Forrás: Magyar Hírlap

Még a hatvanas években jelent meg Budapesten a József Attila a kortársak szemében című háromkötetes könyv

Még a hatvanas években jelent meg Budapesten a József Attila a kortársak szemében című háromkötetes könyv, amelyben a mai olvasó is megtalálhatja a költő magyarországi fogadtatásának történetét. Megtudhatja, hogy a kortársak mennyire látták meg benne a magyar baloldal, a magyar haladás képviselőjét, mekkora tisztelet és megértés kísérte működését, s egyszersmind mennyi gyűlölet és rágalom. 1933-tól 1938-ig József Attiláról olvasni lehetett, hogy magyartalan, hogy nemzetietlen, hogy a hazafiasságnak szikrája sincsen benne. Zsidóbérenc, fél zsidó, ilyeneket is írtak róla akkor, és még a magyar jobboldalnak olyan aránylag mérsékelt és nagy műveltségű képviselője is, mint Németh László, 1933-ban, az első József Attilának szentelt cikkében üdvözölte ugyan a költő fölbukkanását a magyar irodalmi életben, ám hozzátette, hogy ő mégis inkább Bányai László költészetét kedveli, és ezt a véleményét fönntartotta még a háború után is. (Ki tudja ma már, ki volt Bányai László, és milyen rossz verseket írt?)

József Attila sem lehetett próféta a saját hazájában, akárcsak Petőfi Sándor. Mindkettőjüknek ugyanaz volt a bűne: olyan országban születtek, ahol a hatalom birtokosai az igazi magyar kultúra iránt elég kevés érdeklődést mutattak.

Ezzel magyarázható, hogy József Attila életében Magyarországon semmilyen hivatalos kitüntetésben, elismerésben, ösztöndíjban nem részesült.

Néhányan voltunk csak, maroknyian, ifjú barátai, akik nyomban fölismertük József Attila zseniális nagyságát. Való igaz, erre az irodalom és a művészet olyan kiválóságai biztattak bennünket, mint Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Füst Milán, Márai Sándor, Bartók Béla és mások.

Előttem van 1936-nak az a délutánja, amikor József Attila visszatért a velem együtt szerkesztett Szép Szó szerkesztőségébe. Ragyogott, dúdolt, éppen Bartóktól jött. „Mi történt – kérdeztem Attilát – akárha részeg volnál.” „Képzeld – válaszolta lihegve -, tudod, mit mondott nekem Bartók? Azt, hogy a magyar költészetben én az vagyok, aki ő a muzsikában. Ennél nagyobb elismerést nem kaphattam volna.” Bartók igazat mondott. Néhányan tudtuk, hogy Attila költői ihletét ugyanabból a forrásból merítette, mint Bartók a maga muzsikájáét. A nép nyelvéből és dallamából, amely az egyetemes szellem fölé emelkedett. Attila és Bartók egyszerre volt ősi és modern.

József Attila identitásának ugyancsak forrása vonzódása a pedagógiához és hajlama a moralitásra. Egyik kedves költeményét szavalta el nekünk, akik a Centrál kávéházban harminckettedik születésnapjának a megünneplésére gyűltünk össze. Büszkén mondta ki: „én egész népemet fogom nem középiskolás fokon tanítani…” Mire akart tanítani? Elsősorban a szabadságra, amelytől azt várta, hogy az új rend egyenlőséget és igazságosságot teremt. Az értelemre és az érettségre akart tanítani, a mértékletességre, az erőszak elvetésére, azoknak a közeli népeknek a szeretetére, amelyeknek költőit Attila testvéri szellemben fordította le. Az európai és humanista eszményekre akart tanítani, a férfiak és nők egyenlőségére.

Harmadik identitása a mágusé, a „boszorkányé” volt. Érett korszakának egyik legszebb verse a régi sámánikus magyar hangszert, a dudát idézi; aki ezen akar játszani, pokolra kell annak menni. Attila át is élte a skizofrénia poklát, ezt a förtelmes nyavalyát, amelynek az ő korában nem volt még ellenszere. Hasztalan küzdelem után testét a mozdony elé vetette. Fiatalon halt meg, de teljes és nagyszerű művet hagyott maga után. Ahogyan idestova hetven éve, 1937 decemberében írtam a róla közzétett nekrológomban: különleges lény volt, különleges formai tökéletességgel és a szív tisztaságával megáldva.

Fejtő Ferenc író