. Hogy csak egyet említsünk: hosszú éveket dolgozott a melegek jogaiért küzdők egyik legfőbb ellenlábasának, Jesse Helms volt észak-karolinai szenátornak. És persze az 59 éves Finkelsteinnek még vannak politikai tervei: mostanság például arra gründol pénzt, hogy megakadályozza Hillary Clinton 2006-os újraválasztását szenátornak, ami alighanem a demokrata párt egyik legerősebb potenciális elnökjelöltjének kiütését is jelentené. Mondják, tízmillió dollárt akar összeszedni az Állítsuk meg őt most (Stop Her Now) kampányhoz, amiről republikánus körökben azt állítják: olyasmi lenne, mint a vietnami veteránoké, akik tavaly John Kerryt vádolták egykori bajtársai elárulásával. Szóval, mocskos, de hát végül is ez a kampánystratégák dolga. Arthur J. Finkelstein pedig ebben jó.

Csakhogy most itt van ez a frigy, „feledéstávolságon” belül a 2004-es választási kampánytól, amikor Bushék éppen a melegházasságok körüli indulatokat használták fel a konzervatív szavazók mozgósítására. Ez pedig olyannyira sikerült, hogy még demokrata körökben is voltak, akik Kerry veresége után a melegek felelősségét firtatták, mondván: ha kivárnak, s nem erőltetik egy ilyen kiélezett politikai helyzetben a házassági engedélyek kiadását, Bush nem nyer, s akkor az ő ügyükben is inkább lehetett volna tartós előrelépés. Amiben persze sok volt a düh, meg sok az igazság is, bár az utolsó kitétel távolról sem ennyire egyértelmű. S nem azért, mert a demokraták ne lennének nyitottabbak a melegek helyzetének rendezésére, mint a republikánusok. Azok. Viszont maga Amerika nem készült még fel erre az újabb társadalmi forradalomra.

Tulajdonképpen még azt is nehéz lenne megmondani, hogy az amerikai társadalom mostanság a nyitás vagy a fundamentalizmus felé mozdul-e el. Tegnap például az Egyesült Államokban az igazság napját tartották, dühödt konzervatívok bontottak ki transzparenseket s öltöztettek diákokat „Az igazságot nem lehet elhallgattatni” feliratú pólókba, azt követelve: hadd szidhassák ők a melegeket. Tény, válaszakcióról van szó, kedden ugyanis a hallgatás napja volt, amikor a melegjogok képviselői tüntettek – némasággal – a homoszexuális fiatalokat ért fizikai vagy verbális zaklatás, illetve az őket kirekeszteni próbálók ellen. Itt elvileg akár hátra is dőlhetnénk, végül is mindkét fél megnyilvánulhat, ám ezzel a magatartással legfeljebb stílszerűek tudnánk lenni: álszentek, mint megannyian, amikor a homoszexualitás szóba kerül. Az egyik oldalon egy társadalmi csoport azért küzd, hogy elfogadják másságát s kezeljék a többi emberrel egyenértékűként, a másik tábor pedig, inkább kimondva, mint kimondatlanul a kirekesztést hirdeti. Ezeket egymással pariba állítani olyasmi, mint elfogadni egyesek jogát mások vallásos meggyőződésének betiltására – nem kell messzire menni időben, a világ hozzánk közel álló része egyszer már kipróbálta, tudjuk, mi lett belőle.

A történet látszólagos paradoxona, hogy ez mégis megtörténhet a szabadság szimbólumának tartott Egyesült Államokban. Csakhogy ebben a pillanatban a szabadság maga válik ismét az álszentség eszközévé: erre hivatkozva lehet ugyanis hazazavarás helyett nem leállítani a kirekesztőket, mondván, ha a társadalomban igény van ilyen megnyilvánulásokra, akkor engedni kell őket. Arra már nem térnek ki, hogy a társadalmak kizárólag maguktól igen lassan fognak másként gondolkodni – minek, így kényelmes, és amikor Amerika ennyire megosztott, s e témát ki lehet játszani a politikai ellenfelek ellen, ez a hasznos is.

Legalábbis amíg nem jönnek elő olyan ügyek, mint a Finkelsteiné. Vagy Robert Stout őrmesteré. Akit tavaly májusban még ünnepeltek, Bíbor Szív kitüntetést is kapott, mert megsérült Irakban. Csakhogy Stout a közelmúltban adott egy nyilatkozatot az AP-nek, amelyben elismerte: meleg. S e pillanatban karrierje véget ért. Mert ilyen a szabályzat: meleg katona nem katona. A Pentagon az elmúlt tíz évben 190 millió dollárt költött azon emberei pótlására, akikről kiderült, hogy homoszexuálisok. Ebben az időszakban csaknem tízezer „nem megfelelő” embert kellett pótolniuk, köztük a The Washington Post szerint legalább 750-et, akik több nyelvet beszéltek, s a legfőbb prioritásnak tartott terrorellenes harc szempontjából kulcsfontosságú beosztásokat töltöttek be. A jelek szerint azonban a melegek kiszűrése ennél is fontosabb. Most minden esetre 72 képviselő (köztük három republikánus is!) javasolta a szabályzat módosítását, ám maguk sem hiszik, hogy ez egyhamar összejönne. Így azután már annak is örülnének, ha legalább meghallgatások lennének az ügyről. Végül is így kezdődtek a polgárjogi forradalmak valamikor a hatvanas-hetvenes években is. De talán most már gyorsabban megy majd. Például, ha a kampányukat Arthur J. Finkelstein vezetné.

Nagy Iván Zsolt rovatvezető

Comments are closed.