Forrás: Stop!

Kertész Imre az Országos Gyógyintézeti Központ által szervezett műhelybeszélgetésen válaszolt a kérdésekre. Elmondta: régi szálak fűzik a kórházhoz Itt is született az akkor még Weiss Alíz nevű szülészeten, és azóta is itt tartják karban őt és peacemaker-ét -ahogy ironikusan fogalmazott, bár betegnek nem mondaná magát. Kertészt még Nobel-díja átvételekor hívta meg a kórház, de az invitációnak csak most tudott eleget tenni. A beszélgetéshez apropójául szolgált, hogy Sorstalanság című regényének filmváltozatát nemrégiben mutatták be.

Kertész először nem örült a filmfeldolgozásnak. Mint mondta, a regény ereje a nyelven múlik. Az olvasó közreműködése szükséges, hogy ez a lehetetlen műfaj életre keljen. A film ennek pont az ellenkezője. Később azonban megbarátkozott a rendezővel, Koltai Lajossal, aki rábeszélésére lemondott a látványos dolgokról, mint például az időbeli ugrásokról. A film végig a regény lineáris menetét követte. A gyerek bekerül egy masinériába, mely megdarálja őt, majd kiköpi. A forgatókönyvet először egy angol profi forgatókönyvíró készítette el, de Kertész szerint ezzel meghamisította a regényt. Ezek után Kertész maga látott munkához, és átírta, filmvászonra alkalmazta regényét.

A könyv és a film nem a zsidó történelem szemszögéből vizsgálja azt a jelenséget, melyet Auschwitznak nevezünk, hanem az európai kultúra fényében. A holocaust tragédiája értékvesztést okozott, ez érezhető ma is. Megroggyant, megtört a művészet. Mintha egy rettenetes éjszaka után keresné a helyét egy hajnalon. A zsidó történelem szempontjából nem érthetjük meg az egészet. Annak idején az inkvizíció még vallási alapon üldözte a zsidóságot. Ha valaki elhagyta hitét, megúszta. A faji alap a valódi újdonság a történelemben. Ez egy atóniás regény, az erkölcsi nihil földjére érkezett emberiségről. Ahogy a zene tonalitása egy hagyományon, egy mindenki számára érvényes konszenzuson alapszik, amelyet az atonális zene bizonyos törvények hatására elvet, úgy a regény atonalitása is egy ilyen konszenzusnak a felrúgását jelenti.

A regény megírása előtt el kellett döntenie, hogy mit is akar valójában írni. Hozzátenni még egy emlékiratot a már meglévő tízezerhez, vagy egy regényt írni, mely hozzátesz a tényekhez, a nyelv, a kompozíció, a hitelesség által. Saját magát kellett háttérbe szorítania, hogy kiírhassa, mi történt. A nyelv, melyen a főhős megszólal, volt a döntő, ez a furcsa, elidegenedett hangvétel. Nem azért állított gyermeket a középpontba, mert ő is gyermek volt akkor, hanem mert ezzel tudta jelezni, hogy a diktatúra infantilizál. A gyerek hiteles személy, aki képes a diktatúra autenticitását tökéletesen közvetíteni.

A Sorstalanság kilenc fejezete olyan, mint kilenc állomás, mint a stációk a régi passiójátékokban. Minden auschwitzi történetben megvannak ugyanazon pontok, a táborba érkezés, a szortírozás, az életbenmaradás apró trükkjei, melyek egy-egy balesetet jelentenek a halál tökéletesen működő gépezetében. A regényt igyekezett passiójátékszerűen írni, minden jelenetet belevenni, amely a tábor minden foglyával megtörtént. A forma nyújtotta objektivitás az önsajnálattól is megóvta.

A Sorstalanság azt mutatja meg, hogyan változtatja meg a totális diktatúra az embereket. Az ember ilyen környezetben ugyanis elveszíti a kapcsolatot saját egzisztenciájával és így bármire képes lesz. A diktatúrában mindenki jó ember, mindenkinek megvan az igazolás a tetteire: „ha én nem pofozom fel, más fogja, és az sokkal rosszabb lesz”. A totális diktatúra kimeríthetetlen. Hannah Arendt az Eichman perről írt könyve szerint maga is megpillantotta azt a szörnyű szakadékot, melybe nem a gonosztevők hullottak bele, hanem „egyszerű, ártatlan” emberek, akiket a diktatúra tett vadállattá, átvéve a felelősséget tetteikért.

Kertész elmondta: a mai világban alapvetően jól érzi magát, de ez nem jelent semmit. A világ ugyan nyitottabb lett, de nagyobb a nyomás is, mozgékonyabb lett a társadalom. A Nobel-díjat, csakúgy mint átvétele előtt, szerencsekatasztrófának nevezte; a hírnév sok kötelezettséggel jár, amikhez valójában semmi köze nincsen. Hetvenhat évesen inkább az életművét fejezné be, mint reprezentálna. A díjjal együtt sajnos nem adták a kezébe a bölcsek kövét, semmivel sem tud többet, mint azelőtt, de úgy kell tennie, és ez néha nagyon fáradtságos.

Ugyanakkor a sok macera sok szépséget is hozott, a kilenc Stockholmban töltött napot is. Ebből a szempontból sajnálja Elfride Jelineket, a tavalyi díjazottat, aki egyébként jóbarátja. Sajnálja, hogy nem vett részt a díjátadáson, nem élt ezzel, nem tapasztalhatta meg azt a felemelő figyelmet, ami őt körülvette ott. A kérdésre, hogy miként tud Berlinben (is) élni úgy, hogy egykori rabtartói jönnek vele szembe az utcán, elmondta, hogy gyakran kell ezt a kérdést megválaszolnia, de az a korosztály már nem aktív. Inkább nincs, mint van.

A regény egyébként óriási hatással volt Németországban, ez az egyetlen ország, melyet még komolyan érdekel a holocaust. Sok levelet kapott fiataloktól, és először érezte, hogy valami hivatása, missziója van. A dolga, hogy beszéljen, írjon, s ez termékeny talajra hullik. A Sorstalanság folytatását firtató kérdésre Kertész azt válaszolta, hogy most is ezen dolgozik. Folytatást ír, de más dimenzióban. A K-dosszié lesz a címe, szigorú könyv lesz, de mivel készülő regényről van szó, ennél többet nem mondhat.

Sárkány Bence