Forrás: Népszava

A rendszerváltozás lázában a József Attila utca nevét is meg akarták változtatni azok a megszállottak, akik az úgynevezett ‘kommunizmussal’ együtt az egész XX. századi progressziót ki akarták törölni a nemzet emlékezetéből. Ezekben az években valóban félni lehetett attól, hogy József Attilát sikerül kiszorítani a magyar irodalom fősodrából, s a közöny és az ellenpropaganda kettősével karanténba zárják életművét. Szellemét azonban nem tudta kiszorítani a rendszerváltozást kísérő kultúrpolitikai tisztogatás.

Rövid bizonytalanság után nyilvánvalóvá vált, hogy az irodalom iránt érdeklődő fiatalok körében József Attila a leghitelesebb magyar költő, a sorain felnőtt középnemzedékből sokan hűek maradtak hozzá, s az úgynevezett ‘szellemi élet’ fórumain is pezsgő vitákat vált ki személye és életműve.

A mai magyar szellemi élet arra a hamis ‘kánonra’ épül, hogy két ellenpont létezik benne. A piac- és nyugatbarát liberálisok, s az erősen nacionalista jobboldaliak. József Attila egész életműve ennek a hamis alternatívának a tagadása. Ő a befelé zárkózó nacionalizmust és a tőke társadalmi rendjét egyforma következetességgel utasította el. József Attila saját korát, a konszolidált Horthy-rendszert (a fehérterror után és a zsidótörvények előtt) nem nacionalista kurzusként, hanem érett kapitalizmusként láttatja. Olyan rendszerként, amelyről elmondható, hogy ‘Jogállamban a pénz a fegyver’ (Gyönyörűt láttam).

Erre a pénz által vezérelt jogállamra áll, hogy benne a szellemi ember ‘neve, ha van, csak áruvédjegy/ mint akármely mosóporé’ (Mondd, mit érlel…). Itt igaz, hogy ‘ki szenet árul, ki szerelmet’ (Világosítsd föl), a nép fia ‘hol lehet altiszt, azt kutatja’ (Hazám), erre rímel, hogy ‘a munkabér a munkaerő ára,/ cincog zsebünkben, úgy megyünk haza. /Ujságpapír az asztalon kenyérrel/ s az ujságban, hogy szabadok vagyunk’ (Munkások). Ezt a rendet jellemzi, hogy a szövőlány (és a Tesco éjszakai pénztárosa) kezében ‘kuncog a krajcár: ennyiért/ dolgoztál, nem épp semmiért'(Hazám). A rendszer, amelyről elmondható, hogy ‘Nem isten, nem is az ész, hanem/ a szén, vas és olaj,/ a való anyag teremtett minket/ e szörnyű társadalom/ öntőformáiba löttyintve’ (A város peremén), nem a király nélküli királyság neobarokk díszlete, hanem mögötte a klasszikus kapitalizmus való világa. S nem csak Magyarországon, hanem a ‘művelt Nyugaton’ is: ‘élj Párizsban vagy Szatymazon, -/ mire a béredet kikapnád,/ itt állsz és ott ül a haszon’ (Haszon). Ebben a ‘szörnyű társadalomban’ a jogállam és a szabadság is csak üres szó az alulra szorított millióknak.

József Attila verseinek első, Cserépfalvi-féle összkiadásában már a Horthy-korszak fénykorában bátran megjelenhetett sok ezer példányban, hogy ‘De – elvtársaim! – ez az a munkásság,/ mely osztályharcban vasba öltözött’. Ez az osztályharcos indulat nem csak az ellenforradalmi rendszer és a kezdődő fasizmus, hanem a kapitalizmus lényege ellen irányul. Sorai mai világunkban éppoly aktuálisak, éppúgy a tőke és a munka örök konfliktusáról szólnak, mint ama régen eltűnt Magyar Királyságban. A kapitalista rendszer legbelső lényegét megfogalmazó zseniális mondata (‘Jogállamban a pénz a fegyver’) élete utolsó szakaszában született meg. Nem lázadó kamaszként, hanem érett költőként fogalmazta meg végtelen tömörítő képességével a piaci logikára épülő jogállam belső ellentmondását. Azt, hogy alapvető sorskérdésekben a kapitalista társadalom szükségszerűen a gazdagok és hatalmasok érdekeit képviseli.

Verseit azért szeretik, mert szépek, mert igazak, mert könnyen idézhető verssorok vannak bennük, mert személyisége rokonszenves, szelleme pedig azt a lázadó nyugtalanságot sugározza, amely nélkül nem élet, csak vegetáció az emberi és társadalmi lét. Józan és politikai előítéletektől mentes olvasói számára nyilvánvaló, hogy József Attila természetesen, ‘ahogy a csillag megy az égen’, baloldali és forradalmár költő. Ehhez képest másodlagos kérdés, hogy a mindvégig tudatos marxistaként gondolkodó költőt kommunistának vagy szocialistának gondoljuk-e? Egy önmeghatározásában egyszer ‘liberális kommunistának’ nevezte magát, ami talán legközelebb állt egyéniségéhez. A szabadság és a társadalmi igazságosság eszményét egyformán tisztelte egy olyan korban, melyben mindkettőt halálos veszedelem fenyegette.

Centenáriuma, születésének századik évfordulója nagy próba a baloldali politikai erőknek és szellemi műhelyeknek. Ha elsumákolják az évfordulót, ha a forradalmi életműről a szocialista lényeget elhallgatva mernek csak megemlékezni, ha kényelmetlennek találják az ‘elvtársat’ és ‘osztályharcot’ a verseiben, ha József Attila helyett is mentegetődzni kezdenek, akkor sok jót nem várhatunk a centenáriumtól. (S az efféle baloldaltól.) De az elmúlt esztendő politikai történései azt jelzik, hogy a folyamatos szellemi önfeladás véget ért a magyar baloldalon. Ez esetben tiszta szívvel ünnepelhetjük József Attilát. Azt a magyar költőt, gondolkodót, proletárból lett értelmiségit, aki a magyar szocialista szellem mindmáig legtehetségesebb és legtisztább emlékezetű képviselője.

Az ünnep sohasem a halottnak, mindig az élőknek szól. 2005-ben a József Attila-centenárium az ünnep méltóságával prezentálhatja, hogy igenis létezik a liberálistól és a jobboldalitól egyaránt különböző, szocialista kultúra. A magyar baloldalnak van korszerű és vállalható antikapitalista hagyománya, van a piaci társadalmon túlmutató, humánus és közösségi világképe. Van olyan szellemi csúcsteljesítménye, amelyhez a XX. században sem a liberális, sem a nép-nemzeti és jobboldali alkotók nem értek fel. S igen, a magyar szellemi életben sok évtizedes tradíciója van a dogmamentes baloldaliságnak. Ezt nem kell bizonygatni, elég kinyitni egy József Attila-kötetet. Magyarázkodás helyett magabiztos büszkeséggel kell József Attiláról beszélnünk. Lehet, hogy nem vagyunk méltóak hozzá. Lehet, hogy sok mindent elrontottunk és összezavartunk az elmúlt években és évtizedekben. De a sors különös kegyelméből ő akkor is a miénk maradt, s az ünnepen – ahogy az ünneplők általában – nem a rosszról beszélünk, hanem a jóról. József Attila ünnepe a hazai szellemi baloldal számára egyszerre lehet a hagyomány és a megújulás – az önfeladás korszakán való túllépés – kivételes alkalma.

Élete és életműve természetesen messze több, mint politikum. Játékossága, széleskörű műveltsége, összetett és némiképp sérült személyisége, kegyetlen gyermekkora és kamaszos fiatalsága (igazi felnőttkora nem is volt) végtelen történetek és legendák témájává lett. Aki életében bármilyen szinten kapcsolatba került vele, az maga is bevonult az irodalomtörténetbe és a köztudatba, hiszen hatvan-hetven esztendővel később is népszerű televíziós sorozatokban, izgalmas dokumentumregényekben és hírlapi polémiákban bukkan fel a neve a nagy költő oldalán. Alighanem József Attiláé a XX. század legjobban és legrészletesebben dokumentált magyar élettörténete. Már a Cserépfalvi-féle első összkiadás is hosszú és fájdalmasan őszinte önéletrajzával indít. Maga és pszichiáterei jóvoltából nemcsak élete minden részletét ismerjük naptári pontossággal, hanem öngyilkossági kísérleteiről, szexuális gondjairól és álmairól is árnyalt képet kaphatunk. Arcát nagyon széles körben ismerősként azonosítják, egy-két sorát idézve milliók nyugtatják meg magukat, hogy ismernek valamit a magyar lírából, műveltségben fölötte állnak a kereskedelmi tévék villalakó bunkóságának.

Bármilyen bizarr képzettársításnak tűnik, néha úgy érzem, hogy József Attila népszerűségét tekintve valamiképp a magyar Che Guevara. Ahogy Che, úgy József Attila mítoszában is fontos része van az emberi tisztességnek és hitelességnek, a naivságig tiszta meggyőződésnek, az arc nemességének és egyszeriségének. S persze a fiatalkori – valamiképp Krisztusra rímelő – halálnak. Aki sokáig él, arról mindenféle fénykép fennmarad, öregkori és nyavalyatörős is, idővel ír hülyeségeket, elvállal rossz tisztségeket és megfutamodik jó ügyek elől, s a kaján utókor szemében mindez kikezdi, ha nem is a művek minőségét, de a személyiség tisztaságát mindenképp. József Attilának minderre nem volt ideje, s mindannyian biztosak vagyunk benne, hogy ő személy szerint nem is lett volna képes beleszürkülni a felnőttségbe. Halálának oka minden lélekbúvárkodó okoskodáson túl feltehetően az volt, hogy nem akart rossz felnőtt lenni egy rossz korban.

Egyik legdöbbenetesebb Flóra-versében így ír szerelméről (remélt támaszáról?), a későbbi koszorús állami költő koszorús hitveséről: ‘Úgy kellesz nekem, Flóra, mint falun/ villanyfény, kőház, iskolák, kutak:/ mint gyermekeknek játék, oltalom,/ mint munkásoknak emberi öntudat’. Ilyen ‘pártosat’ a legdogmatikusabb pártköltők sem mertek leírni szerelmes versben. Ilyet csak az ír, akiben már valóban elválaszthatatlan lét-egésszé olvadt össze a szerelem és a világnézet, a magánéleti szenvedély és a közéleti elkötelezettség. Simán szerelmes soraiban ekkora már meg is bicsaklik az amúgy zseniális költő. ‘Félek, nem tudod megbocsájtani/ eltékozolt, ostoba, könnyű multam’, írja egy másik Flóra-versben. Ez Karády Katalinhoz illő slágerszöveg lenne, ha nem éreznénk mögötte a tragikus és megszépítő hazugságot. József Attila múltja minden volt, csak nem eltékozolt, ostoba és könnyű. Önmagát vigasztalva azt hazudja magának, hogy azért nem kell a kedvesének, mert azelőtt léha és felelőtlen életet élt, amivel legalább visszamenőleg színesebbé teszi a múltját. (Karády Katalin, a kor szupersztár dívája a negyvenes évek első felében egy filmjében egyébként valóban elénekelt pár József Attila-sort, a költő népszerűségének biztos jeleként.)

A mai jobboldal szellemi elődei a ‘zsidó sajtó exponensének’ nevezték a fiatal József Attilát. Ahogy előtte Ady Endrét, nem sokkal utána az idősödő Móricz Zsigmondot és azóta annyi más kiváló magyar írót és költőt. Voltaképp jó tudni, hogy vannak, akiknek a permanens aljasságában és ostobaságában folyamatosan megbízhatunk. Igaz, József Attila leírt olyan sorokat, amelyek publikálásához ma is kell egy adag bátorság. ‘Miért nézik Lukács Györgyöt levegőnek, amikor a páratlanul zavaros, elveket még elnagyolt vonalakban sem sejttető Németh Lászlóra nem röstellenek sorokat pazarolni. (Lukács György népbiztos volt, tehát jeltelen semmiség az ő világszinten magasértékű esztétikai-bölcseleti munkássága.)’ Hatvan évvel a Horthy-rendszer bukása után akad-e akár csak egyetlen magyar iskola is, ahol József Attila szellemében mernének Lukács Györgyről és Németh Lászlóról tanítani a tanárok?

József Attila természetesen mindenkié, aki szereti és olvassa: az egész magyar nemzeté és a világirodalomé. De valamilyen módon mégis a magyar baloldal öröksége. Nem tulajdonként, amellyel dicsekedni lehet, hanem kötelezettségként és feladatként. A magyar baloldalnak meg kell oldania olyan praktikus kérdéseket, mint az adóreform, a mezőgazdasági kifizetések ügye, a haderőreform és más hasonlók. De mondania kell valamit azoknak az érzékeny és igazságkereső lelkeknek is, akik többre és másra, egy tisztességesebb rendszerre várnak. S ehhez, az igazságkereső emberek szívéhez József Attila életművén keresztül vezet az út.

Hegyi Gyula

Comments are closed.