Forrás: ÉS

FÁY MIKLÓS

A magyar mint idegen nyelv

Zene

Tolongás, reménykedés, valaki a fülembe súgja: nem tud jegyet szerezni? Már egy órája itt állok. De hát mikor is volt utoljára háromsztáros hangverseny? Talán amikor itt volt az Izraeli Filharmonikus Zenekar Perlmannal és Mehtával. Annak a koncertnek volt egy kis politikai izgalma is, akkor vette föl Magyarország a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel. A mostani politikai izgalmat az jelentette, hogy miért jön be a pénzügyminiszter öt perccel az első műsorszám vége előtt. Annyira nehéz elképzelni róla, hogy nem tud élni Bartók Négy zenekari darab című művének Marcia funebre tétele nélkül. Ha tényleg nem tud, induljon el korábban. Ha tud, várja meg a tapsot.

Mert ez is háromcsillagos koncert. Daniel Barenboim zongorázik, a Chicago Symphony Orchestra játszik és Pierre Boulez vezényel. Ami a Négy zenekari darabot illeti, a csúcson kezdünk, jó nagy tere van a zenének, minden hallatszik, és a keveset játszott darab a fantasztikus zenekarnak köszönhetően minden oldalról megmutatkozik. Néha Debussy, vagyis a Bartók által használt Debussy, és ott vannak benne a nagy színpadi művek, a Kékszakállú és a Mandarin, ha valaki gyorstalpalón akar Bartókról megtudni valamit, akkor elég, ha ezt a művet hallgatja meg. Lehetőleg ilyen előadásban. Boulez nem sokat mutat, többnyire félkarú óriás, csak jobb kézzel vezényel, vagyis inkább csupán ütemez, de a zene így is megszólal, hát miért játszaná meg magát. Eddig ez az, amire jöttünk.

Voltaképpen így is marad, az I. zongoraversenynél azonban kiderül, hogy becsapós a terem, valahogy nem sikerül összeegyeztetni a zongora és a zenekar hangerejét. Akik voltak az ünnepi megnyitón, ugyanerre panaszkodtak, talán nem véletlenül. Mindenesetre az első tétel alatt a zongora beleveszett a zenekari szólamokba, legalábbis bal oldalt ülve, Barenboim dolgozott, de ennek inkább csak látszatja volt. Aztán a második tétel alatt megindult az ütősök és a zongora párbeszéde, nem szabályosan, mert ahhoz nagy volt a távolság a hangszeresek között, viszont ez megint olyan, hogy hallani kell vagy kellett volna, mert nem adja vissza a hangfelvétel, ahogyan a gong belesóhajtott a térbe, ahogy pattant a verő a dobok bőrén, ahogy a zongora rezzent, ahogy megszólaltak a fafúvók, valami furcsa, szinte dzsesszes frivolsággal. A harmadik tétellel már meg kellett küzdenie Daniel Barenboimnak, de igyekezett, gyűrte magát, az egésznek lendülete volt, bár, ugye, ha számolni kellene a melléket… Nem kell számolni. Egy ráadás Bach-prelúdiumra így is jó volt a zongorista a közönségnél.

Ami ezek után a második részben történt, arra viszont nem találok magyarázatot. Abszolút virtuóz Concerto, a tempóváltások, az utolsó tételben a hegedűsök, szinte végig a rezek, a chicagói zenekar tökéletesen igazolta hírét, bizonyította klasszisát. Csak éppen teljesen értelmetlen dolgot játszottak. Az ember túlteszi magát azon, hogy nem szólalnak meg a magyaros hangsúlyok, lehet, hogy ehhez magyar anyanyelvű karmester kell, Bartók pedig nem csak a miénk, hát hadd mutassák meg mások, hogy mit gondolnak róla. De ahogyan Pierre Boulez vezényelt, az sokszor egyszerűen logikátlan, a tempó értelmetlenül megszélesedett, csak a kontraszt kedvéért, és a természetes hangsúlyok helyett a kotta rideg megszólaltatása volt a cél. Mintha valamelyik Nők Lapja címlapképét nézte volna az ember, minden természetes ránc, hajlat, minden egyedi vonás kiretusálva, és helyette a jeges, érdektelen, bár nem hatástalan szépség. És mindez nem valami ifjú titán vezényletével, hanem az általában az egyik legjelentősebb Bartók-dirigensnek gondolt Pierre Boulez irányítása alatt. A magam részéről kutyául éreztem magam, és csak annak örülök, hogy a nagy sikerből ítélve: másoknak tetszett.

(A Chicago Symphony Orchesta Bartók-estje – Nemzeti Hangversenyterem, március 31.)

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 14. szám

Comments are closed.