Forrás: Népszava

Amikor szombat este a médiumok világgá repítették II. János Pál pápa halálhírét, eszembe jutott, hogy a világ kétségkívül legismertebb személyiségének is voltak olyan vonásai, amelyeket kevésbé ismert a nagyvilág. Az utazó pápa, aki utolsó szívveréséig teljesítette küldetését, a szív embere volt, pápasága alatt fénylő példáit adta az igazi szeretetnek, amely megértő és igényeket is támaszt. Rokonszenvezett az újságírókkal, a rádióval és a televízióval, sokszor elmondta, hogy az igazságot – elsősorban a szegények igazságát – kötelességük képviselni és hirdetni. Egyik elmélkedésében mondta a következőket: “Krisztus az a nagy próféta, aki hirdeti az isteni igazságot, és az, aki fölfedi az embereknek az igazsághoz kötött méltóságát.

Ahhoz az igazsághoz, amelyet becsülettel keres, melyet szívében szemlél, melyet örömmel fogad el, mint az emberi értelem nagy kincsét, melyet szóban és tettben megvall az emberek előtt.”

Ezt a krisztusi példát követte és képviselte. Az igazság küldöttjeként szállt szembe a kommunizmussal és a kapitalizmussal. S ezt a magasabb igazságot igyekezett megközelíteni elmélkedéseiben, amelyek életművének kevésbé ismert részei. Érthető: az elmélkedő befelé fordul, a lélekben igyekszik választ találni kérdéseire, ott küzdi ki reménységét és bizonyosságát.

Az elmélkedés ősi műfaj. A magányos ember szembesül benne a végső dolgokkal, amelyek II. János Pál számára természetesen az üdvösség vágyában teljesedtek ki. 1977-ben, tehát még pápává történt megválasztása előtt egy évvel ő tartotta a lelkigyakorlatot a Vatikánban, s egyik beszédében így fohászkodott: “Adja meg nekem Isten, hogy bölcsen szóljak”. Az érett bölcsesség volt elmélkedéseinek egyik, a hitét erősítő jellegzetessége.

Mit is jelentett II. Pál pápa bölcsessége? Nem az anyagiak megszerzésére irányult, még csak nem is a tudás gyarapítására, jóllehet rendkívül művelt, szerteágazó ismeretekkel rendelkező személyiség volt, aki még arra is képesnek bizonyult, hogy a filozófiai és teológiai fogalmakat verses elmélkedései kiindulásává tegye, noha ebben a gondolkodás nagyjai is gyakran kételkedtek. Jó példáját adta, miként lehet és kell értelmeznünk Szent Pál általa sokszor idézett és méltatott gondolatait, amelyek többnyire arra irányultak, hogy meglássuk a bölcs magatartás távlatait és csúcspontját, a szeretetet. Ne oktalanul éljünk, hanem bölcsen – figyelmeztetett az apostol. “Használjátok föl az időt, mert rossz napok járnak” – intette Szent Pál az efezusiakat, s ugyanúgy szólt a pápa is, aki tisztában volt ugyan a világ megosztottságával, a gazdagok és szegények fájdalmas ellentétével, a család ellehetetlenítésével és a háborúk ütötte sebekkel, mégis a reménység embere maradt, s küldetése hitével, erejével vitte e reménység igéit mindenhová. Működése legnagyobb eredményének nem véletlenül vélte a katolikus egyház katekizmusát, amely a Római Katekizmus megfogalmazásai után 400 évvel az egyház megújulásának legfontosabb dokumentuma volt.

Az új katekizmus 1993-ban jelent meg, s azt a szellemiséget sugározta, amelyet a hit radikálisan átformáló erejét méltató Szent Pál így érzékeltetett: “élek, de már nem én élek…” Az “új ember”, akit a hit átformál, a modern világ térfogatába lépve olyan fogódzókat kapott, amelyek biztonságosan tartják meg a legnehezebb helyzetekben is.

Egyik legsűrűbb és legtalányosabb elmélkedésében, a Római triptichonban önmagát is megjelenítette, az emberi életet a halál távlatába állítva.

“Kell, hogy szóljon majd hozzájuk

Michelangelo látomása.

“Con-clave”: közös gondolkodás a kulcsok,

az Ország kulcsainak örökségéről.

Íme, látják önmagukat a Kezdet és a Vég között,

a Teremtés Napja és az Ítélet Napja között…

Úgy rendeltetett az embernek, hogy egyszer meg kell

halnia – utána pedig következik az Ítélet!”

A Péterre bízott s utódait is megillető kötést és oldást adó kulcsok segítségével tárta föl katekizmusában a hiteles keresztényi élet mikéntjét és a keresztényi magatartás foglalatát. Méltatói gyakran elmondják a pápáról, hogy bármilyen tekintélyes volt is, az általa elmondottaknak csak kis részét fogadták meg a világ urai és a gazdasági hatalmasságok.

Manapság hasonló megállapításokat tehetünk A Katolikus Egyház Katekizmusában megfogalmazott hitelvekkel kapcsolatban is. Mint minden tételes megfogalmazásban, a katekizmusában kifejtettek értelmezésében is érvényesülnek egyéni és csoportérdekek, ezek azonban nem ronthatják le az ideális életvitel felé kormányzó elveket. “Minden állampolgár és kormány köteles azon munkálkodni, hogy elkerülje a háborút” – olvassuk a katekizmus 2308. pontjában. És mit látunk a világban? Aranyszájú Szent János alábbi figyelmeztetése is bekerült a katekizmusba: “Nem osztani meg saját javainkat a szegényekkel, annyi, mint meglopni és megfosztani őket az életüktől. Nem a mi javainkat birtokoljuk, hanem a övéiket.”

Miképp érvényesül ez az igazság itt és most? Vagy a társadalomnak az a joga, hogy a médiumok az igazságosság szellemében tájékoztassák? Érdemes idézni a katekizmus kommentárját: “E jog helyes gyakorlása megköveteli, hogy a közlés tárgyát tekintve mindig az igazságnak megfelelő, s az igazságosság és a szeretet követelményének tekintetében – teljes legyen, azaz hogy a hírszerzésben és közvetítésben teljes mértékben figyelembe vegye az erkölcsi törvényeket és az ember jogait és méltóságát.” Magyarán: a médiumok ne hazudjanak, tájékoztassanak az igazság szellemében és ne sértsék az emberi méltóságot. Ezek után csak bele kell lapoznunk némelyik napi- vagy hetilapba, s meg kell szemlélnünk egyik-másik televíziós adás célzatosan válogatott híradását, egyoldalú kommentárját. Tudták a pápa és munkatársai, hogy az általuk megfogalmazottak és a valóság olykor köszönő viszonyban sincsenek egymással? Szerintem tudták. Ne feledjük, Jézus tanításának sem volt különösebb rezonanciája, de élt, mind többen kerültek hatása alá. Milyen szép és épületes volna, ha a gazdagok végre felfognák, hogy a szegényeket támogatva Jézust szolgálják!

II. János Pál magatartásának alapvető jellemzője volt a kiengesztelődésre való szüntelen törekvése is. Még közvetlen környezetét is elképesztette, amikor Izraelbe látogatott, bocsánatot kért az ellenük elkövetett bűnökért, felkeresett egy zsinagógát és imádságot mondott a Siratófalnál. A két főrabbinál néhányszavas köszöntőjében mondta a következőket: “Sok közös dolgunk van. Együtt sokat tehetünk a békéért, az igazságosságért s egy testvériesebb, emberibb világért. Az ég és föld Ura vezessen minket a kölcsönös tisztelet és a mindenki javára történő együttműködés új korszakába!” Ez a gondolat vezérelte, amikor bátran bocsánatot kért azt egyház történelmi bűneiért, hibáiért. Mert a küldetést csak megértő egységben lehet megvalósítani. Csak így láthatunk hibátlanul, úgy, ahogy az idézett Római triptichonjában írta:

“Az Ige – az örök látás és az örökké csendülő szó.

Ő, ki teremtett, látott, látta, “hogy ez jó”.

Másként látott, mint mi látunk:

Ő – ki elsőként látott –

mindenben látta, feldedezte létének,

önnön teljességének valamiféle nyomát –

látott…”

“Látott” II. János Pál pápa is. Látta a romladozó világot, látta a háborúkat, a hazátlanok végeláthatatlan menetét, a betevő falatért könyörgő szegények sokaságát. Elment közéjük a vigasztalás szavaival. Elvitte számukra a remény üzenetét. Ahol megjelent fehér ruhájában, mintha angyal szállt volna le. De ez az angyal igaz ember volt, a legkiválóbbak egyike.

Rónay László

Comments are closed.