Forrás: Heti Válasz

Sümegi Noémi, [email protected]

A tökéletes úriember címmel tart évek óta nagy népszerűségnek örvendő viselkedéstörténeti kurzust Fábri Anna, irodalomtörténész.

Ma, amikor a társas élet új formái vannak kialakulóban, ezzel párhuzamosan pedig a régi mintákat is próbáljuk követni, felértékelődik a tradíciók jelentősége. S ha visszahozni nem is tudunk vagy akarunk mindent, a korabeli szokások ismerete semmiképp sem válik hátrányunkra, hiszen a társasági élet belső logikája nem változik. A téma nagy ismerője Fábri Anna irodalomtörténész, aki évek óta A tökéletes úriember címmel tart – nagy népszerűségnek örvendő – viselkedéstörténeti kurzust az ELTE Bölcsészkarán.

– Hogyan fordult az érdeklődése a társasági élet tanulmányozása felé?

– Tizennyolc éven át egy könyvkiadóban dolgoztam, s közelről láttam az irodalom felülről irányított “szervezeti életét”, de rápillanthattam önmagából kifejlő “társas életére” is. Lassacskán, mintegy másfél évtized alatt eljutottam odáig, hogy érteni véltem, mi mozgatja az irodalom belső életét, s e megértés birtokában könyvet írtam a XIX. századi magyar irodalom társas életéről.

– Mire jutott?

– Források százait áttanulmányozva azt a kevéssé meglepő, de alig hangsúlyozott tényt találtam, hogy az irodalmi élet (nem intézményesült) belső körei a múltban is szoros társas(ági) kapcsolatokon alapultak, amelyeket éppúgy ápoltak, mint a társas élet más viszonylatait. Egy mások által is számon tartott társasághoz tartozni mindig előnnyel jár: azonkívül, hogy az embert hozzájuttathatja az érvényesüléshez elengedhetetlen kapcsolati tőkéhez, enyhítheti, sőt feloldhatja önmeghatározási gondjait, egyszersmind a valahová tartozás jóleső érzését is felkínálja – s ez így volt a XIX. század eleji-közepi pest-budai irodalmi társaskörök és szalonok esetében is.

– A társasági élet akkortájt sem volt elválasztható a “politikától”, amely nemcsak társalgási témát kínált, hanem új viselkedési mintákat is szorgalmazott.

– Az irodalmi társaságok és szalonok elsőként léptek túl a rendi világ társas szabályrendszerén: a származás szempontjai szinte semmilyen szerepet nem játszottak. A XVIII. század vége óta azokban a korszakokban, amelyekben a közélet erős korlátok közé volt szorítva, a nyilvánosság helyettesítésére is használták a társas életi színtereket. Persze társas életről csak ott lehet beszélni, ahol ehhez kellő számú és “minőségű” ember is van: vagyis a – nagyobb – városokban. Az anekdoták szerint vidéken a hajdúk olykor kiálltak az útra, és elfogdosták az ígéretesebb utasokat, hogy az uruknak legyen végre társasága. A Különös házasság című Mikszáth-regényben is efféle társasághiányból fakad az egész bonyodalom.

– Kik szervezték a városi társas életet?

– Abban, hogy a reformkori Magyarországon Pest vált a legfontosabb társas életi központtá, nagy szerepe volt az értelmiségi-hivatalnoki rétegnek. Túlnyomó többségük vidékről érkezett, s a vidéki birtokosság viselkedési hagyományait, kultúráját hozta magával. Társasági életüket sokáig így sajátos kettősség jellemzi: megtartják elhagyott életkörük szokásait, de urbanizálódnak is, hiszen a városban új társas lehetőségek, új színterek nyílnak meg előttük.

– Melyek ezek? Színház, opera, olvasókörök, szalonok, kávéházak, klubok, kaszinók…

– Vannak nagyon zárt és majdnem teljesen nyitott színterek. A kávéház például mindenki számára hozzáférhető: a XVIII. század végi leírások szerint a pesti kávéházakban a fogyasztás demokratizmusa uralkodott: egy térben fogyasztotta (különböző) italait kofa és arisztokrata. Idővel azután kiválasztódott egy-egy kávéház törzsközönsége, s a mindenki számára hozzáférhető térben kialakultak a teljesen zártkörű törzsasztalok. A belső elkülönülésnek ez a folyamata többé-kevésbé minden nyitott társas életi színtéren lejátszódik.

– Például a színházban.

– A színházba is a “fogyasztás” és a társaságigény viszi el az embereket. Ahogy a kávéházban, úgy itt is megvan a reprezentáció lehetősége, de a színházban ez jóval nagyobb: az előcsarnokban, a lépcsőkön ugyanúgy fel lehet vonulni, mint a korzón, be lehet mutatni az új ruhát, a saját vagy kölcsönékszert, lehet sikeresnek és megelégedettnek látszani, tekintélyt sugározni – és meg lehet szemlélni a többieket is. Ez a korzójelleg sokszor a nézőtéren, sőt előadás közben is folytatódott. (Kemény Zsigmond feljegyezte naplójában, hogy az új operacsillag, Hollósy Kornélia föllépésén nem is tudta, miről szól az előadás, mert egész idő alatt egy kis gukkerrel egy szép nőt figyelt.) A színházi nézőtér fordítva mutatta be a társadalmi hierarchiát. Legfölül, a karzaton ült a plebs, míg az első emeleti páholyokban a legelőkelőbb társaság. A földszinten az állóhelyeket fiatalemberek: jurátusok, katonatisztek foglalták el.

– És melyek voltak a zártabb társas életi terek?

– A legzártabbak egyike a kaszinó, termeibe csak a tagok (olykor vendégeik) juthattak be, s a tagságot, ha valaki nem viselkedett méltóképpen, el is lehetett veszíteni. A kaszinók az informális eszmecsere színtereiként szolgáltak: a tagok politizáltak, kulturális, üzleti témákról beszélgettek, de olvashattak is. Szinte minden elérhető újságot járattak, az első vidéki kaszinóknak ez volt az egyik legnagyobb vonzerejük. Berzsenyi Dániel például azért kocsizott be rendszeresen niklai birtokáról Kaposvárra, hogy a kaszinóból újságot, könyvet vihessen haza. A kaszinóknak voltak nyitott rendezvényeik is: a Nemzeti Kaszinó például rendszeresen tartott hangversenyeket, bálokat, és általában mindenféle társas életi örömben részesítette a tagjait, akik részvényesei voltak, vagyis fizettek a szolgáltatásokért.

– A legzártabbnak talán mégis a magánházakban létrejövő társas életet nevezhetjük.

– A magánházakban folyó társas élet akkor virágzik ki igazán, amikor a nyilvánosságot nagyon erősen korlátozzák. A családi élet is bensőségesebb ilyenkor, a magánviszonyok felértékelődnek: ez jellemezte például az 1850-es éveket, de az 1956 utáni esztendőket is.

– E zárt társas életben kulcsszerepet játszanak a nők.

– Azt lehet mondani, hogy a XIX. században a nők csak a társas életben tekinthették magukat teljesen egyenértékűnek a férfiakkal. Különösen igaz ez a szalonéletre. Korabeli meghatározások szerint a szalon egyik jellegzetessége, hogy nő áll a középpontjában, de ekkortájt gyakran léteztek olyan férfitársaságok is, amelyeket egy-egy dandyszerű figura vezetett. Pesten 1848-ig általában házaspárok fogadtak szalonszerű keretek között társaságot, de a Bach-korszakból több, nő körül szerveződő szalont is ismerünk. Ezek mind önálló egzisztenciájú, kenyérkereső nők voltak. Az 1850-es években a már említett Hollósy Kornélia operaénekesnőnek azonban a származása és a házassága révén a megfelelő társadalmi presztízse is megvolt ahhoz, hogy a város legnevezetesebb szalonjának adjon otthont. Az 1870- es évektől kezdve exkluzív szalonélet folyt két írónő Nádor utcai otthonában. A nem túl vagyonos zsidó polgárcsaládból származó Wohl nővérek egész életükben saját írói, szerkesztői munkájukból éltek, s az első nők közé tartoztak Magyarországon, akik a saját teljesítményük révén számítottak az értelmiségi elit tagjai közé.

– Manapság miért kellene egyáltalán társasági életet élnünk? Korlátlan a nyilvánosság, mindent el lehet mondani, meg lehet írni, el lehet olvasni, az interneten bárkivel kapcsolatba lehet lépni. Számít-e ma vajon a társasági életben a származás és a szellemi kiválóság, amelyre valaha a társaságokat építették?

– Az azonos társadalmi csoporthoz való tartozás és az azonos foglalkozás ma is összetarthatja az embereket. Reneszánszukat élik a különböző klubok klasszikus formájukban is. A társas élet mozgatórugója most is a hasonlóakkal vagy kiválóbbakkal való együttlét, egyszersmind a többiektől való elkülönülés igénye, egy klub pedig kiválóan alkalmas erre. A szalonhoz azonban több kell: vonzó személyiség és társas életi tanultság. Ma egyszerre lehet valaki társaságkerülő és egy áttekinthetetlenül nagy – virtuális! – társasági élet résztvevője. Az internetes társas élet azért problematikus számomra, mert nem kell lényegi erőfeszítést tenni a “helyfoglalásért”, nem kell helytállnia az embernek magamagáért. Egy hagyományos társas életi színtéren komoly teljesítményeket kellett felmutatni, tapintatosan és empatikusan kellett viselkedni. Ez egyszerre igényelte a szabályok, valamint az emberek ismeretét, s ami talán a legfontosabb: az önkorlátozás képességét.

– Egyre-másra adják ki az illemtankönyveket. A sikerük jelzi, hogy szükségünk lenne kapaszkodókra, ám nem lehetünk biztosak abban, hogy ezek autentikus, koherens viselkedési útmutatók, nem csupán összeollózott szabálygyűjtemények.

– Viselkedési szabályokat nem lehet kitalálni, de amiben írójának egyénisége megmutatkozhat, az az elbeszélésmód, a narratíva. A jó illemkönyv nem pusztán viselkedési paragrafusok fölsorolása, hanem elmélkedések sora, amelyek – miközben reflektálnak a korra és a helyre – kimondva-kimondatlanul valamiféle egyszerre reális és ideális ember- és társadalomképet is felvázolnak. Egy jó viselkedési tanácsadókönyv írójának tehát némi filozofikus hajlammal és komoly társadalomlélektani ismeretanyaggal kell rendelkeznie. Ma, amikor alig vannak átfogó érvényű viselkedési szabályok, s a helyes viselkedés kritériuma többek szerint csak a célszerűség lehet, értékelni kell minden olyan népszerű pszichológiai munkát, amely a társas viselkedés mozgatóit igyekszik feltárni.

– Van ma ilyen?

– A mai illemkönyvírók sokkal nehezebb feladatot vállaltak magukra, mint 50-60 évvel ezelőtti kollégáik. A régiek szemében ugyanis a viselkedési normák átfogó érvényűeknek látszottak. Általános elvek azért ma is vannak, például az, hogy ne akarjunk másoknak kellemetlenséget, vagy hogy igyekezzünk megfékezni az ösztöneinket. Az étkezés például ezért volt a legaprólékosabban szabályozva. A regulák meghatározott távolságot írtak elő az étel és az ember között: Európában egy ideje evőeszközöket használunk e távolság megtartására, a távol-keletiek pálcikákat. Ma azonban a transzatlanti világban egyre inkább divat e távolság csökkentése, igaz, az ennivalók is egyre inkább elveszítik természetes jellegüket.

– A társadalmi szerepek bizonytalansága, a tekintélyek megingása is megnehezíti a viselkedés szabályozását.

– Csaknem száz éve etnográfusok megfigyeltek egy vadon élő törzset, amely éppen rohamra indult, amikor is az élen rohanó törzsfőnök megcsúszott és fenékre ült. Ekkor a törzs többi tagja is megcsúszott és fenékre ült, mert a főnök nem szégyenülhetett meg. Mi már régen nem így teszünk: néha örvendezünk a “főnök” felsülésén, esetleg feszengünk. Még sajnálhatjuk is, de nem igyekszünk fenntartani a tekintélyét, mert nem érezzük, hogy az tartana fenn minket. De ma is a legnagyobb illetlenségnek számít társaságban mások illetlenségét észrevenni és szóvá tenni.

– A szokások azonban változnak is.

– A viselkedési szabályok egyik legfőbb rendeltetése az, hogy szokványosnak mondható élethelyzetekben nem kell tépelődnünk, mit is tegyünk. Egyfajta viselkedési KRESZ ez, amely a hétköznapi életet nagyon megkönnyítheti. Manapság meglehetősen elterjedt vélemény, hogy a viselkedési szabályok betartása felesleges terheket ró az emberre, ráadásul egy részük “politikailag nem korrekt”. Mindennek ellenére ma is megjegyezzük valakiről, ha villával piszkálja a fogát, és még sokaknak feltűnik az is, ha egy férfi egy nő előtt megy ki az ajtón. Amerikában ez egy ideje teljesen természetes, ott a kornak kijáró előzékenység sem ildomos régóta. Érdekes egyébként, hogy ebben a fellazult világban éppen a yuppik generációja nyúlt vissza az erősen szabályozott viselkedési formákhoz.

– Aki ilyen jól ismeri a társas élet mechanizmusait, az életben is kamatoztatja?

– Sose voltam igazi társasági ember, az elmúlt évtizedekben sokszor úgy éreztem, hogy minden értelmiségi társaságnak van valami öntetszelgő jellege. Mintha előadásokon vettem volna részt. Mai szórványos tapasztalataim egy részéből azt szűrtem le, hogy a társas életi jelenlét sokak számára nem több, mint karrierépítési lehetőség. Ahol pedig igazán jól érzem magam, ott nem gondolok a mechanizmusokkal, belül vagyok, otthon vagyok.

FÁBRI ANNA IRODALOMTÖRTÉNÉSZ

1945. március 1-jén született Kaposváron.

1968-ban végez az ELTE magyar-esztétika szakán.

1968-86: a Magvető Könyvkiadó szerkesztője.

1986-tól az ELTE művelődéstörténeti tanszékén tanít.

1991: az irodalomtudományok kandidátusa.

Főbb művei számos szövegkiadás, antológia és szöveggyűjtemény mellett: Ciprus és jegenye. Sors, kaland és szerep Krúdy Gyula műveiben (esszék, 1978); Mikszáth Kálmán alkotásai és vallomásai tükrében (1983, 1997); Az irodalom magánélete. Irodalmi szalonok és társaskörök Pesten, 1779-1848 (1987); Jókai-Magyarország. A modernizálódó 19. századi magyar társadalom képe Jókai Mór regényeiben (1991); “A szép tiltott táj felé.” A magyar írónők története két századforduló között /1795-1905/ (1996); A művelt és udvarias ember (2001).

Comments are closed.