Forrás: Heti Válasz

Ferencz Antal

A bioetika fogalma a megszületése óta eltelt harmincöt év alatt folyamatosan módosult, és változóban van ma is. Talán a legtömörebb meghatározása Vizi E. Szilveszter professzortól származik (1992): a bioetika a tudománynak és a technikának az emberi élettel és az élővilággal kapcsolatos vagy ezekre kiható új eredményei nyomán jelentkező új etikai problémákkal foglalkozó interdiszciplináris tudományterület.

A bioetika megjelenésekor az európai – a görög, római és a zsidó-keresztény vallási hagyományra támaszkodó – értékrenden alapult, mára azonban ettől eltérő értelmezési módjai is elterjedtek. Egyik irányzata a szituációs morál felé térült el, a másik az igényes elemzés helyett a normaalkotás felé fordult, a harmadik a törvényalkotás kiskapuját kívánja felhasználni, a negyedik az egyéni igények megvalósításának eszköze. Ugyanakkor a konzervatív eszmeiség is alkalmazza. A bioetika kifejezés egykor szinte mint segélykiáltás jelent meg az egész ökoszisztéma és az ember túlélését fenyegető veszedelmek láttán.

Az emberrel, az egészségüggyel és a környezetvédelemmel kapcsolatban a különböző hivatalos bioetikai testületek véleménye meghatározóvá kezd válni. Tanácsadó testülete van államelnököknek (USA, Franciaország), sok ország kormányának, nemzetközi fórumoknak (ENSZ, UNESCO), továbbá az Európai Tanácsnak és az Európai Bizottságnak is. Ezek tevékenysége nyomán születnek az emberre, az egészségre és a környezet védelmére szolgáló új törvények (legújabban például a genetikai törvények) világszerte.

Melyek ma a bioetikai vizsgálatok fő témái? Mi az ember: tiszteletet és figyelmet érdemlő személy, vagy csupán cserealkatrészként használható szövetek, szervek, testrészek tárháza? A termelés eszköze és a fogyasztás, esetleg a felelősség nélküli kísérletezés tárgya? Mi az embrió, és mi az emberi lény? Meg lehet-e különböztetni az embereket egészségi állapotuk és egészségi kilátásaik szerint? Hogyan biztosítható az emberi méltóság a biotechnológia előretörése során? Mit tekintsünk elsődlegesnek: az ember objektív vagy szubjektív értékeit, igazságait? Az ember szaporodása vagy szaporítása? Nemzés vagy embergyártás? Az eugenizmus szemléletéből eredő “terápiás abortusz”. Mesterséges megtermékenyítés. Az ember klónozása (reprodukciós, terápiás, kutatási/kísérleti). Beágyazódás előtti (praeimplantációs) genetikai vizsgálatok. Születés előtti vizsgálatok és az ezek eredménye nyomán történő beavatkozások. Az emberi embrió felhasználhatóságának (szaporodásbiológia, gyógyítás, kutatás) kérdései. A mesterségesen létrehozott embriók diszkriminációja (beültetésre kerülők, számfelettiek) és a diszkrimináltak további sorsa (beültetésre kerültek, többes ikerterhesség kialakulásakor: kihordás vagy elpusztítás; számfelettiek: tárolás, kísérleti felhasználás, elpusztítás). Sejtterápia (embrionális vagy felnőttből származó) őssejtekkel. A gén- és az őssejtterápia tényleges lehetőségei, több évtizede megfogalmazott és máig nagy intenzitással terjesztett reményei. A bioetika problémáinak megjelenése a családban. Az idősek, a súlyos betegek, a haldoklók problematikája. Az új orvosbiológiai és biotechnológiai jelenségek költségei, haszonélvezői, ipari résztvevői és lobbijai. A konzervatív perszonalizmus és az individualizmus közötti eltérés a kérdések bioetikai elemzésében, az elérhető egészségi és gazdasági haszonban, az egyéni és a közösségi (költségvetési, egészségbiztosítási) terhekben. (A tárgyban értékes forrás található a hazai szakirodalomban: Az élet kultúrájáért, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele a bioetika néhány kérdéséről; Szent István Társulat, Budapest, 2003.)

A nemzetközi testületek és nyilatkozatok megjelenésének gyökerei a XVII. századba nyúlnak vissza az individuális értelem szerepének elsődlegessé válásával. Az emberi természetben rejlő “transzcendentális értékek és igazságok” helyébe a “gondoskodó állam” által eldöntött és meghatározott “racionális igazság” lépett. Annak következményeit, hogy az állam vette át az erkölcsiség meghatározójának a szerepét, két végzetes példa is bemutatta a XX. században: a náci és a szovjet kommunista állam. Előbbi a faj (árja), a másik az osztály (proletariátus) elsődlegességének és felsőbbrendűségének alapelvként történő kinyilvánításával jutott el az ember tagadásához. A nemzetközi szervezetek és a II. világháború után megjelenő nyilatkozatok azt a célt szolgálták, hogy az ember transzcendentális értékeinek tiszteletben tartásával az emberi jogok értelmezésének kérdése kikerüljön az egyes államok illetékességi köréből. Ezek a nyilatkozatok még a zsidó-keresztény vallási hagyományon alapuló antropológiai értékrendet tükrözik, amely sajnos eltűnőben van a közvélemény egyre nagyobb részében.

A konzervatív felfogás egyik alapját jelentő perszonalizmus és az individualizmus közötti különbséget a francia É. Montfort professzor asszony és ismert politikus nyomán szemléltethetjük. A perszonalista elven formálódó társadalomban az emberek azt keresik, hogyan élhetnek közösségben. Közös alapjuk: ugyanaz az emberiség, humanitás. A megkülönböztető szempont az egyes személyek között: hogyan keresik a közjó előmozdítását. Az individualizmusban összekeveredik az alap és a megkülönböztető szempont. Ez az összekeveredés nyilvánul meg az egyéni szükségletek kielégítésében, ami magát az egyént, az individuumot is korlátozza. Ez a korlátozottság a szociális kapcsolatok jelentős elszegényedéséhez vezet. A bioetika problémáinak jelentős részét is az okozza, hogy sokan az egyéni igények kielégítését tekintik a legfőbb prioritásnak, és nem a minden ember számára értéket jelentő humanitást, illetve azt, ami a közjót előmozdíthatja. Mára az individuum szempontja is veszélybe került, mert kirajzolódóban van egy olyan irányzat, amely az egyén, az individuum igényeit is redukálja, és a genetikai adataiban kezdi felfedezni.

Az ember egyetemes értékeinek tagadása következtében a jó és a rossz meghatározását már a gondoskodó államban sem a parlamenti erők döntik el, hanem a konszenzualizmus. Ez a törekvés azt eredményezi, hogy amiben nincs teljes egyetértés, az kikerül a tervezetekből. Számos területen a konszenzualizmus már kezdi kikerülni, sőt veszélyeztetni a parlamentarizmust: egyes szakterületek vagy lobbik tagjaik vagy képviselőik konszenzusa alapján megfogalmazott rendelkezéseket hagyatnak jóvá a parlamenttel vagy más jogszabályalkotókkal. A konszenzualizmus kockázata igen jelentős a bioetika terén is, de addig nem jelent fenyegetést, amíg nem kíván normatív, tehát szabályalkotó szerepet betölteni. A konszenzualizmus kockázata jelenhet meg a kutatásetikai, bioetikai bizottságokban is. Vannak, akik e bizottságokban a kutatás és a haladás támogatását látják. Mások viszont az orvosi etika és az érvényben lévő törvényi szabályozás kikerülésének eszközét vélik felfedezni bennük. A kockázat mérsékelhető, ha a bizottságokban nem tévesztik szem elől az ember és a közösség tényleges szükségleteit, javát és alapvető értékeit.

A szerző orvos, egyetemi tanár

Comments are closed.