Forrás: Új Élet

Micsoda mozi ez a Jób lázadása! Már hosszú évek óta létezik, mégis a széfben tartjuk, mint valami ereklyét, néha elôvesszük, megsimogatjuk, aztán megint kulcsra zárjuk. Pedig Gyöngyössy Imre és Kabay Barna remeket alkottak. Temessy Hédi és különösen Zenthe Ferenc (mint Jób, aki fellázad a gyerektelenség ellen) elementáris erôvel hozzák a zsidó házaspárt. Az örökbe fogadott kisfiú olyan volt, amilyen volt. Alakítása fôleg abban merül ki, hogy ôt látva nekünk kell meghatódni, a mi szemünk telik meg könnyel. Ahogy az utód nélküli házaspár eldönti, hogy hazaviszi az otthonból a kis keresztény Lackót, már sejthetô, mi lesz ebbôl. Baj. De vajon honnan jön a baj? Legelôször Lackóból, akit nehéz betörni. Olyan, mint egy zabolátlan csikó.

Ha elengedik a kezét, világgá megy, vagy csak egyszerűen elbújik a nádasban. Szeretettel és törôdéssel persze ezt fel lehet oldani – a gyerkôc egyre jobban ragaszkodik hozzájuk. De mi lesz a fasizmussal? Mi lesz az antiszemitizmussal? Hiába imádkozik az újdonsült apa, hogy még egy évet adjon neki a Mindenható, amíg iskolába indítja a gyereket, nem talál meghallgatásra. Holnap indul a csoport. De elôtte még busás örökséggel rábízzák Lackót a ház körüli népekre, eltávolításától a gyerek újból megvadul. Rohan a “szüleihez”, és nem érti, hogy miért nem engedik haza. Zenthe óriási sárga csillaggal a kabátján bentrôl int, hogy menjen onnan, ô nem zsidó. A kisfiú nem ért semmit. Másnap, a deportálás elsô óráiban még a szekérre is felugrik utánuk, hogy “mama, papa, én vagyok”. A csendôr kérdésére, hogy ismerik-e a gyereket, azt válaszolják; nem. A szekeres transzport további indul, ô meg áll a kutyájával a sárban, és szeretné tudni, mi történik vele. De hát hogy érthetné meg ezt egy hatéves gyerek, amikor mi sem értjük, sôt, azóta sem tudjuk megmagyarázni, hogyan történhetett ez meg.

***

Rém boldogan kezdtem el nézni a József Attila Színház elôadását, melyet Horváth Péter álmodott színpadra. A címe: Kilencen, mint a gonoszok. Bár annak idején láttam színházban is, de megkopott az emlékezetemben. A két kitűnô színész, Sztankay István és Bodrogi Gyula (mindketten öreg zsidót játszanak) szellemességi vetélkedôt folytat egy kórházban. Láthatóan veszekedni és poénkodni jöttek, mert a betegség nyoma sem látszik rajtuk. Kalapban, sapkában fekszenek az ágyban, és ilyen párbeszédek zajlanak köztük:

– Cukorban utazik?

– Nem. Mészben.

– Az nagyon jó! Semmire sem kell emlékezni!

– Talált zsidó vagyok. A Tolbuhin körúton találtak. Lementem, lefeküdtem a földre, és azt mondtam, nem emlékszem a nevemre.

– Maga biztos, hogy zsidó? Izrael gyermeke nem lehet ennyire bugyuta.

Aztán csendet parancsolnak magukra, nehogy hajba kapjanak, majd megszólalva egy régi héber mondással örvendeztetnek meg, miszerint “a véletlen nem más, mint Isten fedetlen arca”. Szép. Míg egyikük attól fél, hogy meglátja a családján, amit nem akar, a másik betegséggel harcol ki egy kis törôdést. Innen átmegy rumliba a darab. Kiszöknek, hazamennek Bodrogi lakására, de már valakik vannak ott, csak elbújtak, aztán ôk bújnak el, mert jönnek, meg sem állnak addig a jövésben-bújásban, míg kilencen nem lesznek. Jobb lett volna, ha bentmaradnak a kórházban, és tovább dumcsiznak Izraelrôl.

***

Sok újat nem tartogatott a Nôk Hitler környezetében című összeállítás. Legfeljebb azt, hogy jó volt újra látni Marlene Dietrichet. Marlenét, a végzet asszonyát, a gyönyörű, magabiztos, szinte nem evilági asszonyt, akit Hitler “vadmacskának” titulált. Dietrich 1901-ben jómódú berlini családban született, amolyan apuka kedvence volt. Jó nevelést kapott, jó iskolákba járt. Apja halála után hegedűművész akart lenni, éppen ezért Weimarban folytatta tanulmányait. Ekkortájt még dundi fiatal hölgy volt, aligha látszott rajta, hogy ô lesz a filmvászon démona, A kék angyal Lolája. 1933 elôtt hagyta el Németországot, és Amerikába ment, ott folytatódott a karrierje. Partnere lett egy sivatagi filmben Charles Boyernak is. A filmbejátszás szerint úgy lépett ki fülkéjébôl, mint egy párizsi szépségszalonból. Hitlernek nem fért a fejébe, hogy a német színésznô távol van, Göbbelset bízta meg, hogy csalogassa haza. De Marlenének esze ágában sem volt, gyűlölte Hitler rendszerét. Inkább Cannes-ba ment, ott fényes partikon vett részt, ahol asztaltársasága a windsori herceg és Erich Maria Remarque voltak. 1941-ben támogatókat keresett a nácik elleni harchoz. 1942-tôl már az amerikai katonákat szórakoztatta, 1943-ban megjelenik Észak-Afrikában, a fronton. Nemcsak katona lett, de még a századosi rangot is kivívta. Jean Gabinnel is összehozta ôt a háború, akivel ôrült szerelembe estek. A háború befejezéséig járta a katonai kórházakat, felvidítani a katonákat, máskor buzdító szavakat olvasott fel. Egész életében nem találkozott Hitlerrel, de az FBI dokumentumai szerint csak 1967-ben vált bizonyossá, hogy nem volt kém.

Bozsán Eta

Comments are closed.