Forrás: ÉS

VÁNCSA ISTVÁN

Legyen pápátok

Különféle agykutatók időnként el-elkapnak egy-egy buddhista szerzetest, általában nem is egyet, hanem egész szakasznyit, gépekbe dugják őket, áramot vezetnek beléjük, aztán a végén mindig oda konkludálnak, hogy ezek az emberek nem úgy működnek, mint a többi. Ezek boldogok. Semmi okuk rá, de mégis, agyuk bizonyos részei olyan bioelektromos aktivitást mutatnak, olyan hormonokkal vannak tele, amilyenek csak a felfokozottan pozitív tudatállapotokban fordulnak elő.

Idézet következik.

“A Kaliforniai Egyetem […] kutatói felfedezték, hogy a buddhista gyakorlattal befolyásolni lehet az agyban a félelmetes emlékek központját. A rendszeresen edző és képzett buddhisták kevésbé hajlamosak a megbotránkozásra, az izgatottságra, a meglepődésre és a mérgelődésre. “A legelfogadhatóbb magyarázat az, hogy van valami a lelkiismeretes buddhista gyakorlatban, amely a mindannyiunk által keresett boldogsághoz vezet” – mondta Paul Ekman, a kutatómunka kivitelezője. A Wisconsini Egyetem munkatársai egy másik tanulmányban egy csoport buddhista agytevékenységét vizsgálták […]. A kísérlet kimutatta, hogy gyakorlatozás közben a baloldali prefrontális lebeny aktív, amely a pozitív érzések, önkontroll és a kedély agyi központja. A tesztek szerint ez a terület náluk állandóan aktívan működik, nem csak meditálás közben. A tudósok szerint emiatt a buddhisták sokkal gyakrabban élnek át pozitív érzelmeket és jobb a hangulatuk. “Most már némi alappal feltételezhetjük, hogy az indiai Dharamsala városában rendszeresen megjelenő, boldognak és nyugodtnak tűnő buddhisták valóban boldogok” – mondta Owen Flanagan professzor, az észak-karolinai Duke Egyetem munkatársa.”

A vizsgált alanyok tehát a tudat pozitív státusának örvendenek, és ezt nemcsak abból látni, hogy vigyorognak közben, hanem a lehető legegzaktabb, numerikus adatokból, ezek itten kétségkívül a csúcson vannak, a teljességben, ahol már nem hiányzik semmi.

Gyorsan szögezzük le, hogy ehhez nem kell okvetlenül buddhistának lennünk, a buddhizmus egy történetileg-kulturálisan behatárolt, speciális jelenség, a vallásos élmény viszont a kultúra előtt és fölött (vagy alatt) keresendő. Kutatására máris új tudomány képződött, a neuroteológia, persze ez hülyeség, ne vegyünk mindent komolyan. Lényeg az, hogy most nem valamilyen tételes vallásról van szó, sőt nem is a vallásról in genere, hanem egy pozitív tudatállapotról, a legfőbb jóról, ami általában a vallások célja, legalábbis addig és ott, ameddig és ahol az emberek még emlékeznek rá, hogy eredetileg mi a frászért volt ez az egész. A templomi hókuszpókusz külsődleges és mellőzhető voltát jól illusztrálja az a körülmény, hogy a vérbő spirituális gyönyörökhöz az is elég, ha az embernek temporális epilepsziája van. Úgy mondják, a halántéklebeny izgalmi állapota intenzív vallásos élményekkel – és ennek megfelelően boldogsággal – jár együtt, sőt ezt a lebenyt mesterségesen is lehet stimulálni, belevezetjük a három fázist, és a páciens máris isten lábainál kucorog. Persze a vallásos élményhez istenre egyáltalán nincs szükség, az istenfogalom csak valami fogódzó, az élmény leírásának egy konvencionális toposza, használata a zsidó-keresztény kultúrkörben, mondhatni, kötelező, hasonló esetben a muzulmán nyilván Allahot emlegetné, a hindu mondjuk Krisnát vagy a rendelkezésére álló istenanyag valamely másik, tetszés szerint kiválasztott alakját, náluk igazán nagy a felhozatal. A vallások tipológiájának nem is ezeken a formai mozzanatokon kéne alapulnia, hanem a metodikán, amely szerint kétfajta religio létezik, gürcöléses és epileptikus. A gürcöléses modellben az alapító sok-sok éven át teker, mire a vallásos élményig sikerül eljutnia, ennek megfelelően a tanítás lényegi része a módszert adja tovább. Például a buddhista szakrális irodalom nagy része tisztán gyakorlati, technológiai jellegű, egyfajta knowhow, az eredmény pedig egy professzionális – értsd: szerzetesi – vallás, követői főfoglalkozás gyanánt közelítik a vallásos élményt, és mint föntebb láttuk, az eredményességi mutatójuk tiszteletet érdemel. (A laikusok nem számítanak, a laikus adakozzon, aztán szülessen újjá, váljon szerzetessé, akkor majd foglalkozunk vele.) Az epileptikus modell egészen más, ott az alapító egy veleszületett agyi elváltozás folytán ab ovo a vallási élményben lubickol, nem kellett érte megdolgoznia, így nem is tudja értelmesen elmondani, mi a teendő. Ego sum via, veritas et vita, ne csodálkozzunk, hogy a nép ezzel nem nagyon tud mit kezdeni, az eredmény egy tisztán laikus jellegű és világi célokat hajszoló mozgalom, amelyben még a papság se tudja, hol lakik az úristen, már ha lakik valahol egyáltalán.

Összegezzünk: a par excellence vallásos ember befejezett, lezárt, hiánytalan, kerek, egész. A föntebb említett vizsgálatok alanyainak nincs tulajdonuk, nincs hatalmuk, presztízsük, ismertségük, nincsenek személyes sikereik, noch dazu családjuk sincs, de nekik ez nem is hiányzik. Persze a vallásos ember sincs mindig a vallási élmény állapotában, abból néha kimozdul, és olyankor esetleg tökön rúgja a tanítványát, ahogy ez a buddhista irodalomban is olvasható, de úgy általában nem akar elérni ebben a világban semmit. Ha innen nézzük, az emberiség ötezer éves története a vallástalanság története is, minthogy a vallástalan (hitetlen, gyaur, pogány, katolikus) szubjektumot állandó hiányérzet gyötri, ő is pozitív élményre – boldogságra – vágyik, voltaképp arra, amit a többször emlegetett csuhások dokumentálható módon birtokolnak, ám ő – a hitetlen – nem tudja, merre induljon el. Elindul Trója felé, vagy menjünk visszább az időben, elindul Kis, Ur és Uruk felé. Most próbáljuk elképzelni, mily hihetetlenül tágas, szellős, üres és mégis gazdag volt a világ az időszámításunk előtti harmadik évezredben, mi a fészkes fene késztethette ebben a világban I. Sarrukínt, hogy megtámadja a sumer városállamokat? Pozitív élményre vágyott, és úgy érezte, ez vezet oda. Mások nekiindultak az orosz hómezőknek, megint mások szenátorok akarnak lenni vagy államfők, esetleg tönkreteszik a fél világot azért, hogy a meglévő X milliárdjukhoz további milliárdokat csatolhassanak és így tovább. Világunk pogány, ami azt jelenti, hogy alacsony hatékonysággal működik. A boldogságra törő szubjektum eget és földet megmozgat, hogy legalább egy kicsit jó legyen neki, de nem lesz jó, ég és föld pedig tönkremegy. A hatékony szubjektumnak (vizsgált buddhista szerzetes) semmilyen külső erőforrásra nincs szüksége, leül, boldog, vagyis elérte, amit Sarrukín, Nagy Sándor, Hannibál meg a többi nem ért el soha.

A vallás a hatékonyság legfelsőbb foka, világunk pedig a hatékonyság legalsó fokán üzemel, ennyi a lényeg.

Meghalt egy öregember, a vatikáni hivatal főhivatalnoka, az esemény szomorú, mint minden halál, de a valláshoz semmi köze nincs. Még azt se tudjuk, hogy a megboldogult vallásos volt-e egyáltalán. Lehet, hogy az volt, lehet, hogy nem, ténykedése mindenesetre az utóbbi lehetőséget látszik támogatni. Most új ember lép a helyébe, e cikk megírásakor még nem tudható, kicsoda, de sokat adnék érte, ha a nigériai Francis Arinze lenne az.

Tele van a világ rasszista, szemforgató, megkeseredett katolikusokkal. Legyen már valami örömük.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 14. szám

Comments are closed.