Forrás: ÉS

NOVÁK ATTILA

Ami magáért beszél

Auschwitzi jegyzőkönyv. Közli és a kísérőtanulmányt írta: Haraszti György. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2005. 117 oldal, 1944 Ft

A Múlt és Jövő Kiadó gondozásában páratlan dokumentumegyüttes látta meg a napvilágot. A kiadás minden szempontból hiánypótló, és méltó emléket nyújt elhunytnak és túlélőnek egyaránt. Dicséret tétessék.

Az Auschwitzi jegyzőkönyvekként ismertté vált beszámolók többes száma is indokolt, hiszen nem pusztán a két, 1944. április 7-én elszökött szlovákiai zsidó (Walter Rosenberg [vagy: Rudolf Vrba] és Alfred Wetzler) április 21-e és 26-a között “tollba mondott” s leghíresebb beszámolójáról van szó, hanem további “jegyzőkönyvek”-ről is: két másik fogoly – Arnost Rosin és Czesław Mordowicz – visszaemlékezéséről (ők 1944. május 27-én szöktek meg Auschwitzból, s az első magyarországi zsidók megérkezéséről és megsemmisítéséről is beszámoltak) és egy “lengyel őrnagy” (Jerzy Tabau) beszámolójáról, aki mindegyiküket “megelőzve”, 1943. november 19-én szökött meg.

A történeti irodalom és a tanulmányíró is leginkább a leghíresebb, az úgynevezett “első” auschwitzi jegyzőkönyvvel foglalkozik. Haraszti György írásának jó része nem is annyira a szökött foglyok által látottak bemutatásával, rekonstruálásával, hanem – másokhoz, így az izraeli Yehuda Bauerhez hasonlóan – a jegyzőkönyvek keletkezése körülményeivel, a fordításvariációk születésével, illetve elterjedésük históriájával foglalkozik. Hiszen a fő kérdés nem is Auschwitz léte – ami akkor nem volt annyira magától értetődő -, hanem “a világhoz” eljuttatandó információ terjedése. A terjedési sebesség nem egyenesen aránylott a tartalom igazával, s ez utóbbiból sem feltétlenül következett tett; ez volt a baj. A nyugati hatalmak, a magyar és számos nyugati egyházfő, és a zsidó vezetők elsődleges forrásból tájékozódhattak arról, hogy mi is történik az auschwitz-birkenaui haláltáborokban. Elsőként olvashattak hiteles beszámolót a szelekciókról, a tetoválásokról, a krematóriumokról, az elgázosításokról, és láthattak hevenyészett vázlatot az auschwitz-birkenaui halálgyárról.

Oskar Krasniansky, a pozsonyi Zsidó Tanács tagja, lengyel zsidó menekült állította össze a Vrba-Wetzler páros többszöri meghallgatása után “a” nagybetűs Jegyzőkönyvet. Visszaemlékezése szerint, Kasztner Rezsőnek adta oda olvasásra, aki magyar nyelvű fordítást kért tőle. Nem bizonyítható, hogy Kasztner magával vitte a jegyzőkönyvet, de olvasni biztosan olvasta. Április-május folyamán a szöveg eljutott a budapesti Zsidó Tanácshoz, a Jewish Agency isztambuli képviseletéhez, valamint Svájcba és Londonba. Egyik példányát Monsignore Giuseppe Barzio Szlovákiába delegált apostoli nunciusnak adták oda. A Jegyzőkönyv – egy másik német nyelvű példánya – Soós Géza külügyminiszteri tanácsoson keresztül jut el Éliás Józsefig, a református zsidómisszió vezetőjéhez, munkatársa, Székely Mária magyarra fordítja a szöveget. Így jut el, közvetítőkön keresztül a “történelmi egyházak” vezetőihöz. 1944. május második felében, és Török Sándor író ügyködése eredményeként jut el Horthy Miklós kormányzóhoz.

Fontos megjegyeznünk azt, hogy nem az Auschwitzi jegyzőkönyv volt az első információ a tömeggyilkosságokról, ezért ilyen szempontból is anakronisztikus az “és a világ erre miért nem háborodott fel?” kezdetű felháborodások hangoztatása, csakúgy, mint Kasztner Rezső cionista vezetőt és a budapesti Zsidó Tanácsot vádolni “a” hallgatással. A Bund 1942. májusi jelentését, mely több százezer lengyel zsidó meggyilkolásáról szólt, június elején közreadta a BBC, és mégsem történt semmi. 1942. augusztus 8-án, dr. Gerhard Riegner, a Zsidó Világkongresszus (ZsVK) genfi képviselője szintén riadóztatta feletteseit, de mindhiába. Brit és amerikai diplomaták igazolatlan információknak, “félvilági” híreszteléseknek tartották a rémségekről szóló beszámolókat, nem néztek szembe azzal, hogy a második világháború ezen “fejezete” az emberiség történetében több, mint a gyilkolás egy újabb szakasza.

A jegyzőkönyv különös műfaj, hiszen pontos, számszaki leírást nyújt, megszámlál és pontosít. Ettől a műfaji szabálytól a “Jegyzőkönyvek” sem térnek el, a feszültséget éppen a leírások szenvedélymentes pontossága és a leírások által életre kelt valóság borzasztó mivolta közti mérhetetlen távolság teremtette meg. Minden bizonnyal, a jegyzőkönyvek tollbamondói, szerzői, és szerkesztői tudatosan törekedtek erre, hiszen környezetüket meg kellett győzni arról, hogy amit mondanak, igaz.

A kiadás egyetlen, ugyanakkor kapitális hibája a címlapon feltüntetett Van Eyck: A bárány imádása című kép szerepeltetése, ami önkényes. A kiadó vezetőjének joga lenne ehhez, hiszen senkinek sem lehet privilégiuma “a nagy” holokauszt-narratíva kialakítása, ám ebben az esetben teológiailag-filozófiailag érvényeset kellene állítani, ami nem sikerült. Ráadásul megtöri a szenvedélymentesség jegyzőkönyv- és tanulmányírói intencióját. S műfajilag is: amíg egy szépirodalmi mű esetében mindenki úgy fikcionál, ahogy akar, egy történeti munka esetében ezt nem lehet megtenni. A kötet végén közölt, ugyanakkor a címlapot magához igazító tanulmány (Auschwitz evangéliuma) fő tétele az, hogy a koncentrációs táborokból megszökött zsidók “apostolok” voltak, akik a “Halál Messiásával” találkoztak, a “jegyzőkönyvek” pedig “evangéliumok”. Az értelmezés több szempontból is sántít, hiszen az értelmező világnézeti alapállása nem egyértelmű, arról nem is szólva, hogy úgy tesz, mintha az egész kötet narratívája lábjegyzetét képezné. Azonkívül az evangélium szó tradicionálisan keresztény jelentése is kizárja ezt a “l”art pour l”art” értelmezést, ahol csak a nyelv vallási, a tartalom mélyen kiábrándult és ateista. És nem líráról van szó. Nem játszhatunk (szabadon) a betűkkel.

A szenvedés apoteózisával, az áldozatiság teleologikus dicséretével az egész szöveg szembeszáll. Auschwitz-Birkenau foglyai nem megváltásnarratívában gondolkodtak, mint az utókor rezzenéstelen Schöngeistjai. A halál minuciózus leírása és a történeti háttér bemutatása elegendő lett volna ahhoz, hogy a holokauszt gyilkolási gépezetét tisztán lássuk magunk előtt. Erre állnak készenlétben a Jegyzőkönyvek. Ha már “a világot” felébreszteni nem tudták, legalább mi, kései olvasók gondolkodjunk el perspektíváink szomorú teljességén.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 14. szám

Comments are closed.