Forrás: Múlt-Kor

Százhúsz éve, 1885. április 13-án született Budapesten Lukács György kétszeres Kossuth-díjas filozófus és esztéta.

Zsidó családból származott, apja, Löwinger József bankigazgató nemességet kapott. Lukács már az evangélikus gimnáziumban színikritikákat írt, 1902-től Pesten jogot tanult, Kolozsvárott doktorált, majd 1906-tól egy évig Berlinben művészetszociológiát hallgatott. 1907-ben találkozott Seidler Irma festőnővel, aki végül máshoz ment férjhez, majd 1911-ben öngyilkos lett, s emiatt Lukács sokáig lelkifurdalást érzett. 1914-16 közt Jelena Grabenko orosz festőnő volt a felesége, 1920-tól Bortstieber Gertrúddal élt, akivel 1923-ban egybekeltek, s az asszony 1963-ban bekövetkezett haláláig együtt maradtak.

1912-ben Heidelbergben került kapcsolatba Max Weber körével, ez ösztönözte esztétikai nézeteinek kifejtésére. Életének ezt az első szakaszát a filozófia-történet külön kezeli, hiszen ekkor olyan nagy műveket alkotott, mint A lélek és a formák című kötet, a Kisfaludy-díjjal kitüntetett drámatörténet, a szellemtörténeti iskola alapművének számító A regény elmélete és a csak halála után előkerült Heidelbergi esztétika.

1915 őszén nem fegyveres szolgálatba került, 1916-ban fölmentették. A háború megerősítette benne a kapitalizmus elutasítását, a forradalomban látta a kiutat. 1918 végén belépett a Kommunista Pártba, a Vörös Újság szerkesztője, a Tanácsköztársaság alatt oktatási helyettes népbiztos, a Vörös Hadseregben politikai biztos lett, e tisztségében a tiszafüredi vereség után Poroszlón tizedeléskor nyolc embert főbe lövetett. A bukás után egy ideig illegális munkát végzett, majd a bécsi Ideiglenes KB tagja lett.

Legnagyobb hatású műve az 1923-as Történelem és osztálytudat, amelyben („Magánúton” elsajátított marxizmusa és korábbi szellemi előélete miatt) a német kultúrfilozófia kapitalizmusképét helyezte történeti távlatba Marx és Hegel nyomán, a munkásságtól várva a gondok megoldását. A 20-as években a Landler-frakció tagja, mozgalmi nevén írt Blum-tézisei kimondták: a jelen munkás-paraszt demokratikus diktatúrát, nem proletárdiktatúrát igényel. E népfront-gondolatot a többség nem fogadta el, ezért önkritikára kényszerült és végül lemondott a politizálásról. Moszkvába utazott, ahol a Marx-Engels Intézetben az intézet névadóinak munkáiból a marxizmus esztétikai rendszerét próbálta rekonstruálni. Disszertációját, A fiatal Hegelt Taskentben védte meg, nem érintkezett Buharinnal, a Blum-tézisek távol tartották a párttól, rossz moszkvai lakását más nem igényelte – így úszta meg a pereket, bár 1941-ben 60 napra mégis lefogták.

1945-ben Budapesten esztétika-professzor lett, sorra megjelentek művei. A koalíciós időszakban a kommunista párt kulturális koncepcióját támogatta, de a „fordulat éve” után, 1949-ben a „Lukács-vitában” demokráciaelméletét és realizmus-felfogását „jobboldali elhajlásnak” minősítették és ő ismét önkritikára kényszerült.

1956-ban nem közeledett Nagy Imréhez, program nélkülinek tartva őt, de a forradalom idején népművelési miniszter lett. A forradalom leverése után Romániába vitték, 1957-ben engedték haza. Belső emigrációjában ő lett az ideológiai főveszély, az MSZMP-nek csak 1967-ben lehetett tagja (ahogy ő mondta, visszazárta a párt), írásait külföldre csempészte. Később különböző irányba fejlődő tanítványaiból jött a Lukács-iskola, külföldön is ekkor lett igazi szellemi tekintély. Lukács hitt a marxista reneszánszban, egy tisztább marxizmusban. Utolsó éveiben a rendszeres marxista esztétikát akarta megalkotni (Az esztétikum sajátossága) és belekezdett egy etika (A társadalmi lét ontológiájához) megírásába.

1946-ban Baumgarten-díjat, 1948-ban és 1955-ben Kossuth-díjat, 1949-ben az MTA nagyjutalmát kapta. Németül írt műveit Eörsi István fordította magyarra, aki életrajzi interjúit Megélt gondolkodás címmel adta ki. Lukács György 1971. június 4-én halt meg Budapesten, Thomas Mann róla mintázta A Varázshegy Naphtáját.

Lukács hatalmas életműve ma nem divatos, a filozófia történetében mégis jelentős helye van. Lukács végig a párt dogmatikus igényeinek próbált megfelelni, de mindig elcsábította a legsúlyosabb eretnekség: az önálló gondolkodás. Megpróbált a marxizmusnak humanista színt adni, de valójában a diktatúrát támogatta, olykor nem az igazságot, csak Marx véleményét kutatta.