Forrás: ÉS

VAJDA MIHÁLY

Az észrevétlen Isten városa

Követési távolság

E. L. Doctorow: Isten városa. Fordította M. Nagy Miklós. Novella Könyvkiadó, Budapest, 2004. 332 oldal, 1990 Ft

Ne lepődjön meg senki, ha recenzióm elolvasása után netán kezébe véve a könyvet arra a megállapításra jut, hogy nem ugyanazt a könyvet olvastam. Lehetetlennek érzem, hogy akár csak jelezzem a regény témagazdagságát. Ez nem pozitív értékítélet, egyszerű ténymegállapítás. Túlzsúfoltsága engem inkább zavarba hozott. Sejtésem szerint azonban épp ez volt vele a szerző célja: érzékeltetni az olvasóval, hogy nem kimenekíteni akarja a modern valóság (?) – “Nem a valóság a lényeg. A valóság irreleváns” – rázúduló kép- és hangáradatából, hanem meg akarja mutatni, hogy muszáj azt tudomásul venni, s talán a legmegnyugtatóbb, ha még csak kísérletet sem teszünk rá, hogy eligazodjunk benne. Zavarom azonban megint csak nem mutat valamifajta – most negatív – értékítélet irányába. Kifejezetten szerettem Doctorow regényét. Egyesek bizonyára azt fogják mondani, hogy a patchwork-karakter, a sok, kétségtelenül szórakoztató tudós leírás és okoskodás, a múlt század néhány kiemelkedő gondolkodójának ironikusan szeretetteli és szellemes értelmezése, ami azután részévé lesz több, isten szerelmére, lássam már be, azért csak-csak felületes teológiai vitának, az Istenkeresésnek e rémes világban, meg aztán számos jól megírt epizód, szóval mindez – úgy tűnik – elfedte előlem, hogy a regény “végső soron” két rendhagyó teológus (az egyik, a hippi Pem, a Teológiai Nyomozó, az elején még a Szent Timoteus episzkopális templom lelkésze, a másik, Sarah Blumenthal a Változó Judaizmus zsinagóga történetünk során megözvegyült gyönyörűséges rabbija) giccses szerelmi története. Kedves olvasó! Ha a regényt olvasod, ne hányj a szememre semmit – én megmondtam: lehet így is olvasni a könyvet. S ha az ember így olvassa, akkor a regény bizonyára csak borzolja igényes olvasója idegeit.

Én, bevallom, nem így olvastam, jóllehet a szerelmi történet önmagában valóban giccsgyanús. Először a Civitas Dei leírása bűvölt el. Ahogy Pem (vagy Everett, a saját regénye szereplőjévé avanzsált író, már nem tudom melyik) elindult a város forgatagában, az isteni város életre kelt, oly elevenen jelent meg szemeim előtt, hogy kénytelen voltam elhitetni magammal, az is maga előtt látja, teszem azt a Cooper Union épületét, aki soha nem járt nemhogy az Astor Place környékén, hanem egyáltalán New Yorkban sem. Amikor Pem elkísért az East Village-béli Szent Timtől, az Upper West Side-i VJ-zsinagógához (ez volt az ellopott kereszt útja, mert hát ilyen is van, nélküle nem lenne regény, hanem csakis patchwork, amolyan szép szőnyeg, folt hátán folt), szinte nem tudtam betelni az ismert tájjal, melyet leírni magam soha nem lettem volna képes.

Közben persze furcsa betétek: egy epizód valami nővel, elmélkedések Einsteinről, a Midrás dzsesszkvartett örökzöldet játszik, az élet földi keletkezésének tömör összefoglalása (majd csak megtalálja minden a maga helyét, gondolom), mígnem a 69. oldalon elkezdődik Sarah “beszélgetése” apjával – Sarah-t már ismerjük, azt viszont még nem tudjuk, hogy a beszélgetés-elbeszélés fiktív, s Everett alkotása: a vilniusi gettó története.

Egy tízéves kisfiú, Jehosua Mendelsohn elbeszélése. Valóban egy kisfiú szemével láttatja a gettó világát. Az egyedül maradt Jehosua a körülmények hatására egyre inkább felnő, és igyekszik megérteni, ami vele és körülötte történik; felismeri, hogy még ebben a lehetetlen helyzetben is igen sokféleképpen lehet a dolgokra reagálni, ha soha nem is egyértelmű, mi volna egy-egy pillanatban a jó, a helyes választás. (Fontos, hogy egy – ugyan megsemmisítésre ítélt – gettó történetét olvassuk, nem pedig valamely megsemmisítő táborét!) A csúcspont az öreg szabónak a története. Jehosua szülei eltűnése-halála után az ő házában él. Egy napon a gettó parancsnoka, Schmitz SS-tiszt megrendel az öregnél egy új egyenruhát. Az öreg megszállottja munkájának, szinte műgonddal készíti el a ruhát még az SS-tisztnek is. Amikor azonban kiderül, hogy egy cigarettát sem kap érte, ollójával felhasítja gyönyörű művét. “Varrd meg magad, rabló!” A hóba lökik, megrugdossák. Jehosua ösztönösen elmenekül a helyszínről. Csodálja az addig számára közömbös öreget, s lelkifurdalást érez: úgy érzi, bármilyen lehetetlen is lett volna, segítenie kellett volna neki, amikor megtaposták. Az öreget elhurcolják, másnap felakasztják. A gettótörténet befejeződéséért semmiképpen sem kárpótolt az Egyesült Államokban álnéven élő Schmitz leleplezésére irányuló igyekezet elbeszélése.

De hogy az ördögbe kerül Isten Városába ez a történet? Egy volna az epizódtörténetek közül? Szó sincs róla. A holokauszt fog össze mindent, a holokauszt áll mindennek a középpontjában. S egyértelműen nem azért, mintha e regény azt sugallaná, hogy a holokauszt a modernitás történetének egyetlen igazi szörnyűsége. Hanem mert, akárcsak Kertész, Doctorow is mintha úgy látná, hogy “a leglealacsonyítóbb tapasztalat, amelyre eddigi történelme során az ember szert tett”, az az, hogy “jól működő alkatrészévé vált a saját megsemmisítésére létrehozott gépezetnek” (Kertész).

De megálljak, mielőtt még azt a benyomást kelteném az olvasóban, hogy a regény apokaliptikus víziókba torkollik, és a szerző azt próbálja sugallni az olvasónak, hogy az egyszerű ámulat kezdőpontjához való hitbéli visszatérés az egyedüli kiút. A néha már a frivolság határát súroló zaftosan sokszínű nyelv (remek a fordítás) egyrészről, a vélemények vásári kavalkádja másrészről lehetetlenné teszik, hogy a regénynek bármifajta – komor és elborzasztó vagy éppen kenetteljes – üzenete legyen. Mindenhez sokféleképpen viszonyulhatunk (még a gettóban is!), s csakis a sajnos észrevétlen Isten a megmondhatója annak, mi a helyes.

Everett például nem szerette osztálytársait, a briliáns fiúkat a Bronxi Reálgimnáziumban. A tudományos agyberendezkedésből hiányzik az igazi ítélőképesség, hiányzik a szomorúság, az ilyenekből hiányzik a szent rettegés. Einsteiné azonban garantáltan nem ilyen. Egyszerű, sőt talán együgyű gondolatokból indul ki, s eljut az embert persze riasztó, de az Öreg Egyetlennel semmiképp sem összeegyeztethetetlen állításokig. “De a teológiai látomásokért, sikolyokért és rémületekért, amiket mindez az agyunkban kelt, kérem, ne tartsanak felelősnek.” “…az önmagát vizsgáló tudat – megborzongok; ez túl hatalmas, egy dimenziók nélküli tér, tele kozmikus eseményekkel, amelyek némák és anyagtalanok. Ha az ember meg akarja őrizni józan eszét, akkor már jobb Istent kutatni a külső világban.” Vagy Wittgenstein. Belőle sem hiányzik a szent rettegés, ha más is a kedélye: “Rájöttem, hogy a nyugati filozófiai gondolkodás nyelvét megfojtják a mesterkélt, barokkos flikk-flakkok, mint ahogy alleegassei szülői házamat is. – Vettem egy vonalas noteszt. – Visszavonultam egy norvégiai fjordon lévő kunyhóba, és Einstein új fizikáján gondolkoztam. – Azt írtam a noteszomba, hogy még ha minden tudományos kérdés meg lesz is válaszolva, a problémánkat ezzel még csak nem is érintettük.”

Rejtély az ember, a görögök óta tudjuk. Pem mondja az Urat megidézve: “…ahogy a század címlapokon virító gyilkosaira gondolok… saját bűnös lelkembe és gyáva lényem mélyére nézve tudom, hogy… szembeötlő a családi hasonlóság”, s akkor “rémületemben és kétségbeesésemben elsírom magam.” Mégis: “Milyen vidám bolygó, mármint mindent összevéve. Mert hát végül is lehet rajta élni, nem igaz?” Ha pedig Téged, kedves olvasó, mindez hidegen hagy, szórakozzál jól a történeteken!

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 14. szám

Comments are closed.