Forrás: Origo

Egy BBC-n bemutatott dokumentumfilm szerint nem létezik és talán sohasem volt al-Kaida. A Rémálmok hatalma című film tavaly ősz óta hivatkozási alap a Bush-kormányzatot kritizáló honlapoknak, szervezeteknek. Sokak szerint hitelesebben mutat rá az amerikai kormány hazugságaira mint a jóval nagyobb botrányt kavaró Fahrenheit 911, hiszen az elsősorban az érzelmekre, ez pedig kutatói véleményekre alapoz.

A film azt állítja, hogy az al-Kaida nevű kitalált fantomból egyszerre húzott hasznot a neokonzervatív washingtoni vezetés és a közel-keleti terroristák.

A rémálmok hatalma

Adam Curtis háromrészes dokumentumfilmjében azt állítja, hogy a rettegett al-Kaida nem létezik. A BBC2 brit tévécsatornán először tavaly ősszel bemutatott és idén megismételt sorozat a Bush-kormányzat kritikusainak egyik legfontosabb hivatkozási alapja lett az elmúlt hónapokban. Míg a Fahrenheit 911 című Michael Moore által készített dokumentumfilmet Bush ellenfelei közül is sokan demagógnak nevezték, addig a kevésbé hatásvadász és tudósokat, politikusokat illetve jogászokat megszólaltató The Power of Nightmares (A rémálmok hatalma) című filmet komolyabb műnek tartják. Moore filmre vitt pamfletje azzal foglalkozott, hogy az iraki háború hazugságon alapult és a terrorista-ellenes küzdelem nevében indokolatlanul korlátozzák Amerikában a szabadságjogokat. Curtis filmjének állításai óvatosabbak, de a lényege nagyon hasonló: a Bush-kormányzat tudatosan rémisztgeti az embereket, hogy az általános félelmet felhasználhassa politikai céljai eléréséhez. Miközben Curtis filmjét több brit politológiai tanszéken is bemutatták a diákoknak, az elismerése a kiegyensúlyozott tájékoztatásra rendkívül kényes BBC-n belül is bizonytalan. Eddig csak a 2-esen és csak éjszaka vetítették. Viszont sok baloldali és liberális elkötezettségű honlapról is letölthető, a jogdíjak megkerülésével, illegálisan.

A film első két része párhuzamosan mutatja be a neokonzervatív politikai filozófia és a radikális iszlám eszmerendszer kialakulását. A film arra helyezi a hangsúlyt, hogy mindkét eszme abból indul ki, hogy a liberális nyugati társadalmak szétesőben vannak, az önző, korrupt, értékek nélküli társadalmak alapos reformra szorulnak. Míg a neokonzervatívok egy közös nemzeti ügyben látják a morális egység visszaállításának lehetőségét, addig az iszlám radikális hívei a vallásos kormányzást látják üdvözítőnek. Az amerikai eszme a radikális iszlámban látta meg az ideális ellenségképet a hidegháború után, míg a radikális iszlám Amerikában találta meg a sátánt. A két világnézet így elégedett az egymás elleni harccal, melyben kulcsszerepet adtak egy valóságban nem létező fantomnak, az al-Kaidának. Míg az USA vezetői a konstruált ellenségképpel megtalálták a nemzetet egységbe forrasztó, a közös félelmen és harcon alapuló erőt, addig a komolytalan radikálisok is lehetőséget kaptak, hogy egy világméretű szervezettel tetszelegjenek a világ közvéleménye előtt.

A film szerint az al-kaidás kapcsolatokkal vádolt terroristák valójában egymástól független csoportok tagjai, amelyek egyenként is nagyon veszélyesek ugyan, de nem összehangoltan és nem bin-Laden irányítása alatt működnek.

Nincs bizonyíték az al-Kaidára

Az amerikai kormány több tagja, maga George W. Bush elnök és sok más tekintélyes európai politikus is sokat al-Kaidázott 2001. szeptember 11., a New York-i WTC elleni terrortámadások óta. Bush konkrétan arról beszélt, hogy az al-Kaida 60 országban alakított már ki sejteket, a terrorizmusra szakosodott csoport valóságos hálót font a demokratikus kormányok köré. Amerikában a terrorellenes küzdelem jegyében több csoport lebuktatásáról is beszámoltak, melyeket az al-Kaidához kötöttek. Számos merénylet kitervelőit vádoltak meg a szervezettel való együttműködéssel Madridtól Dzsakartáig, és hónapokig tartó fegyveres hajtóvadászat indult a szervezet ellen Afganisztánban.

A Rémálmok hatalma című film sorra veszi ezeket az eseteket. Kiderül, hogy egyetlenegy olyan embert sem fogtak még el, aki bizonyítottan az al-Kaida tagja lett volna. A terrorellenes törvények alapján 2001. őszétől 2004. őszéig 664 embert fogtak el Amerikában és Nagy-Britanniában, közülük 17-et talált bűnösnek valamelyik bíróság. Közülük csak hárman voltak tagjai valamely terrorista szervezetnek, de egyik sem az al-Kaida volt. Afganisztánban a tálib rezsim megdöntése után az amerikai hadsereg sehol sem találta az al-Kaida nyomát. Az amerikaiakkal szövetséges Északi Szövetség azt állította, hogy a terrorista bázisok a Tora Bora hegységben vannak, amit nehézbombázókkal lőttek szét, majd barlangról barlangra átkutatták. Néhány lőszerraktáron és búvóhelyen kívül azonban nem találtak olyan nyomot, amely egy országokon átívelő, jól felépített szervezetre utalt volna. Jason Burke terroriznuskutató amerikai tengerészgyalogosokat kísért el néhány bevetésre, és al-Kaida című könyvében megírta emlékeit: ezek szerint a katonák sehol sem találták a szervezet nyomát. A Tora Bora átkutatására egy brit terrorellenes kommandó segítségét is felhasználták, amelynek tagjai az IRA elleni küzdelemben edződtek. A filmben megszólaló parancsnokuk állítja, hogy nem találták egyetlen egy al-Kaida-tagot sem afganisztáni nyomozásuk alatt. A kubai Guantanamo amerikai támaszponton százakat tartanak fogva, jórészt al-Kaida-tagoknak vélt embereket. A film állítása szerint azonban a foglyok és az al-Kaida kapcsolata nem bizonyított. Többségük olyan arab, aki önkéntesként harcolt a tálib kormány mellett. Mivel az Északi Szövetség minden terrorista-gyanús személyért komoly összeget kapott az USA-tól, ezért az idegennek kinéző hadifoglyokat automatikusan eladták az amerikaiaknak, állítják biztonságpolitikai szakértők a filmben. Ők, vagyis a talibán külföldi zsoldosai adják a guantanamói foglyok többségét.

Burke-on kívül több ismert politológus is megszólal a filmben. Bill Durodie, a londoni King”s College Nemzetközi Biztonságelemző Központjának igazgatója azt állítja, hogy nem létezik az al-Kaida nemzetközi terrorszervezetként. Nincsenek alvó sejtek, nincsen a világot behálózó, egységes irányítás alatt működő globális radikális iszlám központ. Természetesen a radikális iszlám terrorizmus létezik, de a merényleteket egymástól függetlenül működő, elszigetelt csoportok szervezik. Durodie szerint az al-Kaida-mítoszt ha nem is kitalálták, de legalábbis maguk elé vetítették a konkrét ellenséget kereső politikusok.

A film által mítosznak nevezett al-Kaida neve két jelentősebb perben tűnt fel az elmúlt években. Mindkét esetben rendkívül gyanús körülmények között. Az al-Kaida nevet egy bizonyos Dzsamal al-Fadl dobta be a köztudatba, aki a 2001-es terrortámadás előtt tanúként állt amerikai bíróság elé. Akkor folyt a tanzániai és kenyai amerikai nagykövetségek elleni robbantások elkövetőinek a pere. Az összesen 200 halálos áldozatot követelő robbantások ügyében al-Fadl önként jelentkezett tanúnak, és beszámolt egy nagyhatalmú szervezetről (al-Kaida) és annak rettegett vezéréről (Oszama bin Laden), aki az egész merénylet mögött állt. Al-Fadl Szudánban a kilencvenes évek első felében ismerte meg bin Ladent, akivel anyagi okok miatt veszett össze, állítólag egyszerűen meglopta a szaúdi milliomost. Az FBI tanúvédelmi programjának köszönhetően al-Fadl vallomása után az USA-ban új életet kezdhetett. Új személyazonossággal és százezer dollárral dugták el valahol. A filmben akkori ügyvédje és több jogász is azt állítja, hogy vallomása teljesen ellenőrizetlen maradt, lényegében bármit elmondott, amit az FBI csak akart. Márpedig az FBI-nek szüksége volt egy egy nagy szervezetre, hogy a szervezett bűnözés elleni törvény értelmében azokat is megvádolhassák, akiknek nem volt közvetlen kapcsolatuk a robbantásokhoz, de például pénzt adtak az elkövetőknek. Az al-Kaida-mítosz állítólag így kezdődött.

Könyvesbolt Afganisztánban

A másik vallomás az al-Kaidáról Abu Zubajdától, egy Afganisztánban elfogott férfitől származott. Az addigra világszerte rettegett al-Kaidáról elmondta, hogy többek között a Brooklyn-híd felrobbantására és úgynevezett piszkos bombák bevetésére készül. Hozzátette, hogy az al-Kaida a világon mindenütt jelen van. Zubajda vallomása minden pontján megerősítette az al-Kaidáról kialakított nyugati képet. A filmben megszólaló amerikai biztonsági szakértők szerint Zubajdának pontosan ez volt a célja: egy nagyon erős al-Kaida rémséges mítoszát terjessze el. Az általa felvázolt támadási terv részletei azonban kísértetiesen hasonlítottak a Godzilla című film jeleneteihez, míg a piszkos bombáról amerikai atomtudósok bizonyították be, hogy nem létezik. Ennek ellenére az amerikai kormány több tagja rendszeresen emlékeztette a közvéleményt, hogy a hidak országszerte veszélyben vannak és gyakorlatoztattak a piszkos bomba-támadás szimulálásával. A piszkos bomba egy olyan hagyományos módon robbanó bomba, amely radioaktív sugárzást bocsát ki magából. A filmben megszólaló szakértők állítják, hogy évekig kísérletezett előállításával az amerikai hadsereg, mire kiderült, hogy nukleáris robbanás nélkül nem lehet hatásos atombombát csinálni. Ezzel együtt a piszkos bomba rémével a brit kormány is fenyegette országa lakosságát, Tony Blair miniszterelnök nagyon valószínűnek és Bush szinte bizonyosnak tartotta, hogy ilyennel is támadhat az al-Kaida. A bombás és más utópisztikus terveken túl Zubajda semmilyen konkrétummal sem szolgált al-Kaida-ügyben, se a szervezet felépítéséről se működéséről nem mondott adatokat.

A lebukott állítólagos amerikai al-Kaida-sejtekről sokszor magas rangú kormánytisztviselők számoltak be 2001-2002-ben. A film utánajárt a letartóztatottak sorsának: az egyik csoportról kiderült, hogy valóban turistaként készítettek videofelvételeket Disneylandről, és bár arabok, nem célpontot kerestek. A londoni nevezetességeket tollal megjelölt, gyanús térképről kiderült, hogy egy ausztrál turista hagyta a gyanúsítottak lakásában az ágy alatt, még mielőtt a megvádolt arabok kibérelték volna a lakást. Az egyik kiképzőközpontról bebizonyosodott, hogy legális biztonsági őr iskola, az ott végzettek a környékbeli közértekben a tulajdonosok nagy megelégedésére dolgoznak. A „Megházasodom. Többet nem találkozunk” szövegű e-mailre mint kódolt üzentre csapott le az FBI, de a kiderült, hogy a Bahreinből küldött üzenet nem öngyilkos támadásra buzdított, hanem egy valódi nászról számolt be. A filmben több jogász egyértelműen állítja: egyetlen al-Kaidához köthető nyom sem igazolódott be, viszont az IRA radikális, elvben máig harcoló szárnyának több tagját is lebuktatták a terrorizmus-ellenes akciókban.

Ha nincs az al-Kaida, akkor kicsoda bin-Laden?

A filmben kutatók és az iszlám világgal foglalkozó politológusok azt állítják, hogy Oszama bin Laden csupán egy pumpolható pénzeszsák. Nincs semmilyen szervezete, nem irányítja titokban a fél világot, viszont hatalmas vagyona van, amiből szívesen ad, ha egy gyilkos ötlettel megkeresi valaki.

Ilyen értelemben valóban köze lehetetett a kenyai, tanzániai, jemeni és a szeptember 11-i merényletekhez is, azonban nem egy gyilkos társaság fejeként, hanem egymástól függetlenül dolgozó terroristacsoportok finanszírozójaként.

Oszama bin Laden a nyolcvanas években szállt be a dzsihád finanszírozásába. Ekkor sok arabbal együtt csatlakozott a szovjet-ellenes afgán felkeléshez, amelynek fő szponzora az amerikai CIA volt. Pesavarban telepedett le, és Ajman Zavahiri tette naggyá. Zavahiri az iszlám terror fő ideológusa volt, aki levezette a civil lakosságra is alkalmazható terror vallási köntösbe bújtatott elméletét. Az ő csoportja – az Iszlám Dzsihád, amely valóban működött – vetette meg a tálib hatalom alapját, amelyet a milliomos családból származó bin Ladennel finanszíroztatott, akit cserébe emírnek nevezett ki. Amikor a szovjetek kivonulása után Afganisztánban nem az ő irányzatuk került hatalomra, akkor bin Ladennel együtt egy szudáni farmra költöztek, ahonnan egyikük ideológiával a másikuk pedig pénzzel támogatta az algériai és az egyiptomi szélsőségesek véres akcióit. Az egész muzulmán világra kiterjedő forradalmat azonban nem sikerült elindítaniuk, az általuk támogatott szervezetek sorra felmorzsolódtak, és így 1997-ben visszatértek Afganisztánba. Ott a tálibokkal együtt sikerült a számukra ideális államot kialakítaniuk, miközben igyekezték exportálni világforradalmi terveiket. Így jutott el hozzájuk Kalid Mohamed sejk, aki vélhetően a 2001-es amerikai merényletek eszmei szerzője volt, és aki bin Ladentől kért pénzt terve megvalósításához.

Apokalipszis mindig

Ha nincs al-Kaida, akkor miért kellett ennyit hajtogatni, hogy mégis van? Erre a kérdésre Curtis filmje azt a választ adja, hogy „mert ellenségkép kellett az amerikai jobboldalnak”. A történet megértéséhez a film egészen a negyvenes évek Amerikájáig nyúl vissza. Ekkor írta meg politikai nézeteit Leo Strauss, a nácik elől Németországból emigrált filozófus, aki a Chicagoi Egyetem professzora volt. Strauss fő tétele az volt, hogy a liberalizmus tönkreteszi a társadalmat, ahogy ezt maga is megélte a weimari Németország szétesésekor. Strauss nézete szerint az egyének túlzott szabadsága és a morális relativizmus romlásba dönti a nyugati világot, és ezért az államnak muszáj kohéziós erőt biztosítania. Ez az erő lehet a vallás, a nemzeti büszkeség, de a korszak Amerikája számára a félelmetes ellenség mítoszát javasolta. Úgy tartotta, hogy ha az állam az abszolút jó és az abszolút rossz harcának állítja be a világpolitikát, akkor ez azonosulási alapot adhat az embereknek egy olyan sokszínű társadalomban is, mint az amerikai. Ez megadja a kellő tiszteletet a hatalom iránt, és kapaszkodó lehet mindenki számára egy olyan korban, ahol az egyéni érdekérvényesítés a közösségi értékek fölé helyezkedik egyébként. Hogy ez az érzés kialakuljon, mindenképpen egy erős ellenség kell, akitől félni lehet. Akkoriban ez az ellenség a Szovjetunió volt, amely szert téve az atomfegyverre, nem is számított mesterkélten összeeszkábált ördögnek. Ugyanakkor Strauss nem zárta ki azt sem, hogy a politikusok akár fantázia-ellenséget kiáltsanak ki. Közel állt hozzá Platón elmélete, ami szerint filozófusokra kell bízni az állam irányítását, akik mintegy kiválasztottakként saját belátásuk szerint irányíthatják, akár egy kicsit meg is vezethetik az embereket.

Fontos konzervatívok

Donald Rumsfeld: védelmi miniszter volt Gerald Ford és George W. Bush elnök alatt is. Paul Wolfowitz: hadügyminisztériumi főtisztviselő idősebb Bush idején, Rumsfeld helyettese ifj. Bush idején, hamarosan a Világbank elnöke lesz. Richard Perle: Hadügyminiszteriumi főtisztviselő Reagen idején, a tárca tanácsadója ifj. Bush első kormányában.Dick Cheney: , Ford kabinetfőnöke, idősebb Bush hadügyminisztere volt, most pedig ifj. Bush alelnöke.Mindannyian benne voltak abban az 1976-os bizottságban, amely egyértelmű bizonyítékok nélkül is atomtámadással riogatta Amerikát. Mindannyian kulcsszerepet vállaltak az iraki tömegpusztító fegyverekkel és az al-Kaidával kapcsolatos hivatalos amerikai politika kidolgozásában.

Strauss eszméje a hetvenes években lett népszerű bizonyos körökben. Akkoriban kezdte karrierjét a mostani Bush-kormányzat több nagyhatalmú embere, Donald Rumsfeld, Paul Wolfowitz, Dick Cheney és Richard Perle is, akiknek mind hatalmas szerepük volt az afganisztáni és az iraki háború elindításában, és az al-Kaida démonizálásban is. Ezek a politikusok a hetvenes években komolyan tartottak Amerika bukásától: a vietnami fiaskó, a Watergate-ügy, a bűnözés növekedése, a gazdaság visszaesése miatt. (Jellemzően Paul Johnson amerikai konzervatív történész „Amerika öngyilkossági kísérlete” címmel írt tanulmányt a hetvenes évekről.) A lelkes konzervatívok többsége egyetemi kutatásaikat feladva Nixon bukása után kerültek a kormányzat közelébe. Gerald Ford elnök mellett pedig megkezdték programjuk megvalósítását: a jó és a gonosz harcának mítoszát felhasználva újra egységbe forrasztani a nemzetet, visszaállítani az elnök és az állam tekintélyét, lebontani a Kissinger által diktált alkukon és egyensúlyokon alapuló külpolitikát.

Az iraki tömegpusztító-fegyverekkel és az al-Kaidával való blöffszerű fenyegetéshez hasonló akcióba kezdtek 1976-ban. Vizsgálóbizottságot állítottak fel Rumsfeld kezdeményezésére (aki akkor is védelmi miniszter volt), amelynek be kellett bizonyítania, hogy a Szovjetunió nem tartja be a támadó nukleáris fegyverek fejlesztését korlátozó 1972-es megállapodást. A Curtis filmjében megszólaló volt CIA-főtisztek és a vizsgálóbizottság munkáját belülről ismerő személyek beszámolója szerint semmilyen bizonyítékot sem talált a bizottság arra, hogy a Szovjetunió atomtámadásra készül, de a bizottság neokonzervatív többsége mégis ilyen értelmű jelentést fogadott el, és országos, tévéhirdetésekkel és könyvekkel megerősített kampányba kezdtek. Ekkor kezdődött a külpolitikai témákban George W. Bush által is kedvelt „gonoszozás”, ami a jó és a rossz harcaként állítja be Amerika és ellenségei viszonyát. A neokonzervatív csoportnak kulcsszerepe volt Reagen elnök kampányában is, ők terelték jobbra a Republikánus Párt politikáját a fundamentalista protestáns szavazók megszólításával. A hagyományosan nem szavazó radikális keresztények milliói először mentek el voksolni és részben az ő szavazataikkal vezették győzelemre Ronald Reagent, aki a vallási misztikumot átemelte a mindennapi politika szintjére. Ő nevezte „a gonosz hatalmának” a Szovjetuniót és alakította ki az atomháborúra, csillagközi fegyverkezésre készülő Amerika képét. A hidegháborús győzelem után a világrend új felosztásán alkudozó idősebb Bush elnök azonban háttérbe szorította a csoport befolyását, mert volt CIA-főnökként ragaszkodott a világpolitika realistább megközelítéséhez.

A Curtis-film állítása szerint az 1976-os atomozás után a kilencvenes évek közepén próbálkozott újabb blöffel a neokonzervatív csoport, Bill Clinton megbuktatása érdekében. A filmben több tanú is állítja, hogy a Clinton elleni támadásokat sokszor úgy indították, hogy tudták, nincsenek bizonyítékok. Az American Spectator című, a neokonzervatívokhoz közel álló hetilap jelentetett meg a gazdasági visszaélésekről (Whitewater-ügy) és más clintoni stiklikről szóló leleplezéseket. A lap egyik volt vezető újságírója azt nyilatkozta a filmben, hogy politikai megrendelésre dolgoztak, és ő biztos volt abban, hogy a leírt vádak jó része hamis, viszont a cél érdekében felhasználhatók.

A Rémálmok hatalma arra utal, hogy a közvélemény riogatása mint politikai eszköz egy befolyásos amerikai politikusokból álló csoport legfőbb fegyvere. Ennek összefüggésében magyarázható, hogy az iraki háború előtt tömegpusztító fegyverek veszélyével riogatták a világot, bár bizonyítékaik nem voltak Szaddám Huszein vélt arzenáljáról, illetve az al-Kaida fantáziaképének kialakítását is ez a politika motiválhatta.

Hétköznapi Armageddon

Merénylet Madridban: civilek is lehetnek célpontok

A film végigveszi a modern iszlám fundamentalizmus kialakulását is, és érdekes párhuzamot von a neokonzervatív eszme kialakulásával. Mindkettő ugyanis a háború utáni nyugati világ túlzott liberalizmusától, az emberek önzőségétől és az általános értékek elvetésétől félti a társadalmat. Természetesen más következtetésre jutott a két irányzat, és a terrorista erőszak nem állítható párhuzamba a „közös ügy” kierőszakolásával, de vannak közös vonásaik. Mindkettő a negyvenes évek Amerikájába nyúlik vissza Curtis filmje szerint. Továbbá mindkét irányzat abból indult ki, hogy az emberek maguktól rosszul alakítják a dolgokat, ezért szükséges egy megfontolt elit, amely irányítja őket, és ráébreszti mesterséges eszközökkel a társadalmat a valódi értékekre. Az „élcsapat” elmélet kedvelt volt a huszadik század más eszmerendszereinél is, Lenin vagy Pol Pot is erre alapozta rendszerét. Természetesen az amerikai neokonzervativizmus jóval szelídebb és demokratikusabb, mint az itt említett, csupán elvi szinten rokonítható párhuzamok.

A modern iszlám fundamentalizmus atyjának egy Szajed Kutb nevű egyiptomit tartanak. Ő a negyvenes években Amerikában járt tanulmányúton, hogy az ottani oktatási rendszert vizsgálja. Éppen akkor és ott, amikor és ahol Leo Strauss lefektette a neokonzervativizmus alapjait. Kutb is elborzadt az elvilágiasodott, szerinte morálisan leépült, önző világtól. Hazatért, és az ötvenes évektől kezdve arra tette fel az életét, hogy a nyugati kultúrától megmentse az iszlámot. A gazdag és befolyásos családból származó Kutb belépett az Muzulmán Testvériség nevű radikális csoportba, amely hatalomra segítette Nasszer elnököt. Kutb azonban csalódott az új egyiptomi köztársaságban, amelyet túlságosan világinak tartott. Tovább folytatta tehát az ellenállást, ezért börtönbe csukták, ahol megkínozták. (Egyszer például zsírral kenték be a testét, majd cellájába kiéhezett kutyákat engedtek rá. Kutb ekkor szívrohamot kapott, de túlélte a kínzást.) A börtönben dolgozta ki azt az elméletét, hogy az ellenállásnak joga van a hatalom ellen erőszakkal is fellépnie, mert a jó ügy szentesíti a zsarnokgyilkosságot is. A nyugati kultúra terjedésével teljes apokalipszist jósolt, és azt javasolta, hogy el kellene árasztani a Nílus Delta-vidékét, hogy a teljesen lerombolt Egyiptom helyén egy új, erkölcsös állam épülhessen. 1966-ban Nasszer elnök kivégeztette.

A WTC lerombolásakor többezer embert öltek meg

Szellemi örököse az az Ajman Zavahiri lett, aki később Oszama bin Ladent összehozta a terrorista mozgalmakkal. Zavahiri jó családból származó egyiptomi orvos volt, és már diákként szervezetet alakított Kutb eszméinek terjesztésére. Az izraeli-egyiptomi béke annyira felháborította, az iráni iszlám forradalom pedig annyira fellelkesítette, hogy Iszlám Dzsihád nevű szervezetével Szadat egyiptomi elnök életére tört. Sikerült Szadatot megölniük, de a várt iszlám forradalom Egyiptomban elmaradt. Zavahiri háromszáz társával együtt börtönbe került, ahol őt is megkínozták. Ekkor írta meg Kutb tovább fejlesztett elméletét: a társadalom morális rendjének visszaállítása érdekében nem csak a korrupt vezetőket szabad meggyilkolni, hanem bárki feláldozható, aki kapcsolatba kerül az elnyugatosodott rendszerrel. A totális terrorral fel lehet lépni azok ellen is, akik egyszerűen elmennek szavazni egy választáskor: mindegy hogy kire voksolnak, elég annyi, hogy részvételükkel legitimálják a rendszert. Zavahiri totális, civil lakosság elleni terrorelméletét foglalta írásba a börtönben.

Három év után szabadult, egy különös program keretében: szerte az arab világban ekkor politikai foglyok százait engedték szabadon, ha vállalták, hogy Afganisztánba mennek harcolni a szovjetek ellen, a CIA pénzéből. Zavahiri így jutott el Pesavárba, ahol összebarátkozott bin Ladennel, és megalapozta a tálib hatalomátvétel bázisát. A kilencvenes években mindketten Szudánba költöztek, ahol algériai és egyiptomi terrorcsoportokat támogattak, amelyek civilek elleni akcióikkal megvalósították Zavahiri elméletét. Miután e csoportokat felőrölte a rendőrség, visszatértek Afganisztánba, ahol támogatták a tálib kormányt. Zavahirit máig bin Laden mellett az egyik legkeresettebb terrorista vezérként tartják számon, az amerikai kormány huszonötmillió dolláros vérdíjat tűzött ki a fejére. Őt tartják az al-Kaida második emberének és bin Laden háziorvosának is. A Curtis-film szerint azonban az Iszlám Dzsihád nevű egyiptomi szervezet feloszlatása óta nem vezet terrorszervezetet, hanem egy furcsa párost alkotnak bin Ladennel: ő szállítja az ideológiát, Oszama a pénzt, és örülnek, ha találnak olyan gyilkos csoportot, amely érdeklődik náluk.

Magyari Péter

[origo]

Comments are closed.