Forrás: NOL

Falusy Zsigmond, 2005. április 5. 00:00

A Brassói pályaudvar illett KelenföldreKép: Kovalovszky Dániel Tétován kérdezi egy szürke kabátos asszony a peronon, hogy akkor ő most bemehet-e a váróterembe. Nem, mondja egy biztonsági ember, aztán érzi talán, hogy ez így kevés, ezért hozzáteszi még: táncolnak bent.

Vasárnap este háromszor egy órára megvalósult végre az a régi álom, hogy a művészethez igazodjon az élet. Brassói pályaudvar címmel tartottak előadásokat a Kelenföldi pályaudvaron, ezért az épület egy részét lezárták. A helyszínről az embernek egy nem is oly régi Ady-est jut eszébe a tévéből, melyben az ismert színész A fekete zongora című verset egy zongora mögött szavalta, és az ominózus sornál maga elé mutatott: ez a fekete zongora. Azaz, nem biztos, hogy a Cseresznyéskertet lombok alatt kell játszani, a Velencei kalmárt Velencében, a Sirályt pedig az ornitológiai intézetben. Ehhez képest jó hírünk van: a Brassói pályaudvar illett Kelenföldre.

A furcsa cím furcsa produkciót takar, melyben erdélyi, moldovai és magyar zenészek és táncosok idéznek fel egyfajta kulturális kavalkádot. A monumentális kohóként jellemzett brassói pályaudvaron egyébként a hetvenes évektől kezdve Diószegi László koreográfus-rendező maga is sokszor várakozott. Átszállóhely volt ez a magyarlakta falvak felé, ahová az ottani néptáncok nyomában utazott. A pályaudvaron a soknemzetiségű Erdély szinte valamennyi lakója megfordult: magyarok, szászok, örmények, zsidók, ukránok, jellegzetes főkötőjű Temes megyei asszonyok és havasi románok, akik bérkaszálásból éltek.

Mindez lehetett volna szép emlék is egy eltűnőfélben lévő világról, ám Diószegi Lászlót évekkel ezelőtt felkérték, legyen a Budapesti Őszi Fesztivál művészeti tanácsának tagja. Ő elfogadta ezt, majd elkezdte kicsit furcsán érezni magát. Nem értette, mit keres itt, ezen az elsősorban kortárs rendezvényeket bemutató eseménysorozaton. Addig gondolkozott ezen, amíg kitalálta azt a produkciót, mely később a Brassói pályaudvar nevet kapta.

Az ötlet bizonyos értelemben egyszerűbb nem is lehetett volna: hívjunk meg néhány ismert és kevéssé ismert népművészeti együttest, táncosokat, zenészeket, parasztelőadókat, akik megidézhetik azt a forgatagot, amiből talán összeáll valamiféle kép a sokszínű erdélyi kultúráról. Diószegit ráadásul régóta izgatta, hogyan lehet lebontani az általa “dobozszínházinak” nevezett távolságot előadó és néző között. A megoldás szinte adta magát, hisz hol lenne a legmegfelelőbb eljátszani a Brassói pályaudvart, mint egy pályaudvaron.

Az előadást először 2001-ben mutatták be az őszi fesztiválon, aztán egy év múlva ismét Budapesten, majd Szegeden, sőt még a krakkói pályaudvaron is színre vitték. Mivel nincs két ugyanolyan pályaudvar, a kelenföldi előadást is nehéz összehasonlítani a többivel. Talán ez a helyszín áll a legközelebb ahhoz a brassói pályaudvarhoz, melyről Diószegi egyszer azt mondta: “gyűjtőhelye volt a nagyvárosi szemétnek, a lerobbant szocialista kultúrának, illetve kulturálatlanságnak, ugyanakkor a csillogó erdélyi sokszínűségnek, a közép-európai népművészetnek is”.

A vasárnap egymás után háromszor színre vitt előadás mindenesetre zavarba ejtő volt, mert akkor közelítette meg legjobban azt, amit elérni szándékozott, amikor még el sem kezdődött. Az előtérben ekkor a Szászcsávási zenekar hangolt, bent, a váróteremben hegedült valaki, a táncosok beszélgettek, az ember pedig ide-oda ténfergett, mert fogalma sem volt arról, hol, mikor és kik kezdik majd az egészet. Tényleg pályaudvar volt ez, ahol ismeretlenek találkoznak, esznek, isznak, beszélgetnek, dohányoznak, aztán soha többet nem látják egymást. Ez az organikus egység hiányzott talán a későbbiekben. Egymás után játszottak a váróterem különböző sarkaiban a zenekarok, de szinte egymástól függetlenül. Persze lehet, hogy igazságtalanok vagyunk, olyat kérünk számon, amire nem is akart vállalkozni ez a magát néptáncszínháznak nevező előadás.

A végén aztán ez az egész erdélyi kavalkád kimegy a váróteremből, és felszáll az odakint várakozó vonatra, hogy elinduljon valahová. Mozdony azonban nincs a kocsi előtt. Olyan ez, mint a régi viccben: Innen? Hová?

Speciel lennének ötleteink.

Comments are closed.