Forrás: NOL

Vincze Hajnalka, 2005. április 8. 15:01

A Joint Strike Fighter (JSF) elnevezésű katonai repülőgép története igazi kis tanmese. Egyszerre enged számunkra némi betekintést az amerikai kül- és védelempolitika helyenként már-már perverz működési mechanizmusaiba, továbbá az amúgy sem nagyszámú európai versenypozíciók feladásának vészjósló folyamatába. Vagyis a szóvirágokkal rendre agyonkozmetikázott transzatlanti viszony kulisszatitkaiba.

A Joint Strike Fighter (F-35) nemzetközi “együttműködésben” történő kifejlesztését és értékesítését célzó amerikai elképzelés minden irónia nélkül zseniálisnak mondható. Persze először is kellett hozzá szolgálatkész balekokat találni. Ám jelenkezőkből Európában soha nincs hiány. Ezúttal öt NATO-tagállam (Nagy-Britannia, Olaszország, Hollandia, Dánia és Norvégia) sietett magának minél hamarabb, minél látványosabb öngólt rúgni.

Együttműködés-paródia

Néhány alapelv már a JSF-reklámkampány 1995-ös megindítása óta világos volt. Az új kooperációs modell szerint a jövőbeni eladó (ti. az Egyesült Államok) által kijelölt potenciális vevők jelentős összegekkel szállhattak be az egyelőre még csupán fiktív szupergép fejlesztési költségeibe, s cserében szóbeli ígéreteknél többen nemigen bízhattak. Azokban is csak ideig-óráig. Ráadásul saját (ti. európai) lehetőségeik megtorpedózása árán.

De mit számít mindez, ha a Pentagon azt mondja, hogy a világ legutolérhetetlenebbül tökéletes harci gépe készül, elképesztően gyorsan és szemtelenül jó áron? És ha ő maga rögtön 3000 darabos hazai megrendelésről beszél, ami mellé nagyvonalúan hozzácsap egy közel ugyanekkora export jóslatot is. S ha úton-útfélen hirdeti, hogy a fejlesztésben “résztvevő” országok hadiipari cégei a “nyerjen a jobbik” filozófia jegyében, úgymond nyílt versenyben szállhatnak majd ringbe a zsírosabbnál zsírosabb szerződésekért. Tudniillik a sportszerűségre ügyelő fővállalkozó Lockheed Martin és a pártatlan döntőbíró Pentagon vigyázó szemei előtt. S a hiperprotekcionista amerikai hadiipari szabályozások által eleve leszűkített játéktér keretein belül.

Nem kellett sokat várni, hogy a “partnerek” morgolódni kezdjenek. A propaganda és a valóság találkozása esetenként ugyanis még e buzgón atlantista körökben is fájdalmas kitörésekhez vezetett. Azt természetesen még zokszó nélkül tudomásul vették, hogy az amerikai felhasználókkal szemben az ő hadseregeiknek vélhetőleg egy “kevésbé lopakodó, export-JSF” változat jut majd. Hiszen a Washingtonban kivételesen érzékenynek tekintett területekre (radar, fedélzeti elektronika, lopakodó jelleg) egyébként sem vonatkozott a reklámban beharangozott transzatlanti technológiai és információs cserebere. Vagy ha mégis, akkor csak egy irányban. Innen oda.

Miközben azonban az európaiak mintegy 4,3 milliárd dollárt – a tízéves fejlesztés költségeinek 12,5 százalékát – fizették ki amolyan belépőjegyként a programba, a meglebegtetett fantasztikus ipari hozadékok egyre csak váratnak magukra. Legalábbis az amerikai rendszerbe integrálódott British Aerospace Systems (BAE) munkálkodását leszámítva. Róla viszont maga a brit védelmi miniszter állapította meg, hogy “többé már nem tekinthető britnek”.

Egyébiránt London számára korántsem fenékig tejfel a program, amiben pedig az egyetlen úgymond “teljesértékű partnerként” van jelen. Mint azt a katonai beszerzésekért felelős brit miniszter, Lord Bach fogalmazta: “Az együttműködés jelenlegi formája a technológiák, az információk és a felszerelések cseréje terén mélységesen nem kielégítő”. Tovább pontosítva: “Úgy érezzük, távol vagyunk még attól, hogy ezt együttműködésnek lehessen nevezni”. Külön nehezményezte a lord, hogy: “semmilyen garanciát nem kapunk sem a paraméterek, sem pedig az árak terén, és úgy kezelnek minket, mint bármely másik partnert”.

Márpedig a többi “partner” kapcsán (az európaiakhoz csatlakozott időközben Kanada, Ausztrália, Törökország, Szingapúr és Izrael is) a JSF-programiroda nemzetközi részlegének amerikai igazgatója már korábban tisztázta, hogy hozzájárulásuk csupán némi “extrát” jelent a 2 milliárd dollárnyi belépőt leperkáló London mellett. Nem meglepő tehát, hogy a “kicsi” európaiak egyre rosszabbul viselik a washingtoni bánásmódot. Leif Lindback norvég fegyverzeti főigazgató szerint például: “Sürgős volna bizonyítani, hogy a korábban említett lehetőségek valóban léteznek, annak érdekében, hogy továbbra is támogathassuk a programot”. A dán védelmi miniszter pedig úgy vélte, közös fellépéssel “nyomást kellene gyakorolnunk az Egyesült Államokra és párbeszédre bírnunk, hogy valamennyi partner elégedett legyen – mert ha nem elégedettek, előfordulhat, hogy nem is lesznek partnerek”.

Közös európai fellépés, netán párbeszéd Washingtonnal? Kedves ötlet, ám a JSF együttműködési modell ennél azért ügyesebben lett kitalálva. Először is: a partnereknek semmi keresnivalójuk a programirodában. Ez kizárólag amerikaiaknak van fenntartva. A nemzetközi részleg a programirodától fizikailag is elválasztva működik, a már említett amerikai igazgató felügyelete alatt. A “részvevő” államok képviselői itt aztán naphosszat törhetik a fejüket, hogy vajon miért nincs még bejárásuk sem – nemhogy beleszólásuk – a döntéshozatalba. Ám együtt még véletlenül sem merenghetnek e kérdésen. Washington ugyanis külön-külön kötött szerződést valamennyiükkel, majd megbízhatóságuk-hozzájárulásuk alapján kategóriákba sorolta és egymástól elzárt aligazgatóságokba küldte őket.

Washingtoni káosz

Persze az amerikai vezetésnek az atlantista barakkban könnyebb rendet tartania, mint a saját házatáján. A JSF-kálvária eddigi legbájosabb epizódjaira így hát a washingtoni kamarillaharcok és esetlenkedések során kerülhetett sor. Az pedig már tényleg csak a hab a tortán, hogy ezek kimenetelét a legelemibb tájékoztatás hiányában, s a visszafojtott lélegzetnél többre nemigen képesen várhatják a programhoz súlyos dollárszázmilliókkal csatlakozó barátok és szövetségesek.

Akik számára – ne feledjük – az egyik fő vonzerőt a JSF-marketingben fáradhatatlanul ismételgetett 3000 darabos amerikai megrendelés, az altípustól függően 28-38 millió dollárra beharangozott egységár és a közös (ti. a légierő, a haditengerészet és a tengerészgyalogság által egyaránt alkalmazható) repülőgép praktikus volta jelentette. A bajok ez utóbbinál kezdődtek, majd viharos gyorsasággal terjedtek tovább az előző két paraméterre is.

Alapvetően remek elképzelés az a Washingtonban régóta dédelgetett terv, miszerint a haderőnemek számára ugyanazon repülőgép különböző változatait kellene rendszeresíteni. A probléma a légierő (USAF) és a haditengerészet (Navy) közötti hagyományos acsarkodás. Részben műveleti fontosságuk kapcsán rivalizálnak ugyanis egymással (ez az afganisztáni és iraki tapasztalatok levonásával párhuzamosan most minden eddiginél élesebb ellentétekhez vezet), részben pedig a költségvetési források elosztásáért folynak a belháborúk.

A haderőnemek közti versengést, illetve lobby-erejüket és a központi bürokráciához viszonyított súlyukat ismerve nem csoda, hogy a Pentagon közös fejlesztésű repülőgépre vonatkozó legutóbbi kísérlete fiaskóval végződőtt. A hatvanas évekbeli TFX/F-111-ről van szó. Aminek darabonkénti ára végül az eredetileg előirányzott összeg négyszeresére emelkedett, miután a haditengerészet kitáncolt a programból (hogy pillanatokon belül hadrendbe állítsa az időközben szinte titokban kifejlesztett F-14-esét). De maradjunk egy hozzánk közelebbi példánál. A kilencvenes évek elejének haditengerészeti slágerprogramjaként beharangozott, csúcslopakodó A-12-es számtalan más ok mellett azért is került végül a süllyesztőbe – mint azt remekül kifejti “Az ötmilliárd dolláros félreértés” című könyv szerzője -, mert: “a légierő nem volt hajlandó megosztani a haditengerészettel a lopakodó technológiára vonatkozó információit”.

Jelen helyzetben szegény Joint Strike Fighter egyszerre versenyezhet a haditengerészet F/A-18E/F programjával és a légierő szíve csücskének számító F-22 Raptor-ral. Mondani sem kell: eddig egyik félnél sem a közös projekt élvezett elsőbbséget. A haditengerészet a maga részéről már 2002-ben jelezte, hogy mintegy 30 százalékkal csökkentené JSF-megrendelését. Ennek apropóján a védelmi miniszter beszerzési ügyekkel megbízott helyettese bevallotta: “fogalmam sincs, hány gépet fogunk végül rendelni”. A háromezres szám “pusztán költségbecslési célból, a várakozások legfelső határát” jelezte. Hozátette még, hogy a gép “fenomenális teljesítménye miatt” fognak belőle a tervezettnél kevesebbet rendelni.

A programhoz csatlakozó európai kormányok nyilván örömmel hallották, hogy a JSF-reklámfilm vetítések során csaliként bedobott háromezer amerikai gép pusztán könyvelési fogás volt. Még nagyobb boldogsággal tölthette el őket, hogy Washington az ugyanazokon a szeánszokon bemutatott – természetesen nem kevésbé fiktív, lévén hogy a gép még csupán papíron létezett – teljesítménymutatókkal indokolja az automatikusan darabonkénti áremelkedéssel járó megrendelés-csökkentést.

Ráadásul éppen a szupergép virtuális jellege nyújtott remek hivatkozási alapot, amikor a légierő szintén jelezte saját JSF-szükségleteinek megkurtítását. A JSF és az F-22 Raptor kapcsán a prioritásokról szólva az USAF beszerzési felelőse tavaly úgy fogalmazott, hogy a Raptor “már itt van, és nem csupán grafikonokon létezik”. Annál is inkább használhatta ezt az érvet, mivel a 2004-es esztendő a JSF eddigi legkiáltóbb tervezési-fejlesztési hibájának helyrebarkácsolásával telt. Időközben kiderült ugyanis, hogy a gép jelentős túlsúllyal küszködik. A rövid felszállást, függőleges leszállást biztosítani hivatott (STOVL) verziója mintegy 1500 kg-mal lépte túl a tervezett értéket. A hónapokon át tartó fogyókúra során számottevő kompromisszumokat kellett hozni mind a géptest felépítésében, mind az elektronikus rendszerben, mind pedig a repülőre telepíthető fegyverzetet illetően. Az új paramétereket természetesen a Pentagon és a Lockheed Martin egymás között határozta meg. A STOVL-változatban különösen érdekelt London pedig azóta is kezét-lábát töri, hogy legalább azt megtudja mi lett a végeredmény.

A JSF-programot végigkísérő tengernyi egyéb bizonytalanságnak és washingtoni kötélhúzásnak még a felsorolása is túl hosszú volna (a Pentagon és a Kongresszus közti menetek; a mögöttes hadiipari koncepcióra és az alkalmazott technológiákra vonatkozó belső kritikák; az első Bush-mandátum kezdetén a Clinton-korszak emblematikus programjaként számontartott JSF likvidálását előirányzó tervek). A lényeg: a “nemzetközi” projektben résztvevő állítólagos partnerek mindehhez végig pusztán külső, passzív szemlélőként asszisztálhattak.

Monopólium és hegemónia

Az európai bábfigurák ráadásul szélsőségesen paradox helyzetben találják magukat. Ha ugyanis a JSF túléli majd a washingtoni viharokat, az csak és kizárólag egyetlen dolognak köszönhető: tudniillik, hogy az Egyesült Államok számára a valódi tét – nevezetesen az európai hadiipari és stratégiai önállóság egyszer s mindenkorra való ellehetetlenítése – sokkal, de sokkal messzebbre mutat.

Mert végső soron ebben rejlik a terv zsenialitása. Az európaiakat (ti. azok legrövidlátóbb, legöntudatlanabb részét) használják fel Európa politikai autonómiájának és perspektíváinak aláásására. Mégpedig egyenesen a szuverenitás tartópillérét képező hadiipari-technológiai alapoknál kezdve. A JSF-program ugyanis egyszerre szűkiti le radikálisan Washington európai konkurenseinek exporteladásait, kutatási-fejlesztési költségvetéseit, valamint egymás közti együttműködési képességeiket. Egyszóval jelen és jövőbeni versenyképességük (hosszú távon: fennmaradásuk) valamennyi lehetséges konfigurációját.

A Joint Strike Fighter projekt “nemzetköziesítése” egyébként dokumentálhatóan erre az igyekezetre vezethető vissza. Vagyis mindenekelőtt arra a Pentagon által rendelt 1995-ös elemzésre, melynek már a címe is sokatmondó: “Szürke fenyegetés: az európai vadászgépek következő generációja”. A beszerzésekkel megbízott miniszterhelyettes akkoriban fel is hívta a kongresszusi bizottság figyelmét rá, hogy “a Rafale, az EF-2000 és a SU-35 repülőgép-fejlesztési programok növekvő kihívást jelentenek az amerikai repülőgépek számára”. A JSF-projekt megindítását követően egy ismert amerikai aeronautikai elemző pedig úgy fogalmazott, hogy ez “több, mint harcirepülő-program, ez egy nemzeti stratégia: az európai hadiipar teljes pusztulásához vezethet”.

Ám a JSF még ennél is tovább megy. “Ha már lúd, legyen kövér” alapon az összes elképzelhető módon megsemmisíti az európai résztvevők önállóságának az illúzióját is. Mármint azokét, akik végül rendelnek is majd a gépekből (melyeknek ugyebár a – tőlük javarészt függetlenül zajló – fejlesztésébe öten már eddig is dollárhegyeket öltek). A jelen feltételek mellett még az első számú parner Nagy-Britannia sem kaphatja meg a fedélzeti elektronika szoftverkódjait, s a gépek összeszerelésére, próbarepülésekre, illetve a pilóták képzésére is kizárólag az Egyesült Államokban kerülhet majd sor. A karbantartásra-utánpótlásra pedig kitaláltak egy “összpontosított” – értsd: amerikai ellenőrzés alatt összefogott – logisztikai rendszert. Mindez a briteket is erősen nyugtalanítja, mivel így saját gépeik egyéni igényeikhez való idomítására, fenntartására és korszerűsítésére sem lesznek önállóan képesek.

Végezetül három záró megjegyzés, három emlékezetes megnyilatkozásról. Először is: groteszk atlantizmusban a pálmát eddig Berlusconi-nak sikerült elvinnie. Ő ugyanis az európai hadiipar tönkretételét célzó JSF-re úgy kívánta előteremteni a forrásokat, hogy kiforgat egy törvényt, miszerint közös európai programok (!) esetében a kormány a parlamentet megkerülve közvetlenül finanszírozhat repülőfejlesztési projekteket. Persze a verseny így is rendkívül szoros, és az olasz médiacézár mellett akadnak még esélyes jelöltek – nem kis számban.

Másodszor: a Nyugat-európai Unió (WEU) parlamenti közgyűlése – ami jelenleg az egyetlen európai szintű, katonai kérdésekben illetékes képviselői testület – 2002 júniusában egy határozatot fogadott el. Ebben leszögezte, hogy: “Egyes tagállamoknak a JSF beszerzésére vonatkozó döntése negatív következményekkel jár az európai repülőgépipar jövőjére nézve”. Felszólította továbbá az érintett országokat, hogy “gondolják újra a JSF-programban való részvételüket, tekintettel a rendelkezésre álló európai megoldásokra, valamint a JSF melletti esetleges döntésnek az európai katonai képességek erősítését megkérdőjelező, káros hatásaira”. A határozat természetesen semmilyen kötelező érvénnyel nem bír, inkább csak kinek-kinek a lelkiismeretéhez apelláló, jelképes intés. Annak viszont meglehetősen egyértelmű.

Harmadszor: a JSF csak a kezdet. Amennyiben túléli a mostanság – ti. a “Négyéves Védelmi Felülvizsgálat” kapcsán – tetőző washingtoni belharcokat, akkor ezentúl ő lesz az Amerikával folytatott hadiipari “együttműködés” modellje. Ennek érdekében az Egyesült Államok talán még némi szépítőnek szánt beavatkozásokat is hajlandó lesz végrehajtani benne: szó van például arról, hogy a most hiába várt ipari hozadékok más közös programokban legyenek beválthatók. Mert mint azt a Lockheed Martin vezérigazgatója Hágában mondotta az európai repülőgépgyártás egybegyűlt képviselőinek: “A JSF ipari modell megváltoztathatja a transzatlanti üzletcsinálás mikéntjét, és megadhatja az alaphangot az elkövetkezendő ötven évre. Szándékaink szerint az együttműködés tündöklő példája lesz”.

A szerző biztonságpolitikai kutató

 

 

Comments are closed.