Forrás: Magyar Hírlap

Tegnapok

Fontos írókat, költőket be lehetett tiltani időnként, de mit lehetett tenni egy szakadt, farmernadrágos, új nyelvet beszélő és értő nemzedékkel?

illusztráció: Gáti György

Ezerkilencszázhatvanhétben Che Guevara hősi halált halt Bolíviában; Christian Barnard professzor végrehajtotta az első szívátültetést; elkészült az Ezek a fiatalok című film; a Hazafias Népfront elnyerte a szavazatok 99,7 százalékát; a magyar gazdaságban megkezdődött az “új gazdasági mechanizmus”; némileg liberalizálódott a politika; a szocialista embertípusnak pedig meg lett engedve, hogy egy csöppet kispolgár legyen.

Mi például abban az évben vettünk tévét. Késő délután volt, amikor meghozták: “oda, a sarokba, a kisasztalra kérjük!”, mondta a szállítómunkásoknak anyám, mert addigra persze már át volt rendezve a lakás. Én úgy éreztem, hogy minden mindenütt átrendeződött. Egy magyar tévéjáték ment éppen A szaxofon címmel (aminthogy általában magyar tévéjátékok mentek magyar rendezőktől magyar színészekkel), főszerepében Gobbi Hilda. A fekete-fehér kép szemcsés volt, és néha vízszintes vonalak futottak rajta, nevelőapám, Imre bá’ fölugrott a karosszékből, kézbe kapta az Y alakú drótantennát: “Szóljatok, ha jó!” “Most!”, kiáltottuk nyomban anyámmal, nevelőapám felnőtt lányával és vejével együtt, akik átjöttek a nevezetes alkalomra, a kétéves kislányuk bőgni is kezdett, úgy megijedt. “Na!” – morogta elégedetten Imre bá’, és visszaült, de addigra megint ott voltak a szemcsék meg a vonalak, nevelőapám az antennához ugrott, és a magasba emelte. “Tökéletes!” – mondta anyám, úgyhogy A szaxofont fölváltva néztük végig, mert aki épp az antennát tartotta, nem látott semmit.

Mindez szemernyit se vont le az élmény katarzisából. A hihetetlen perspektívából, hogy hétfő kivételével (tévészünnap) a mozi ünnepe házhoz jön, és bár nincs pereces bácsi vagy rövid artistaműsor a vasárnapi matiné előtt, viszont füttyögés sincs, bekiabálások, és nem kell izgulni, hogy az előttünk lévő, nyikorgó székre beül egy magas tupír. Csak meg kell nyomni a gombot, és déltől akár este tizenegyig nézhetjük, amit a Magyar Televízió aznapra átadni gondolt a népnek művészetből, szórakozásból, hírekből, sportból.

A színészek mind a nemzet ismert színészei voltak, nem kellett őket erre külön kinevezni, ezért is esett annyira jól, amikor a Nemzeti Színház évadjának végén, egy előadás után maga Kállai Ferenc állt meg mellettünk, végzős stúdiósok mellett a művészbejárónál. Talán keserű volt éppen, talán nagyon boldog, talán csak olyan, mint rendesen. Mindenesetre majdnem egy órán át beszélt az esti langymelegben a szakma szépségéről, nehézségéről, felelősségéről, és ebben a rögtönzött, elbocsátó, szép üzenetben az volt a legjobb, hogy nemcsak a leendő színészeknek szólt, hanem valamennyiünknek. Leendő embereknek.

Pista még mindig a kaszárnyában raboskodott, és bár már gyakrabban engedték őket kimenőre, egyre kevésbé bírta az intézményesített, sűrű hülyeséget. Utólag derült csak ki, micsoda szerencséje volt, hogy nem egy évvel később vonul be, mert akkor könnyen bevonulhatott volna Csehszlovákiába is, hogy a Varsói Szerződés katonájaként szövetségesi segítséget nyújtson a cseh felkelés leveréséhez.

A ’68-as prágai tavasztól persze még éppoly messze voltunk, mint a ’68-as nyugati diáktüntetésektől és gyárfoglalásoktól, de a kaleidoszkópon, amit a világ tükreként mindaddig megadón bámultunk, mégiscsak ráztak egy kicsit. Maradt a csőlátás, a színes üvegdarabkák, de azért sok minden elmozdult.

“Tisztelt kongresszus! Kedves elvtársak!” – nyitott a szokott mederben Kádár elvtárs még ’66 novemberében, a Magyar Szocialista Munkáspárt IX. kongresszusán, és már majdnem mindenki el is aludt a szokott mederben, amikor váratlanul olyanokat mondott, hogy “…ha a helyzet valamely oknál fogva nem éleződik, az állam működésében az elnyomó funkciók mindinkább csökkennek, és nagyobb szerepet kap az egyszerű dologi igazgatás…” Vagy: “A Központi Bizottság 1966 májusában határozatot hozott a gazdasági mechanizmus átfogó reformjára.” Sőt: “…a jelenleginél világosabban megkülönböztethető legyen vállalati és egyéni szinten is a jó és a rossz munka, a szakértelemnek és a szakértelem hiányának, a szorgalomnak vagy a szorgalom hiányának a következménye.” Mi több: “Társadalmunk megbecsült tagjai azok a kisemberek, kispolgárok is, akik mint kisiparosok, kiskereskedők végzik tevékenységüket.”

A maga módján ez éppúgy jelbeszéd volt, mint az Illés együttesben Bródy János dalszövegei, csak míg az új gazdasági mechanizmus pár éven belül kimúlt az elvtársi rémülettől, addig, példának okáért, a Miért hagytuk, hogy így legyen című nóta máig, mondhatni egyszer s mindenkorra ugyanazt jelenti, amit akkor jelentett.

“Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa / Azt hiszed, hogy hallgatunk a hazug szóra. / Azt hiszed, hogy mindig mindent megbocsátunk / Azt hiszed, hogy megtagadjuk minden álmunk…” Aztán jött a szerelmes refrén, miáltal bármely cenzor, sanzonbizottság knock outolva volt, hacsak be nem vallják, hogy a sorok mögött ők is ugyanarra gondolnak, amire mi, ha viszont igen, akkor maguk is meg vannak mételyezve, közéjük is beszüremlett “a nyugati dekadencia, az önzés, a kétely, a cinizmus”.

Fontos írókat, költőket be lehetett tiltani időnként, de mit lehetett tenni egy szakadt, farmernadrágos, új nyelvet beszélő és értő nemzedékkel, föltéve, hogy nem rugdostak éppen kukákat az utcán, mint egyszer az Illésék? A Jelbeszéd című számot Bródy csak ’70 és ’72 között írta meg, de a jelbeszéd addigra már az egyetlen érvényes politikai beszédmód volt számunkra, ami egészen más, mint a sorok között olvasás képessége. Utóbbit a szüleink fejlesztették tökélyre, hogy a diktatúra szövegkerítésében találjanak néhány kukucskálólyukat, amelyeken átpillantva legalább annyit megtudhatnak, hogy lesz-e holnapra is elég tej, kenyér, hogy melyik kormánytag és miért vonul nyugdíjba érdemei elismerése mellett.

Pistával főként Szörényi Leventéért, Bródyért, Koncz Zsuzsáért rajongtunk. De ha most visszanézve melléjük sorakoztatom a táncházakat; aztán a népdalokat és a Weöres Sándor-verseket éneklő Kaláka együttest; Sebőéket vagy a Bereményi-szövegeket éneklő Cseh Tamást, plusz a technika fejlődését, a kultúra globalizációját (a Kelet felé özönlő nyugati zenéket, filmeket, könyveket), akkor azt mondom, hogy “ifjúsági szinten” a vasfüggöny sokkal hamarabb leomlott, mint a valóságban. Megkockáztatom, hogy a szovjet típusú diktatúrák összeroppanásához ezek a jelbeszédek, ez a generációs másként gondolkodás a maga alig észrevehető, ravasz, kikezdhetetlen módján legalább annyira hozzájárult, mint a gazdasági okok, mint a rövid, olykor tragikusan véres, eltiport forradalmak. Ha valami, hát ez volt a permanens forradalom.

A vasfüggöny ettől persze még háborítatlanul ott tekergett a határon. Aki nemcsak agyilag, hanem fizikailag is menekülni próbált, az vagy belehalt, vagy sikeres “disszidens” lett, örökre száműzve hazájából, ami a kivégzésnek egy alternatív módja.

’68 kora tavasza volt már, mikor egy napon, az egyetemről hazaérve, külföldről érkezett levél feküdt az előszobánkban. A feladó Imre bá’ lánya és veje, akiket a hét végére, szokás szerint, családi ebédre vártunk, utazásról szót sem ejtettek, kibontottam hát a levelüket. Nem emlékszem a pontos szövegre. Csak a sok bocsánatkérésre. Bocsánat, amiért nem szóltak előre, hogy Izraelbe disszidálnak. Bocsánat, hogy nem bírták már az életet itthon. Bocsánat, hogy miattuk a családot majd zaklatni fogják. És főképp bocsánat, bocsánat, bocsánat a fájdalomért, amit okoznak, és amit ők sem fognak kiheverni soha.

Anyámék hat körül értek haza, a levelet csak nyolc körül adtam oda, az is két óra haladék. Anyám legalább sírni kezdett, lehetett vigasztalni. De nevelőapám némasága rosszabb volt, mintha magából kikelve ordított volna. Szürke szeme mozdulatlanul meredt maga elé, kezében a levelet szorongatta, mintha a lánya, az unokája kinyújtott keze volna, egy utolsó kapcsolódási pont.

Utána élt még vagy tizenöt, egyre súlyosabb betegségekkel nyomorított évet, de tudom, hogy akkor kezdett el meghalni. Abban a pillanatban.

R. Székely Julianna főmunkatárs

Comments are closed.