Forrás: ÉS

SCHEIN GÁBOR

Hétköznapi történeti tudatunkról

1. Egy mondat, de miről

2004-ben, a hosszú ideig minden bizonnyal utolsó magyar szakos egyetemi felvételi dolgozat első feladata József Attila Arany című versének elemzése volt. A vers nem antológiadarab, az iskolai szöveggyűjteményekben sem szerepel, tehát a felvételizők többsége valószínűleg ekkor találkozott vele először. A szöveghez két adat kapcsolódott. Az egyik a szerző neve volt, a másik a keletkezés feltételezett dátuma: 1929. Ez a két adat elégséges volt ahhoz, hogy megakadályozza a vers olvasását. Azok a bonyolultan egymásra rétegződő, önmagukban mégis egyszerű előítéletek, legendafoszlányok, amelyek a felvételizők tudatában József Attila nevéről és az 1929-es dátumról éltek, ezúttal is hozzáférhetetlenné tették a múlt szövegét. Erőfeszítéseik célja az volt, hogy összeillesszék a két előítélet-csomagot, és ha maradt még bennük kitartás, az így előállított jelentést valamiképpen hozzárendeljék a címhez, amiről szerencsés esetben nemcsak a legnemesebb fém, hanem egy másik név, Arany Jánosé is eszükbe jutott.

A vers megértésének útját álló előítélettömb minden fontos eleme figyelemre méltó sűrűséggel jelent meg az egyik dolgozat kezdőmondatában, amit – a felvételi dolgozatok apró emlékműve gyanánt is – idemásolok: “1929 a nagy gazdasági világválság kezdete. A trianoni megaláztatást és a nemzet szétszakítását elviselni kénytelen Magyarország alighogy lerázta magáról a Kun Béla vezette proletárdiktatúra nemzetpusztító szorítását, s rálépett a felemelkedés útjára, az első gazdasági világválság begyűrűző hatása orkánként söpörte el az ígéretesen fejlődő, utóbb mégis kártyavárnak bizonyuló talapzatot, melyen a nemzet gazdasága nyugodott.”

E két mondat értelmezésekor ne vizsgáljuk, mi köze van József Attila versének a gazdasági válsághoz és Trianonhoz. Tekintsük az olvasottakat kijelentések zárt építményeként. Az építmény sarokköve egy dátum, 1929. A dátumok hitelesítik történeti elbeszéléseinket, megadásukkal az emlékezet felbonthatatlan kapcsolatba lép a naptári idővel. E művelet a historikus elbeszélések egyik alapító tényezője. Az egyébként rendkívül kompakt megfogalmazásban a pontosnak tűnő dátumok mégis meghatározhatatlanná válnak. A szöveg egyetlen időhatározói funkcióban szereplő szava, az “alighogy” valójában tíz esztendőt fog át, és nem igazít el afelől, hogy a szerző szerint mi volt előbb, a Tanácsköztársaság vagy Trianon. Kihez vagy mihez tartozik az a nézőpont, ahonnan tekintve két esemény évtizednyi különbsége elenyészhet, két másik esemény sorrendje pedig bizonytalanná válhat? Mivel a történelmi elbeszélésekben az emlékezet a naptári időt fogadja el mértékéül, az ilyen kijelentések joggal ébresztik fel a gyanút, hogy a mérték ilyen fokú elgyengítésével bizonyos határok között (tíz év, húsz év, harminc?) bármely két esemény tetszőlegesen összekapcsolhatóvá válik.

Ha történeti kijelentésként értelmezhetetlen is a fenti két mondat, megírásának történeti tudatáról sokat elárul. Előrebocsátom, úgy vélem, ha elég türelmesen vizsgáljuk őket, nem csupán egy felvételiző diák történeti tudatával kapcsolatban jutunk fontos adalékokhoz, hanem egy korszakéról is.

Először állítsuk helyre azt az inkább mitologikus, mint történeti sort, ami itt tíz év históriáját képviseli: nemzetpusztítás – trauma – felemelkedés – külső eredetű válság – összeomlás. A sor egy olyan tragikus történelemkép vázlata, amelyben a nemzet meghatározhatatlan szubjektivitása a névvel illethető belső árulásnak és a megnevezhetetlen, semleges külső történeti erőknek köszönheti balsorsát, önmaga azonban ártatlan, és semmiképpen sem tétlen, hiszen a felemelkedés a nemzet munkájának köszönhető. Ha tehát az időviszonyokat szemlélve az amnézia, a feledés alapító jelentőségére következtethettünk, az elvont történeti sor felállításakor a traumatizáltság múltszervező tudati szerepét kell hangsúlyoznunk. A trauma neve Trianon.

A fenti sort elbeszéléssé alakító retorika azonban egészen más korok elemeit vegyíti. A “felemelkedés útja”, a “begyűrűző hatás” és a “kártyavárnak bizonyuló talapzat” remek képzavara a 60-as, 70-es évek kádári világának nyelvét idézi, a “nemzet” fogalmával összefüggő szókapcsolatok (“a nemzet szétszakítása”, “nemzetpusztító szorítás”, “a nemzet gazdasága”) pedig közvetlenül talán a rendszerváltást követő jobboldali diskurzusai által kialakított, majd általánossá vált szókészletből valók, közvetetten pedig az 1920-as, 30-as évek politikai nyelvezetéből. Mindez azt mutatja, hogy a Horthy- és a Kádár-rendszer uralkodó nyelvi közhelyei akadálytalanul illeszthetőek egyetlen nagy elbeszélésbe. E két rendszer uralkodó történeti és politikai tudata a legtöbb ponton ellentétes, csakhogy itt elsősorban nem történeti tudatokról, hanem nyelvekről van szó. Helyesebb tehát azt kérdeznünk, mi határozza meg azt a tudati horizontot, amely alatt két, egymást történetileg kizáró nyelvi séma törések nélkül jelenhet meg. A traumatizáltság és az amnézia nyomait már feltártuk. De van itt valami más is. Vajon miért a szöveg második felében találkozunk a kádári nyelv félreismerhetetlen nyomaival? Nem vitás, a szövegbe itt tör be az a névtelen, éppen ezért megfékezhetetlen erő, ami a retorika addig stabilnak tűnő viszonyait is összezavarja, és végül képzavarba rántja a beszédet: “orkánként söpörte el az ígéretesen fejlődő, utóbb mégis kártyavárnak bizonyuló talapzatot”. E névtelen erővel szemben a másik pólust a “felemelkedés” és a nyugalom fogalma képviseli. Talán nem túlzás, ha úgy vélem, hogy a szövegünket létrehozó történeti tudat harmadik alapító eleme a biztonság és a nyugalom utáni vágy, ami, ha a jelen ezt a vágyat nem elégíti ki, nosztalgiaként is megjelenhet.

Feltételezhető, hogy a traumatizáltság, az amnézia és a biztonságvágy hármassága által meghatározott tudatot olyan politikai beszédek képesek leghatékonyabban megszólítani, amelyek a három tényező ellentmondásait a legkisebb felületi ellenállással rendezik el retorikájukban. A három tényező viszonya ugyanis feszültségekkel teli, és ezeket a feszültségeket – ahogyan a minapi magyar politika számos eseménye példázza – sem gyakorlatilag, sem elméletileg nem könnyű feltérképezni.

2. A traumatizáltság, az amnézia és a nosztalgia labirintusa

Feltűnő, hogy míg az európai kultúra bibliai rétegében az emlékezet munkája alapító jelentőségű, és nincs sem az Ó-, sem az Újszövetség hagyományában egyetlen ünnep vagy rítus sem, amely ne az emlékezet parancsba foglalt kötelességére épülne, addig a társadalmi élet összefüggésében felejtésről önmagában egyetlen szó sem esik, kizárólag az adósságok elengedésével és az isteni megbocsátással kapcsolatban. Az Ószövetségben az örömév intézményéhez hozzátartozott az adósságok elengedése, és ugyanígy tett Isten Izraellel Mózes kérésére (4Móz 14, 19). Izajás (38,17) szerint az isteni megbocsátás oly hathatós, hogy maga Isten sem látja a megbocsátott bűnt. A felejtés tehát ebben a hagyományban szoros láncot alkot a bűn traumatizáltságával, mintegy begyógyítja a trauma sebét. Innen tekintve érthető, hogy az amnézia, ha kiszakítjuk ebből a láncolatból, és tüneteivel együtt önmagában marad, miért kerül át könnyen a pszichikai betegségek tárgykörébe. Holott legkésőbb Nietzsche óta nem csupán azt tudjuk, hogy felejtés nélkül nincs élet, hanem azt is, hogy a felejtés munkája hasznos az élet számára.

És az élet ezt mindig is tudta. A felejtés nem ellentéte az emlékezetnek, inkább fonákja, ugyanazon munka másik oldala, ugyanazon munkáé, ami magát a történelmet létesíti. A felejtésről mégis sokkal kevesebbet beszélünk annál, mint amennyire fontos szerepe van történeti tudatunkban. Vajon aktív vagy passzív munka-e a felejtésé? A közkeletű mondás, hogy “az idő minden sebet begyógyít”, azt fejezi ki, hogy a traumák sebei az idő múltával mintegy önmaguktól elmúlnak. De elmúlnak-e valóban, vagy csak behegednek? Tapasztalataink azt mutatják, hogy a negatív traumák hatása történeti léptékkel mérve is hosszan érvényesül, akár több évszázadig is hivatkozási alapot nyújthatnak. Társadalmi értelemben tehát a felejtés passzív lefolyása nem oltja ki a traumák hatását, csupán elhalasztja. Aktív felejtésről, ami nem illeszkedik közvetlenül a bűn (adósság), a bűnvallás (az adósság bevallása) és a megbocsátás (az adósság elengedésének) sorába, valószínűleg akkor kezdhetünk beszélni, amikor képessé válunk a traumatizáló eseményt nem tragikus, hanem humoros vagy ironikus hangoltságban elmesélni. Csakhogy ez sem felejtés, legalábbis nem az izajási mérték szerint: “és hátad mögé dobtad minden vétkemet”. Az elbeszélés bármikor visszafordulhat a humoros regiszterből a tragikusba, a seb bármikor begyulladhat.

Mi áll ellent a felejtés munkájának? Nem az emlékezet, mint vélnénk, hanem az a tudati sajátság, hogy a jelenben csak a múlt nyelveinek közvetítésével vagyunk képesek tájékozódni. Jób könyvében például Bildád számára még a tegnap sem elég a mában való eligazodáshoz: “Kérdezd csak meg az előző nemzedéket, jegyezd meg, amit kikutattak az atyák. Mi csak tegnapiak vagyunk, és semmit sem tudunk, életünk csak árnyék a földön” (8, 8-9). A múltnak ez a túlhatalma regresszív hatású a jelenre nézve, és önmagában is traumatizál. Úgy tűnik, az amnézia és az emlékezet, illetve a traumatizáltság labirintusából képtelenség kijutni, legalábbis az olyan társadalmi diskurzusokban, amelyek Nietzschét követve nem a bűn, a büntetés és a megbocsátás erkölcsi elbeszélésének rendjébe kívánják illeszteni az emlékezet és a felejtés beszédét.

De miért ne tennénk ezt? Elégséges bizonyíték az ilyen narratívák abszurditására, hogy tizenöt év alatt sem sikerült törvényesen szabályoznunk, mit kezdjünk közös és egyéni szégyeneinkkel? Másoknak, azt mondják, sikerült. De hát itt nem csak a múlt szégyeneiről van szó. Ugyanehhez a problémához tartozik a kérdés, hogy feltűnhetnek-e a múlt figurái egészen más, új szerepekben. Mit kezdjünk a múlt szavainak színeváltozásával? Elfogadjuk-e a hatalmas hiátusokat az életrajzi lexikonok szócikkeiben? Egyáltalán meddig tart a múlt? Ki az, aki már nem számít a múlt figurájának? Meddig őrzik a szavak valaha hordozott jelentésüket? Mekkora az a hiány, ami még nem kelt gyanút az életrajzokban? A mérték kérdéseire nincs kielégítő válasz, a bűn és a büntetés diskurzusa pedig végképp használhatatlan a válasz kimunkálására, hiszen ehhez nemcsak a történetek között kellene finom különbségeket tennünk, hanem azt is pontosan meg kellene tudnunk indokolni, mik azok a vétkek, megalkuvások, stiklik, ostobaságok, kompromisszumok, nemtörődömségek stb., amelyekkel még foglalkoznunk érdemes, és mik azok, amelyekkel már nem. Az emlékezet és a felejtés nem igazságos. A legnagyobb akadály azonban az, hogy a bűnről szóló beszéd csak nagyon kevés esetben adekvát eszköz a múltban és a jelenben való eligazodáshoz, ehhez ugyanis a bűn közös és meglehetősen biztos társadalmi tudatára lenne szükségünk, ami mára csak az úgynevezett “emberiség elleni bűnök” kategóriájával kapcsolatban alakult ki és szilárdult meg, és még ebben az esetben is kétséges, hogy az ilyen bűnök, ellentétben minden köztörvényes bűnnel, nem lépnek-e túl a jog rendjén, nem rombolják-e azt szét. (Hannah Arendt például kétségbe vonta egyik Karl Jaspersnek szóló levelében, hogy a náci politikát meghatározhatjuk-e köztörvényes bűnként, illetve hogy adekvát cselekedet lenne-e Göringet felakasztani.)

Úgy tűnik, az emlékezet és a felejtés, a traumatizált és traumatizáló múlt labirintusából nincs kijárás. És éppen ez a tapasztalat nyit teret a nosztalgia előtt. A nosztalgia sem mutat kivezető utat e labirintusból, de lehetővé teszi, hogy olyan múlthoz jussunk a jelenben, amelyet nem terhelnek traumák. Van ilyen múlt? Valószínűleg nincs, mert az európai értelemben vett történelmet többek között a traumák létesítik. Akkor hogyan lehetséges mégis nosztalgikusan szemlélni a történelmet, hogyan lehet traumátlannak érzékelni a múlt egy időszakát, ahová visszavágyhatunk, vagy amit a jelenbe szeretnénk hozni. Valószínűleg a nosztalgia is a felejtés egyik módja, de nem a múlt olyan eltörlését eredményezi, mint amiről Izajás beszélt.

A nosztalgia nem eltörli, hanem átrendezi a múltat. Olyan koherens elbeszélését állítja elő, ami kizárja önmagából a traumatizáló momentumokat, és lehetőség szerint elsimítva az emlékezet felületét, igyekszik elhárítani az olvasók és a hallgatók gyanúját, hogy talán nem is volt minden olyan harmonikus, mint ahogyan a nosztalgikus elbeszélés láttatja. A nosztalgikus elbeszélés azonban csak akkor lehet sikeres, ha nosztalgikus olvasóval találkozik. Egyébként mindig jöhet valaki, aki mást és többet tud a múltról, mint a nosztalgia szövege, vagy aki nem hajlandó megfizetni a nosztalgikus felejtés szövegbeli mértékének árát. Mindig jöhet egy kellemetlenkedő fickó, aki nem megy bele a játékba. És mindig kiderülhet valami olyasmi a múltról, amit nem tudunk beilleszteni az elbeszéléseinkbe. Ráadásul a nosztalgia szükségszerűen a múlt felé fordul, a biztonság vágyától hatva a múltat felcserélné a jelennel vagy a jövővel, és így öntudatlanul erősíti a történeti tudat traumatizáltságát. Az idők hárításokkal teli nosztalgikus szemlélete túlzott hatalomhoz juttatja a múltat.

Foglyai maradunk tehát a traumatizáltság, az amnézia és a nosztalgia hármasának? Azt hiszem, addig mindenképpen, amíg nem alakul ki a nyitott, rövidzárlatait kitartóan feltérképezni igyekvő társadalmi kommunikáció kultúrája. Csakhogy akármilyen is legyen ez a kommunikáció, biztosan túl lassú, és túl sok megfontoltságot igényel a demokratikus pártpolitika és az azt reprezentáló média kommunikációjának gyorsaságához, változékonyságához képest. A kialakult kommunikációs tér valószínűleg hosszabb távon sem lesz alkalmas történeti tudatunk görcseinek oldására, ahogyan egyébként nálunk régebben és kifinomultabban működő demokráciákban sem az. A tanulás eredménye – békés körülmények között – nemzedéknyi távlatban is csak az lehet, hogy képessé válunk a legfájdalmasabb pontok elkerülésére, vagy a mainál kicsit finomabb érintésére, a legbornírtabb ostobaságok kizárására. Erre mondható persze: bár már ott tartanánk.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 13. szám

Comments are closed.