Forrás: Népszava

A Magyar Televízió egy kicsit lecsúszott a pápa halálhírének bejelentéséről. Nem csupán egynémely internetes híroldallal szemben, hanem szinte az összes nagy országos tévé csatorna is megelőzte. Az a hat perc, amivel az MTI közleményt követően a nemzeti főadón megjelent a képernyő alján a futó felirat még elfogadható is lehetne, bár az utolsó napokban a Szabadság téren is bizonyára mindenki tudta, hogy csupán a gyászhír bejelentésének a pontos ideje kérdéses. A valódi skandalum az, hogy ebben a pillanatban mégsem kapcsolták azonnal a hírstúdiót, pedig a később megjelent közlemények és nyilatkozatok szerint igenis készültek: a híradó szerkesztőségében elkészítették az ilyenkor szokásos konzervanyagokat az életútról és mindarról, amivel beírta magát a világtörténelembe.

A királyi tévé megmérettetett, és könnyűnek találtatott.

Az amúgy sikerre beállított és profitorientált kereskedelmi csatornák idegenben arattak győzelmet és happolták el a maradék nézőket is az M1-től. Aki mindez ellenére kitartott a csatornán és végignézte a Kongó című filmet és az utána következő reklámblokkot, kapott egy három perces hevenyészett rendkívüli híradót. Jött is a menetrendszerű feljelentés Másnap az ORTT-hez a Fideszes Szalai Annamáriától, és a politika szabályai szerint ezzel szinte egy időben a legfelsőbb szintről a kormányoldal is vizsgálatot sürgetett a tévén belül. Tegyük hozzá mindketten jogosan, csakhogy az eset, legalábbis azok számára, akik még vannak annyira mazochisták, hogy a tévé körüli ügyeket figyeljék egyáltalán nem meglepő. Az okok elég messzire vezetnek és legalább annyira szerteágazóak is. Igaza volt Kozák Mártonnak, aki az MTV kuratóriuma elnökségének SzDSz-es delegáltja, amikor az ORTT feljelentés kapcsán azt találta mondani, hogy ‘nem attól kel fel a nap, hogy egy kakas kukorékolásba kezd’.

A köztévé nem azért látja el rosszul a feladatát, mert ez vagy az a vezető éppen hibázik. Előfordul az máshol is. Ilyenkor a felelőst leváltják vagy kirúgják és visszaáll a rend. A hírigazgatót postafordultával menesztette is az elnök. (Bár ha hinni lehet egyes sajtóinformációknak Nika utódját már jóval korábban kiválasztották, és előrehaladott tárgyalásokat folytatnak vele.) És jöhet még vizsgálat hátán megannyi új igazgatóval fűszerezve a tévében és sajnos a képernyőn sem lesz gyökeres változás. Maximum hatalmas erőfeszítéssel, óriási idegmenések közepette és félre értelmezett megfelelésvágytól áthatva létrejönnek olyan szörnyszülöttek, mint aminek a pápa temetés közvetítésekor lehettünk tanúi. Már percek óta folyt a gyászszertartás, amikor a bibliai idézetek véget nem érő és teljességgel értelmetlen pátoszán áttüremlett az a megkerülhetetlen információ, hogy ki is celebrálja az egész misét. Azt sem lehetett tudni, hogy mi a szertartás menete pedig ez is közszolgálat lenne, hiszen nem mindenki van tisztában ezekkel a dolgokkal. Hogy ez is szakmai hiba, az már nem érdekel senkit. Lement. Túlvagyunk rajta. Elkészült az ikon a rendszerváltó és mosolygós katolikus uralkodóról, aki mindig a fiatalok barátja volt. Arról, hogy hajthatatlan konzervativizmusa miatt hány millióan betegedtek meg és haltak meg AIDS-ben nem szól a fáma.

A tévé persze nem egy-két nap, de még csak nem is egy-két év alatt öltötte fel ezt a teljességgel jellegtelen szürke, unalmas megjelenését. Ez a csaknem tizenöt éve dúló médiaháborúnak az eredménye. Annak, hogy a politika és a politikusok tisztelet a kivételnek úgy gondolták, és gondolják még ma is, hogy az állami televíziónak mindig és minden szinten az aktuális hatalom szolgálójának kell lennie. Ehhez pedig mindig nagyon könnyű volt megtalálni azokat az embereket, akik legbelül mindig is megijedtek a szabadságtól, azonnal valamilyen erőt és igazodási vonalat kezdtek keresni, nehogy kicsússzon a talaj a lábuk alól. Vezetőváltások, politikai kurzusok ide-oda, a Szabadság téren a sunnyogás az úr, és a sodródás. Ezt kódolták be a döntéshozók annakidején a már születésekor tökéletesen használhatatlan médiatörvénnyel. Azóta is lehet rágódni a média vélt vagy valós pártosságán, lehet szidni az aktuális ellenfelet, majd pedig a hatalomba kerülve hirtelenjében elfeledkezni minden korábbi, a szakmaiságot számonkérő érveléséről, és erőt nem kímélve pénzt viszont sajnálva elvégezni a saját kisebb nagyobb személyi átalakításainkat, hogy a saját képünkre formáljuk a televíziót. Az eredmény látható: a Magyar Televízióban bárki bármit mond nincsenek szakmai műhelyek, nincs szellemi innováció, az a kevés pedig, ami néha napján mégis megjelenik a képernyőn, hamar kifullad és kényelmesen belesüpped a rutinszerű langyosba.

Nem is lehet másképp, ha az operatőröket nem a szerkesztő kéri a saját anyagához, hanem valahol beosztják az adott napra, legyen a hírműsor, számítástechnika vagy egyházi program. A vágók, állítson akárki akármit nem a gép beszélni tudó alkatrészei, hanem legalább olyan alkotók, mint a szerkesztő-riporter, vagy az operatőr. Manapság erről is hajlamosak sokan megfeledkezni. A riportereknek pedig kérdezniük kellene, képben lenni az anyagban és koordinálni a forgatást, a vágást – mégiscsak ők tudják, hogy mit szeretnének kihozni az anyagból. Mindennek a végén pedig ott kellene álljon a műsor szerkesztője. Ezt nem lehet újabb és újabb elnöki utasításokkal, át meg átdolgozott szervezeti és működési szabályzatokkal és furmányos bürokráciával ORTT-vel és kuratóriumokkal kialakítani. Ma a Magyar Televízióban munkájukért és fizetésükért aggódó kiszolgáltatott médiamunkások dolgoznak ódzkodva minden önálló gondolattól és kerülve még csak a közelét is a döntési helyzeteknek. Valójában errefelé keresendők az április másodiki fiaskó valódi gyökerei.

A lepusztult technikai háttér és az immár természetes pénzhiány csak másodlagos ebben a dologban, de nagyon jól megalapozza és kiegészíti mindezt. Sokat elárul, hogy a televízióban dolgozók az egymást követő elnökök regnálását jótékonyan megfeledkezve minden egyébről számtalan esetben aszerint osztályozzák, hogy a mindig csúszásban lévő kifizetések mennyire követték egymást előre kiszámítható módon. Ilyen körülmények közt nem is meglepő, ha az archívumból dolgozik a fél ház, de ha nem is minden műsor a híradók egész biztosan.

És ezért felháborító, amikor éppen azok teszik szóvá a médiahatóságnál a televízió súlyos szakmai zavarait, akik tevőlegesen igencsak kivették a részüket abból a folyamatból, ami elvezetett a mai állapotokig. Nem emlékszem rá, hogy Szalai Annamária annakidején akár a parlamentben szóvá tette volna, hogy meg kell állítani azt a hullarablással felérő folyamatot, ami Szabó László Zsolt és utóda asszisztálása mellett folyhatott néhány éve. A televízió vagyon- és piacvesztésére, teljes lezüllésére ugyanis azokban az években került fel a korona. Amikor a Fidesz védelmét is élvező Siklósi – Matuz páros helyt adott a civilizált országokban büntetőjogi esetnek számító holokauszt tagadásnak, nem jött a menetrendszerű tiltakozás és vizsgálat a polgári jobbról. Akkoriban mintha nem izgatták volna annyira a képviselőasszonyt meg a pártját a közszolgálat és a kiegyensúlyozott tájékoztatás írott és íratlan szabályai. Ma sem erről van szó. Mindössze annyi történt, hogy a televízióban feladták neki a labdát, amire ő le is csapott. Jó alkalom volt egy kis politikai szurkálásra. Lesz ilyen még számtalan.

Ferenczi Zoltán

Comments are closed.