Forrás: Heti Válasz

5. évfolyam 14. szám, 2005.04.07.

Amikor a római Szent Péter téren százezernyi némán imádkozó zarándok előtt bejelentették a pápa halálhírét, a könnyeikkel küszködő emberek tapsolni kezdtek. Teremtője magához emelte a nyolcvanötödik évében járó II. János Pál pápát. A példaadóan viselt súlyos szenvedésnek, a hosszú keresztútnak vége.

A taps a Teremtőnek szólt, aki őt adta, és persze a teremtettnek. Annak a szinte emberfeletti teljesítménynek, amelyet a Karol Wojtylaként 1978-ban Krisztus földi helytartójának választott egyházfő felmutatott. A megingathatatlan, mindig a szenvedők oldalán álló államférfinak.

A könnyek az emberért folytak, aki tudott szeretni, bátorítani, magához ölelni kicsit és nagyot, hatalmast és megalázottat. Aki az élet nagy kérdéseiben, hite alapigazságaiban soha nem engedett, de megértéssel fordult minden gyarló embertársa felé. Legyen az tekintélyes politikus, egykor meghurcolt szerzetes vagy éhező nincstelen. Professzor és diák, kétkedő és harcos igehirdető. Muzulmán, zsidó, protestáns. Életére törő merénylő. Az emberért folytak a könnyek, aki több mint két évtizedig derűt sugárzott a világra.

És a világ a halálhír hallatán hirtelen a jobbik arcát kezdte mutatni. A fanyalgók elnémultak, belátva, mily nevetséges huszonhat év egyházi kormányzásában azt keresni, ami szétválaszt. Azt látta az eszményeit vesztett, de a nagy nyilvánosság előtt vállalt szenvedés élményétől őszintén megrendült világsajtó és a közvélemény, ami összeköt. A szeretetet és alázatot, hogy II. János Pálnak volt ereje elődei vélt vagy valós hibáiért bocsánatot kérni. Hogy egyértelműsítette egyháza viszonyát a “nagyobb” testvérrel, a zsidósággal, hogy bocsánatot kért a keresztény hit korábban egyértelműen elítélt reformátorainak meghurcolt és megalázott követőitől. Hogy nyitott szívvel fogadott mindenkit, aki felismerte, nem az e világi hívság teszi nagygyá az embert. Hogy birodalmak támadnak és összeomlanak, de Isten országa örök. És ebben a királyságban a legfőbb érték az Isten képmására formált ember. Éppen ezért bármely világi hatalom, mely ezt az emberi méltóságot megalázza, pusztulásra van ítélve.

A Szent Péter téri taps a Gondviselést illette köszönettel, amely olyan személyiséget állított Péter utódjául az ezredfordulón, aki a XX. század két legnagyobb megpróbáltatását átélte – s hol élhette volna meg másutt, mint Közép-Európában -, aki két diktatúra borzalmait megtapasztalva, tudván tudta, hogy az e világi megváltók, mutatkozzanak bármily erősnek, legyőzhetetlennek is, nem hoznak üdvösséget. Csak mérhetetlen szenvedést. A diktatúrákat megélt pápa hatalmas értéknek látta a szabadságot, de hamarosan megtapasztalta, mily könnyű viszszaélni vele. Amikor egyetlen nagyhatalom maradt a színen, azt üzente: nem a naponta százszámra hulló bombák, nem a liberális demokrácia mégoly jó szándékú kiterjesztése menti meg a világot, hanem a szeretet.

Isten, aki maga a szeretet. Néhány napig a világ a jobbik arcát mutatja. Őszintén gyászolja II. János Pált.

Comments are closed.