Forrás: Heti Válasz

Karátson Gábor

Volt egy történelemtanárom a pesti református gimnáziumban, Nagy Kálmán, a Nagykáci, ki óráin feleltetésre a következő társasjátékot, találóskérdésrendszert alakította ki.

Ha például a Bíróval már többször is közös témájuk volt a mohácsi vész, s az óra menete újra egyszer a mohácsi vész felé kezdett közelíteni, azt mondta akkor:

– Mondja meg nekem akkor most, Bíró, hogy mire gondolok én most.

Máskor, ha történetesen épp a Bíró talált felelni, s Nagykáci a feleletet a mohácsi vész felé szerette volna kormányozni, azt mondta akkor:

– Mondd meg akkor nekem most, Bíró, hogy mire gondolok én most.

Természetesen nemcsak a Bíró – az osztály egyik legjobb matematikusa – lehetett résztvevője a játéknak, hanem bármelyikünk az osztályból.

Míg csak egy szép napon Nagykáci el nem jutott a fokozhatatlanhoz:

– Mondja meg nekem most az, akire gondolok, hogy mire gondolok én most.

Nagy nevetés.

Mindez a Védegylet beszélgetéssorozatán jutott eszembe, e sorozat utolsó estéjén, amelyen Lányi András barátomnak és nekem bizonyos közérdekű témáról kellett volna diskurálnunk; csak épp címet adni neki, eleinte, sehogy sem akart sikerülni.

Nem tudom már, milyen címet ajánlottak fel először, amikor meghívtak az eszmecserére, „Zsidók és magyarok”?, „Zsidók és keresztények”?, ilyesmit. Később már senki sem tudta pontosan felidézni; amit én persze nyomban megóvtam, akármi volt is, mondván, a magyar zsidók ugyanúgy magyarok, mint az egyéb magyarok, a sváb magyarok vagy a tót magyarok, vagy a magyar magyarok, ha ugyan vannak még ilyenek, mondtam viccesen. „Zsidók és nem zsidók” sem volna jobb, hátul egy negatív definíció, elöl egy pozitív, amely azonban a negatívból nyeri minden erejét. A „Zsidók és keresztények”-ről nem is beszélve, elvégre vannak keresztény zsidók is, eleve ott volt Jézus és a tizenkét apostol. Így aztán, Lányival, a „Zsidók és kicsodák” tréfás – tréfásan hangzó – megoldáshoz jutottunk, így is lett meghirdetve az est.

De mire sor került a beszélgetésre, magamba szálltam; eszembe jutott Spiró György nézete vagy véleménye, amelyet jó néhány éve egy sajtóvitában előadott: hogy zsidónak nevezni igazából csak a vallásos zsidókat lehetne; minden egyéb esetben a beszélők egyszerűen a nürnbergi törvényekhez tartják magukat. Ehhez meg nem volt kedvem.

Így szoktunk, úgy szoktunk, sokan sokféleképpen beszélnek, s akkor már benne voltam a dologban. Valamit mégiscsak kell majd mondanom. Nem volt nehéz, hogy Nathanael története eszembe jusson: tulajdonképpen folyton arra gondolok.

Először azonban, mindjárt az est kezdetén, elmondtam Nagykáci anekdotáját, új munkacímként a „Kicsodák és kicsodák”-at javasolva. Tényleg nem tudjuk, hogy miről beszélünk? Utána voltunk már a népszavazásnak, amely nagyon is felvetette a kérdést: Magyarországon magyarok élnek-e (esetleg kisebbségben vagyunk-e már itt is)? S erre, ne csak kérdezzek, hanem mondjak is valamit, felolvastam Nathanael történetét a János-evangéliumból, 1,46-52, Károli Gáspár fordítása szerint (elcipeltem magammal a fakszimile vizsolyi bibliát):

„Találá Philep Nathanaelt, és monda nékie: Megtaláltuk azt, aki felől írt Mózes az törvényben, és az Próféták, tudniillik az Nazarethbéli Jézust, Józsefnek fiát. És monda nékie Nathanael: Nazarethből támadhat-é valami jó? Monda nékie Philep: Jere és lásd meg. Látá Jézus az Nathanaelt ő hozzája menni, és monda ő felőle: Imé ez igaz Izraelita, melyben nincsen álnokság. Monda nékie Nathanael, honnét esmérsz engemet? Felele Jézus és monda nékie: Minek előtte az Philep tégedet hijna, mikor az figefa alatt volnál, látlak vala tégedet. Felele az Nathanael, és monda: Rabbi, te vagy az Istennek amaz fia, te vagy az Izraelnek amaz királya. Felele Jézus és monda nékie: Mivelhogy azt mondám, hogy láttalak téged az figefa alatt, hiszel-é? Ezeknél nagyobbakat látsz. Annak felette monda nékie: Bizony bizony mondom néktek, ennek utána meglátjátok az eget megnyilatkozni, és az Istennek Angyalit felmenni és leszállani az embernek fiára.”

Az ilyen embert, mint Nathanael, mondja Rudolf Steiner, „izraelitának” nevezték, mint ahogy Perzsiában „perzsának” nevezték a beavatottság ötödik fokán állót, aki az illető népszellemmel egyesült. Mint ahogyan, a perzsa beavatás szerint, a beavatottság első – kezdeti – fokán állót, a fizikai és a szellemi világ közötti közvetítőt „hollónak” – „innen a holló jelképe mint hírvivőé, az Illés hollóitól Barbarossa hollóiig”. És nekünk persze itt nyomban eszünkbe jut Hunyadi János és az a fekete holló („Hunyadi / Paizsán / Ül ahhoz hasonló”), amely „Lecsapott, / Lecsapott / Fekete szélvészből”:

Madarat

Nem egyet,

Százat is meglőnek:

Híre sincs,

Nyoma sincs

A levélvivőnek.

Eszünkbe jut a Hunyadi János beavatása; s talán nem is csak azon az első vagy kezdeti fokon, ha később így beszél róla a költő:

„Haj! ki vagy te, sárga csillag, / Ismeretlen égi vándor? / Nem vagy-é te ama bolygó, / Minden bolygók fejedelme, / Kinek útját szabja, méri / A tudákos emberelme? / Nem vagy-é te boldog szellem, / Megidvezült, megdicsőült, / Hogy vigasztalj a mostanról, / Hogy reményt nyujts a jövőrül?”

Tézisem az, hogy ezekről a kérdésekről – ki kicsoda, és milyen kapcsolatba léphet kicsodával – tisztességesen beszélgetni csak a beavatás bizonyos fokán lehetne. Mondjuk az ötödiken, a Nathanaelén. Ha Nathanael és Hunyadi János – ki Arany János szerint a holló fokozatának is magasan fölé emelkedett – tudna a kicsodák és kicsodák problémájáról diskurálni. Ne firtassuk, hogy Lányi barátom meg én mennyire tudtunk ennek a stiláris követelménynek megfelelni – nyilván semennyire és mégis valamennyire, ha némely hallgatók szavaira gondolunk, akik szerint erről a tárgyról is csak a Védegyletben lehet ma elfogulatlanul szólni. Célom nem az, hogy beszámoljak arról az estről, amelynek bevezető szavaim után szükségképpen el kellett kanyarodnia más, szociologisztikusabb és praktikusabb szempontok felé; a saját ezoterikusabb képzetemnek akartam csupán hangot adni – amely természetesen nem az enyém, hanem a bibliai időké -, s amelyet az egyedül gyümölcsöző és praktikus megközelítésnek tartok.

Ha biztosak lehetnénk abban, hogy vannak angyalok, nem volna szükségünk angyalokra. James Joyce valahol arról ír, az írek akkora vérkeveredésen estek át a századok során, hogy annak, vannak még egyáltalában írek (nagyon is vannak, tudvalevőleg), magukat íreknek tartó emberek, egyedüli magyarázata Dionysios Areopagitának az angyalokról szóló könyvében kereshető, amely szerint minden népnek saját angyala van, s az illető nép tagjai ez arkangyal tudatállapotának a részesei, többé-kevésbé. Ősrégi tapasztalata ez az emberiségnek (a buddhizmus hasonló dolgokról beszél), amelyet talán meg lehetne fogalmazni másféleképpen is; sok minden, talán minden múlik a megfogalmazáson – épp az a mi bajunk, épp arról beszélek, hogy ezekről a mindannyiunkat mélyen érintő kérdésekről ma nem tudunk érvényesen szólni. Miközben, tudvalevőleg, a stílus az ember.

„Meglátjátok az Istennek Angyalit felmenni és leszállani az embernek fiára” – Nathanael megindulását az váltja ki, hogy megérti, a Nazarethbéli Jézus nála is magasabban áll a beavatási hierarchiában („Isten fia”). Már gyerekkoromban felvettem életfeladataim közé, hogy tőlem telhető ügyességgel és szorgalommal szolgáljam a kicsodák és kicsodák közötti megbékélés ügyét (hangsúlyozandó, hogy akkor még távolról sem szimmetrikus viszonyokról volt szó). Minden jól ment a rendszerváltozásig (a kádárizmus sötét tömlöcében egész jól szót tudtunk egymással érteni); és akkor elszabadult a pokol. Egykét évig úgy láttam, tévesen, hogy a magyar zsidóságot (lám, a szavak is élik a maguk téves életét) újból veszedelem fenyegetné, és szenvedélyes cikkírásba fogtam ez ügyben; amíg csak, mintha hályog hullt volna le a szememről, észre nem vettem az ez ügyben kialakult nyelvi játék hamiskártyás trükkjeit. Hogy ma már minden szó mást jelent, mint amit névértékén jelentene; magyarul, ma már nehezebb igazat mondani, mint néhai Kádár János alatt, pedig akkor sem igen lehetett.

Ez elnémított; de ebben az elnémulásban nőttön-nőtt lelkifurdalásom. A cikkírós pótcselekvés legalább azzal ámított, lám, én azért igyekszem; most viszont mintha eltántorodtam volna ifjúkori fogadalmamtól. Különös módon a népszavazás traumájának hatására (midőn mint erdélyi és felvidéki származéknak fizikailag is, gyomortáji nyomásban kellett megélnem, régebbi lelki átélések után, mit érezhettek 1944-ben és előtte a magyar kicsodák, midőn a magyar kicsodák kirekesztették őket) vált végképp meggyőződésemmé, hogy a kicsodaügyben való eddigi beszédmód nemhogy haszontalan, hanem egyenest káros: gyilkos hatású. A vád, a félelem, a szégyen és az önvád mind indokolt lehet – jómagam évtizedekig töredelemben éltem, noha a szörnyű események idején tízéves se voltam -, de sehová sem vezet. Vagy a szorongó gyűlölködés, vagy az érdeklődő szeretet. Lehetne ábrándozni udvarias közönyről is, de az a feldúlt és véres történelmi talajon s a metafizikai tények ismeretében bajosan képzelhető el. Hisz éppen az udvariatlan közöny mutatta meg a népszavazás gyötrelmes éjszakáján változatlan jelenvalóságát. (Érdekes, hogy épp a szüntelen prédikáló SZDSZ tett úgy, mint aki nem veszi észre, hogy ebbe a közönybe belepusztulhat még egyszer az egész embervilág.) Százezrek, milliók halálát átélni, ennyire utólag, az tudja csak, aki maga is belehal a dologba – ez megváltó erejű tett is lehetne, szabad a pálya. Nathanael történetéből azonban akkora fényesség árad, amely felemelhetné szíveinket, mindannyiunkét, és kiengesztelhetné talán a régi holtak mélyen megbántott szellemét is, ugyancsak ennyire utólag.

Természetesen nem valami szűk értelemben vett keresztény térítésre gondolok; ez eleve távol áll tőlem, s témámmal kapcsolatban rosszul is venné ki magát. Kicsoda ez az emberfia, arról a kommentátorok többféleképpen vélekednek (kínai tanulmányaim megmutatták, hogy ugyanez a képzet a klasszikus Kínában is élt, rejtetten, misztikusan, de roppant erővel). Láttuk az Istennek Angyalit felmenni rá és leszállani rája – azt láttuk, láthatjuk, ha akarjuk, hogy egyes népszellemek nincsenek megrekedve a Jézus megjelenése előtti ponton (azon a mindenkori ponton, mielőtt még valaki ráébredne önmagában az emberfiára), hanem bámulatosan továbbhaladtak; miközben idelent valóban minden csupa megrekedettség és avult beszédmód, mind az utóbbi évek undorító zűrzavaráig. Katasztrofálisan elszakadt egymástól a felső és az alsó; nevezhetjük ezt az etikai tudat megrekedésének is, de nem egészen erről van szó, ontológiai krízisről inkább. Így előzte meg, föléje emelkedve magasan, az ökológiai tudat is a világ nekrofil gyakorlatát. A paradigmaváltás szükséges voltát beláthatná a tiszta ész is, úgy tetszik azonban, mindazok, akik már végrehajtották magukban, inkább valami elemi erejű, spontán felismerés hatására jártak el így, amelyet akár meditatív tudatállapotnak is nevezhetnénk; ennek jelképe volna, állítólag, a fügefa, akárcsak a bodhi-fa a buddhistáknál.

A szenvedés, a szenvedésről való tudás adhatja meg az indítékot, a szükséges kiinduló energiát ehhez a változáshoz; de akkor már, azután már átveheti a vezetést a nathanaeli látomás közösségképző ereje. Mert amiként a természethez való viszonyunk sem állítható többé helyre a maga régi, boldog-ösztönös módján, hanem csupán egy újfajta, hajlékony tudatossággal, amelynek persze ama régi, boldog-ösztönös létbe kellene belesimulnia, a valamely néphez való tartozás is, egyre inkább, ahogyan halad előre az idő, csupán a szellemi hierarchiának egy magasabb fokára való felemelkedésben élhető meg, különben, így vagy úgy, szükségképpen degenerációba süllyed. Bizonyítani utóbbi állítást, attól tartok, fölösleges. Magyarországon, különböző okokból, kiváltképp ez a helyzet, kicsodák és kicsodák esetében külön-külön is, egymáshoz való viszonyainkban is. Egymásra vagyunk azonban utalva, halálos súlyú szükségszerűséggel. Minek következtében, ha sikerülne az Ideában egymásra találnunk, nem összefolynánk szürke asszimilációban, hanem teremtenénk különbözésünkből valami újat, mint Jézus az Efézusi levél szerint, ki amaz kettőkből ő magába egy új embert teremte, békességet szerezvén.

A szerző író, műfordító, az idei március 15-e alkalmából József Attila-díjat kapott.