„És szólt az Örökkévaló Mózeshez és Áronhoz, mondván: Ha majd bementek Kánaán országába, amelyet nektek adok birtokul, és (ha) én poklos kiütést bocsátók valamelyik házra, akkor menjen a ház tulajdonosa és jelentse a papnak: úgy tűnik, hogy valami kiütésféle látszik a házon…” (3 Mózes, 14. 34-35.)
Az idén, mivel szökôév van, külön olvassuk ezt a szakaszt, melynek lényege a zsidó tisztaság szigorú és aprólékos utasításai. Már elmondottuk, hogy a poklosságot (Mecóra), amely nem volt egyértelműen a szó szerint annak fordított lepra, a zsidó bölcsek a nyelv fertôzöttségnek tekintették. Pletyka, kibeszélés, „rossz nyelv” (Láson Hárá) – ezek teszik pokollá az emberek életét, és ennélfogva büntetésük a poklosság különbözô fajtái.
A Tóra felsorolásában a poklosság elsô változata az ember testén jelentkezik, különbözô bôrbetegségek, kiütések formájában. Utána jön egy hasonló jelenség a ruhákon, a textíliákon, majd itt – a házak fertôzöttsége, poklossága. A Talmud szerint a valóságban a sorrend fordítva volt: elôször a házak, majd a ruhák, és ha mindez nem segített, és az „érintett” folytatta szájalását, a saját bôre sínylette meg viselkedését. A sorrendnek tehát figyelmeztetô és elrettentô jellege volt.
Hogy ez a „Cáráát” (poklosság) nem a szörnyű lepra volt, az onnan is nyilvánvaló, hogy a lepra a mai napig is gyógyíthatatlan betegség, és az abban fertôzötteket elkülönített lepratelepeken tartják életük végéig, ahogy ez Uzijáhuval, Júdea királyával történt. Ez egy rendhagyó eset a Bibliában, mivel a legtöbb un. „Cáráát” fertôzésnél arról van szó, hogy ez rövid idô alatt meggyógyul (lásd Mirjám esetét, aki kibeszélte öccsét, Mózest, és leprás lett). A lepragyanús embert egy hétre karanténba zárták, és ez legtöbbször elég is volt. Ha nem, kiküldték ôket a táborból huzamosabb idôre, amíg meg nem gyógyultak (lásd a négy leprás esetét Szamária ostromakor).
No de mi volt a házak poklossága? Nem kételkedünk abban, amit bölcseink mondanak, hogy ez is a háztulajdonos mosdatlan szájának következménye volt. A kérdés csak az, hogyan történt ez a gyakorlatban? Mit fedezett fel a szakértô és megfelelô hatáskörrel rendelkezô kohanita, amitôl a házat tisztátalannak nyilvánította, majd legyalultatta a vakolatot a falakról, és az eljárás végén azt le is romboltatta?
***
A Midrás a maga részérôl nem megy bele az ilyen részletekbe. Megelégszik azzal, hogy magát a jelenséget csodának, méghozzá pozitív csodának tünteti fel. Ugyanis, mondja a Midrás, az emoriták az izraeli inváziótól való félelmükben befalazták értékeiket, aranyukat, és erre akkor derült fény, amikor a házat, falainak poklossága miatt, le kellett bontani (Vájikrá rábbá, 17, 6).
Chizkuni más oldalról közelíti meg a házfalak poklosságának problémáját. Ô nem a hogyanról, hanem a miértrôl beszél, és véleménye (a Toszfot nevében) az, hogy amikor a héber törzsek Kánaánba érkeztek, parancsuk volt a bálványkultusz gócait felkutatni és megsemmisíteni. Azonban nem tudták, hol imádják a bálványt. Erre jöttek a kiütések a házak falain, mintegy jelzésként: itt imádnak bálványokat…
Ennél Gersonides (Rálbág) magyarázata sokkal racionálisabb. A kiütések jeladások voltak arra nézve, hogy vigyázat! A ház összeomlófélben van. Ugyanis, mondja, a bevonuló zsidók az emoriták elhagyott házaiban laktak (ahogy 1948 után az új olék az új Izraelben az elmenekült arabok elhagyott házaiba költöztek be), azokat nem ôk építették, hanem az emoriták, akiknek házépítô technikája – úgy látszik -nem volt túl fejlett, és így a ház esetleg gyenge lábakon állott, összedűlôfélben volt, és az a veszély fenyegetett, hogy ráomlik lakóira, így aztán jöttek a poklosság zöldes-pirosas kiütései, s figyelmeztetésként szolgáltak.
***
Azonban van más vélemény is. Rabbi Eliezer ben Simon szerint volt egy hely Gáza közelében, amit úgy hívtak, hogy a „poklos dűlô”. Az akkói illetôségű Simon ben Jehuda szerint volt egy körülkerített hely Galileában, amirôl azt mondták, hogy oda szállították a poklos falak köveit (Toszefta, Negáim, 6, a).
Bölcseink, mint már mondottuk, nem foglalkoztak azzal, hogy miként és hogyan lettek a ház falai poklosak. Ezzel szemben igencsak intenzíven érdeklôdtek ezen csapás (Negá) kiváltó okai iránt. Elsôsorban természetesen a „rossz nyelv” (Láson Hárá), a pletyka, a kibeszélés az, ami a betegséget okozta bölcseink szerint. A Mecóra (poklos) szóra még egy kezdôbetűkbôl összeálló fogalmat is alkottak, ami héberül nagyon jól hangzik, de nehezen fordítható le más nyelvre: Me-có-rá = Moci-sem-rá (vagyis ha valaki valakit rágalmaz, az egyenértékű a poklossággal).
Ez nagy általánosságban a magyarázat. Részleteiben több fôbenjáró bűn között osztották föl a poklosság csapásait, kiütéseit. Monda rabbi Smuel ben Náchmáni: „Hétféle vétekre jönnek ezek a csapások, a pletykára, a vérontásra, a hiábavaló esküre, a paráznaságra, a durvaságra, a rablásra és az irigységre” (Áráchim 9a). A Midrás hozzátett ehhez még három kiváltó okot: Isten nevének megszentségtelenítése, az istenkáromlás és a bálványimádás (Vájikrá rabbá, 17). Nehéz feladata lesz annak, aki megpróbál közös nevezôt találni közöttük.
Ahogy mondani szokták: a Tórának hetven arca van. Ez is egyike a hetvennek…
Naftali Kraus