Forrás: Magyar Hírlap

Médiahaldoklásával megüzente azt is, hogy a betegség, az elesettség, a szenvedés nem töri meg az ember méltóságát.

Nagyemberhiány van a világban. Nálunk is. Csak ez lehet az oka – a média ereje mellett – annak a világméretű érdeklődésnek, mely a római pápa utolsó óráit kísérte, s annak a modern korban meghökkentően mély és láthatólag személyesen átélt gyásznak, melyet halála után hívők és nem hívők millióinak arcáról leolvashattunk, ugyancsak a média segítségével.

Gondoljuk el, mi lenne, mi lesz, ha a mai világ leghatalmasabb urai – Bush, Putyin vagy Hu Csin-tao – érkeznek az emberélet útjának végére. Nem becsülöm le szerepüket, de aligha kíséri majd búcsújukat világérdeklődés, és nemcsak azért, mert amikor az ő idejük eljő, már rég történelmi nyugdíjban lesznek, s önértékük nem fogja rájuk irányítani a világ ily mérvű figyelmét, fölkorbácsolni azt a szinte eksztatikus gyászt, amelyet II. János Pál halála kiváltott.

Amikor a Vatikán bíborosa bejelentette, hogy a pápa meghalt, a téren várakozó tömeg – különös módon – tapsolni kezdett. Nyilvánvalóan nem a bejelentés tartalma váltotta ki a tetszésnyilvánítást. De valahogy reagálni kellett – méghozzá másként – a csönd, az ima, az éneklés és sírás órái után. A megrendült tömeg talán ösztönösen megérezte, hogy egy nagyon nagy szereplő lépett le az élet színpadáról. Sorsával megbékélve meghajolt, nem a közönség, hanem Isten akarata előtt, a tömeg pedig fölszabadultan megtapsolta, mintha azt mondaná, szép volt, szép élet volt, köszönjük, amit értünk tettél. Nem a halált üdvözölte tehát a taps, hanem az előtte leélt küzdelmes nagy életet köszönte meg, azt a 84 évet, amely a katolikus egyház, a lengyel nép, az ember és a világ szolgálatában telt el.

A máskor oly híréhes, szenzációhajhász és kegyetlen média most úgy segített, ahogy az emberiség egyik legnagyobb találmányához illik.

Ez volt a világon az első médiahalál. A római pápa utolsó napjait, óráit szinte végig egyenes adásban közvetítették a világ nagy televíziói. Jóvoltukból az egész földkerekség átélhette a gyászt, keresztények, más hívők és nem hívők egyaránt. Akiknek általában semmi sem szent, azoknak most szent volt a haldokló pápa, és tiszteletben tartották a gyászoló emberek érzéseit. Vajon mi lehet az oka, hogy éppen a világ egyik legkonzervatívabb intézménye engedte közel a médiát az élet legszemélyesebb és legmagányosabb óráihoz, a haldokláshoz?

Talán az, hogy a pápa élete és magatartása a vég óráiban üzenetet hordozott. És ezt az üzenetet semmi más nem tudta volna ilyen erővel sugározni, mint a televíziók, rádiók, lapok.

A pápának, mint tudjuk, nincsenek hadosztályai, hatalma, ha van, a példa erejében van. És a világ nagyon is rászorul a jó példára. II. János Pál bebizonyította, hogy a konzervativizmus és az újítás nem egymást kizáró fogalmak. Mereven ellenezte a fogamzásgátlást, az abortuszt, az eutanáziát, a papi nőtlenség eltörlését, miközben megújította egyházát elsősorban azzal, hogy igyekezett emberközelivé tenni. Megmutatta a nagy ember hétköznapiságát és a hétköznapi ember nagyságát, ezzel a tisztelet mellett az emberek szeretetét is kivívta. És akit szeretnek az emberek, abban bíznak, abban hisznek, azt követni akarják. Fiatal korában sportolt, zenélt, színészkedett, megöregedve pedig kereste a fiatalok társaságát, úgy is mint a jövő követeiét, táncolt, énekelt velük, popsztárokat fogadott, saját CD-t adott ki, elfogadta a sportolók mezét, és elfogadta, amikor jött, az öregkor s a betegség által rá mért szenvedést is. Azt hirdetvén, hogy az öröm és a szenvedés egyaránt az élet része, a csak örömre berendezkedni akaró léha, gondtalan élet nem teljes élet. S ha nekünk nincs is bajunk, ott a világ temérdek baja, bánata, mely iránt szolidaritással tartozunk. Nemcsak valamiféle vallásos „jóságból”, hanem mert különben elvész a világ. Az első kelet-európai pápa fölemelte szavát a kommunista diktatúrák ellen, s amikor azok elbuktak, nyomban a kapitalizmus, a kizsákmányolás kritikáját kezdte hangoztatni, s óvott attól, hogy cseberből vederbe essünk. Csakhogy a világnak egyelőre ez a két edénye van, bár lenne egy lakható harmadik. A pápa bocsánatot kért a zsidóságtól, s mindenkitől, akinek az egyház az elmúlt évszázadokban szenvedést okozott, kereste a megbékélést az ezer éve elszakadt ortodox egyházzal, az ötszáz éve elszakadt reformátusokkal, és párbeszédet kezdeményezett minden hit követőivel a buddhizmustól az iszlámig. Ezzel megüzente, nem szükségszerű, hogy a vallások egymás ellenségei legyenek, amivel voltaképpen az emberiség egészét fenyegető fundamentalizmusok alól húzta ki a talajt. Tudta, hogy a bocsánatkérés és a megbocsátás keresztény erénye nem a gyengeség jele, hanem az erőé, mely jobbá teszi a világot s az emberi kapcsolatokat, tehát követendő és követhető példa mindenféle hívő és nem hívő számára.

Médiahaldoklásával megüzente azt is, hogy a betegség, az elesettség, a szenvedés nem töri meg az ember méltóságát, ne avatkozzon hát bele az ember az isten dolgába, és ne akarja meghatározni az élet végének időpontját.

S mégis, ő, aki az eutanáziát annyira ellenezte, nem kívánta – orvosai szerint – az élet mindenáron való meghosszabbítását, s nem vett igénybe mindent, amit az orvostudomány kínált számára. De hiszen nem akarnak nagyon mást az eutanázia hívei sem, csak olyan szép és fölemelő halált, amilyet a pápa halt.

Szále László főmunkatárs