Munkatársunktól, 2005. április 14. 00:00
Máté evangélista szerint Jézus adta a két Simon egyikének a Péter nevet, amely arámul ‘kéfa’, magyarul pedig sziklát jelent, miután az apostol mesterét Messiásnak, az élő Isten fiának vallotta meg.
‘Erre a sziklára építem egyházamat és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta’, mondta Jézus. A katolikus egyház szerint ez a mondat alapozza meg Péter primátusát az apostolok között, illetve a pápaság intézményét. II. János Pál pápa minden tekintetben az egyház sziklája akart lenni.
A néhány napja elhunyt katolikus egyházfőről szóló méltatások általában említést tesznek a pápa politikai, különösen a kelet-európai kommunista diktatúrák összeomlásában játszott szerepéről. Aki ebben a régióban élte meg Karol Wojtyla krakkói bíboros pápává választását és a következő éveket, az pontosan tudja, mennyire rettegett tőle a kommunista hatalmi elit. Nem mintha a Vatikán ‘hadosztályaitól’ vagy akár a nyugati hatalmak katonai beavatkozásától kellett volna tartaniuk. A veszély sokkal nagyobb volt: Wojtyla pápává választásával az elnyomással dacoló lengyel egyház egyik emblematikus személyisége került a pápai székbe, aki elvi és erkölcsi alapon utasított el mindenfajta diktatúrát és hirdette az emberi jogok egyetemességét. Két hónappal pápává választása előtt hangsúlyozta: ‘Ma fontosabb felismernünk, mint valaha, hogy az ember méltóságának és valódi szabadságának tisztelete nem állítható meg semmilyen határon, legkevésbé az olyanon, amely az európai kontinenst szeli ketté.’ Pápává választása az emberi méltóságot tudatosította emberek millióiban, reményt és erkölcsi tartást adott nekik. Talán neki köszönhető, hogy az emberekben fölhalmozódott ‘sok gyűlölet és ellenséges indulat’, ahogyan Centesimus annus kezdetű enciklikájában írta, sehol sem csapott át polgárháborúba. Ebben a dokumentumban többek között arra intett, hogy ‘a gyűlölet és az erőszak ne diadalmaskodjon a szívekben, különösen azokéban, akik az igazságosságért harcolnak, és hogy a béke és a megbocsátás szelleme mindenkiben növekedjék’.
Akik azonban azt hitték, hogy a kommunizmussal szemben a kapitalizmus kritikátlan támogatója lesz, semmit sem értettek meg a pápa üzenetéből. Az egyház tanításához ragaszkodva a szociális piacgazdaság mellett tört lándzsát, de nem győzte hangsúlyozni, hogy a nehezen megszerzett szabadság könnyen egy új lelki rabszolgaság eszközévé válhat. Ha ugyanis a szabadság nem az igazságra irányul, akkor az egyes ember ellentmondásos szenvedélyeinek vagy a társadalmak kollektív illúzióinak lesz alávetve. Az igazság pedig számára egy és oszthatatlan volt: Jézus Krisztus. Az egyház célja ezért, ‘hogy minden emberrel megismertesse Jézus Krisztusban való üdvösségüket, bármilyen legyen is jelenlegi történelmi állapotuk, mert ennél a feladatnál semmi nem lehet előbbre való’, mondta egyik beszédében az Európai Parlament előtt. II. János Pál nem vált a nyugati hatalmak politikai szövetségesévé sem, amit számos, különösen az Egyesült Államok politikájával szembeni kritikus állásfoglalása is tanúsít.
Az európai integrációra viszont korántsem tekintett bizalmatlanul a pápa és vele a katolikus egyház, mint azt Aczél Endre állítja (II. János Pál és avilágpolitika, április 5.). Sőt a katolikus egyházfők az európai egyesülésnek – egyébként már az első világháború végétől – tevékeny résztvevői voltak. A Szentszék például fontos szerepet játszott az Európai Emberjogi Egyezmény 1950-es, valamint az Európai Szociális Charta 1961-es elfogadtatásában és aláírásában. A közvélemény viszont csak az EU alapokmánya körül kibontakozó vita során figyelt fel a Vatikán aktivitására, amellyel – más keresztény egyházakkal közösen – szorgalmazta, hogy a készülő alkotmány név szerint hivatkozzon Európa keresztény örökségére, illetve gyökereire. Véleményem szerint azonban félreértették a pápát mindazok, akik ezen erőfeszítését a Szentszék politikai befolyásának növelésére tett kísérletként értelmezték. Ahogy a rendszerváltozás utáni Kelet-Európában vagy a földkerekség válságövezeteiben, úgy az európai integrációs folyamatban sem törekedett II. János Pál politikai befolyásra, ilyet egyébként el sem ért. A katolikus egyházfő szeme előtt kezdettől egy olyan Európa lebegett, amely identitását a kereszténységben leli, ezért buzdított szüntelenül Európa újraevangelizálására. Meggyőződése volt, hogy egy békésebb és igazságosabb világ megteremtéséhez ‘nélkülözhetetlen eszmei irányvonalként’ az egyház szociális tanítását ajánlhatja fel. Egy jobb világrend pedig csak akkor épülhet fel, ha olyan alapvető értékeken nyugszik, mint az ember méltósága és szabadsága, a közjó szolgálata, a munka értéke, a nemzetek közötti, különösen a fejlődő országok iránti szolidaritás erősítése vagy a természet és a környezet védelme. Számos pápai megnyilatkozás központi gondolata, hogy az európai integráció sohasem lehet csupán gazdasági öncél, hanem demokratikus országok olyan szolidáris közössége, amely az európai házat az imént említett értékekre alapozza.
Mindezek ellenére II. János Pál – XII. Piusszal szemben – nem gondolkodott katolikus Európában. Ecclesia in Europa kezdetű apostoli buzdításában emlékeztetett arra a sokféle szellemi gyökérre, amelyből Európa éltető nedve származik, többek között ‘az ókori görög és római szellemre, a kelta, germán, szláv, finnugor népek, a zsidó kultúra és az iszlám világ hozományára’. Számtalan gesztust tett a különböző keresztény egyházak, különösen az ortodoxia felé, amelyet nagyra becsült, amint ezt a ‘két tüdővel lélegző egyház’ találó hasonlatával és nagylelkű gesztusaival számtalanszor bizonyította. Nyitott volt más vallások, mindenekelőtt a zsidóság iránt. Ismételten arra buzdított, hogy mozdítsuk elő ‘minden módon a megbékélés és a barátság találkozásait Izrael fiaival’. Azon kevesek közé tartozott, akik tisztelettel fordultak az iszlám felé is. Bocsánatkérése a keresztények által elkövetett történelmi bűnökért megdöbbentette nemcsak a szekularizált világot, hanem még saját egyháza tagjait is. Egész püspöki karok nézték zavartan ilyen jellegű megnyilatkozásait, akárcsak 1978-ban megválasztását. A fiatalok viszont értették őt. Nem véletlen az a különös és szívélyes viszony, amely a farmernadrágos generációval való kapcsolatát jellemezte.
II. János Pál értékelte a pluralizmust, de nem fogadta el az etikai relativizmust. Az igazság elkötelezettjeként úgy vélte, hogy katolikus hívő számára az út adott, onnan letérni nem lehet. Ezért bizonyult hajthatatlannak a liberális teológusokkal vagy a felszabadítás teológiájával szemben – amelynek nem a szegények melletti elkötelezettsége, hanem nyílt politikai szerepvállalása zavarta -, ezért nem tűrt vitát a szexuális erkölcsről vagy a nők pappá szenteléséről sem. A Nagy Pápa – mert méltó e névre – tragédiája az volt, hogy egyre kevésbé értette meg a világban zajló folyamatokat, akarata ellenére erősen korlátozta az egyházon belüli dialógust, jobban bízott a hivatalban, mint a hitüket felelősen vállaló hívő katolikus civilekben. A temetés képei fenségesek és egyben árulkodóak is voltak: egy privilegizált férfi- és politikusi réteg vette körül a koporsót. A többiek, a hívő civilek továbbra is másodosztályon utaznak.
II. János Pál egyrészt gazdag örökséget, másrészt megoldatlan problémákat hagyott maga után. Ha a bíborosi konklávé az elsőhöz akar hű lenni, talán olyan fejlődő országból származó személyt választ pápává, aki hasonló szerepet tölthet be a harmadik világban, mint Karol Wojtyla Európában. Ha viszont az egyház megoldatlan problémáira koncentrálnak, talán újra egy európai ülhet Péter székébe. Hacsak nem akad olyan jelölt, aki mindkét feladathoz fel tud nőni.
Wildmann János
A szerző az Egyházfórum főszerkesztője