Méltóság

sofar, 2005. április 03. 23:19  JNA24 médiafigyelő, NOL Add comments

Forrás: NOL

Füzes Oszkár, 2005. április 4. 00:00

A legtöbb főpap olyan, mint Isten képviselője az emberek előtt – most volt egy, aki ennek nem az ellenkezője, de legalább a fordítottja is volt. Minket képviselt a Mindenhatónál, s hangsúlyozottan nemcsak a saját híveit, hanem az egész emberiséget. Sőt: bámulatosan könnyed hitelességgel megjelenítette magát az emberséget, legalábbis a lényegét: a méltóságot. Papi méltósággal az emberi méltóságot, és fordítva, minden lehetséges és lehetetlen helyzetben. Felmutatta a szó szoros értelmében is, hagyva magát mediatizálni, törődöttként, elesettként, magatehetetlenként is. Hosszú és nyilvános agóniája az utolsó szolgálata volt annak, hogy a méltóságot soha, senki, semmilyen okból és címen nem veheti el az embertől, akár hiszi, akár nem, hogy az Istentől való.

Hosszú és nyilvános pápasága is ugyanennek a meggyőződésnek a lényegi és látványos bizonyítása volt. E meggyőződés messzebb hat még a hitvallásnál is – eljuthat más hitűekhez, ateistákhoz, csalódottakhoz és reménytelenekhez is. Vitte magával, mondta is, ez az ő saját keresztje. Méltóság az örömben, még több a szenvedésben, méltóság az igazságban és főleg az igazságtalanságban, méltóság a társadalomban, és mindenekelőtt az egyes-egyedi emberben, mindegyikben, kivétel nélkül. Katolikusan, egyetemesen a szó szoros és minden értelmében.

Ez tényleg kereszt, nehéz hordani. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy a pápai méltóság az emberi méltóság hordozója legyen. Hosszú évszázadokon át többnyire az ellenkezője volt. Ráadásul a római katolikus egyház abszolút uralkodó által vezetett, jelentős hatalmi intézmény, így is jelenik meg a világ színpadán. A most távozott egyházfő is igyekezett megtartani, erősíteni ezt – de úgy, hogy hatalmasan túl is lép rajta. Az oltár felé fordulva a közönség felé is fordult. Lépett. Ment és ment. A méltóság konkrét örökkévalóságát vitte magával mindenhova, és mindenkihez. A méltóság, ha konkrét, apróságokban is lakozik. Felmutatta. Nem tétovázott körtáncba állni ázsiai óvodásokkal, és tudta, hogyan tegye tisztelettel a földre főpásztori botját félmeztelen fekete lándzsatáncosok előtt, nem habozott fölrúgni a hivatalos programot, sőt a szertartást is amerikai fiatalok buliján, és volt, hogy minden prédikáció helyett rigmusra mondta: – Szeretlek benneteket. Elhitték neki. Nem azért, mert képzett színész volt. Nem azért, mert képzett pap volt, és nem azért, mert egy elvben a szeretetre alapuló világvallás képzett főembere. Azért hitték el neki, mert komolyan mondta.

Általában: meghökkentően komolyan vette azokat az egyetemes értékeket, amelyeket legtöbbünk sosem vesz teljesen komolyan. És akik komolyan veszik, hajlamosak ezen értékek nevében a leginkább értékellenes szavakra és cselekedetekre is. Persze, nehéz hithűnek lenni kísértések közepette, s ha sikerül, rögtön fenyeget a bigottság kísértése. Az igazság-tudat gyilkos gőgje, a tiltás, a büntetés, az inkvizíció. Róma legutóbbi főpapja szerencsés volt: sajátjaként élhette meg az emberi alapértékeket, meg bírt küzdeni az önfelmentő kísértésekkel, de el tudta kerülni az erre való túlzott büszkeség főbűnét is. Ki tudta nyitni magát.

A tévében is látni hagyta, hogy mosolyog magán. Átlátni hagyta, hogy kicsit ravaszkás szemeivel átlát saját magán is, tudja, hol van a saját belső határa a benne lakozó lengyel kisember és a nagy hatalmú vatikáni uralkodó között. Komolyan vette felkent szolgálatát, és ugyanilyen komolyan vette, hogy ember, pont olyan, mint a többi. A hívőnek Isten szemében mindenképpen; a nem hívőnek természettől fogva: egyenlőek vagyunk emberi létünkben. Ki tudta nyitni a száját: mindegy, hogy miért, a lényeg az, hogy minden ember vele született, sem életben, sem halálban el nem idegeníthető egyenjogúsága a méltóság forrása. Más korokban erre a tételre hatalmas forradalmak és világmegváltoztató eszmerendszerek épültek, az ő korában már erre sem figyeltünk fel igazán. Ugyan már.

Ránk is piríthatott volna, de tudta: nem értünk meg rá, de az is lehet, hogy tapasztalatból vagyunk cinikusak, vagy egyszerűen nem érünk rá. Elfoglalt bennünket mindenféle diktatúra, népirtás és világháború, a békében és a szabadságban, amennyi éppen jut, leköt bennünket a boldogulás. Azt is tudta, hogy hatmilliárdunk legtöbbjében csak kisember lakozik, semmilyen uralkodó. Nem irányítjuk a politikát, a pénzt, a hatalmat, a demokráciát sem, amennyi jut.

Tudta. Azt is tudta, hogy ha így van, akkor nagyon veszélyes képmutató biztatásokat prédikálni, hogy tegyétek ezt meg ezt, és akkor jobb lesz, ha nem itt, akkor legalább odaát. A legtöbb hit és nézet ezt teszi, rábízva fogyasztójára, hogy (el)hiszi a kínált tanítást, vagy csalódik. Tudta, hogy globalizált hitvilágpiac van, és a sok konkurens között az övének is csökken a versenyképessége. Nem restellt show-mannek állni a világtévében. Ettől azonban csak szupersztár lett volna, egy a sok közül.

Az lett, de akkor elkezdte csinálni azt, ami tényleg forradalom. Rendben, a legtöbb ember semmit sem, vagy csak nagyon keveset tud lendíteni a világ szekerén. Rendben, nagyon-nagyon sokan a saját kátyújukból sem képesek kiemelkedni. De arra mindenki képes, hogy magával vagy társaival olykor átbeszélje: vajon nem jobb-e úgy leélni azt, amennyi éppen jut, a kölcsönös szeretet, tisztelet, megbecsülés és szolidaritás józan mértékében?

Lám.

De vajon lehetséges-e? Hol igen, hol nem, de éppen akárhogy is van, őrizzétek meg a méltóságotokat. A sajátotokat, a többiekét, mindenkiét. Ez a pápa mindig ezt az egyet üzente, a háborúzóknak, a politizálóknak, a fényűzőknek és az éhezőknek, a hetykéknek és az elesetteknek. Kinek intés, kinek vigasz. S az üzenet hitelesnek hatott, mert ő maga ezt mutatta. Még akkor is, amikor vaskézzel dirigálta a hierarchiát, vagy keményen világpolitizált, sőt akkor is, amikor hitfőnökként maga volt az ellenforradalom. Elzárt mindent, ami liberalizálta volna hittételeit, a szentség az szentség, el nem avulhat. Pedig talán több lenne ma a római katolikus, ha a nők pappá szentelése, a cölibátus vagy a homoszexualitás ügyében az egyház engedékenyebb. Ám talán kevesebb volna, ha a pápa engedett volna az élet szentségéből a fogamzásgátlást és az eutanáziát illetően. De hogyan is engedhetett volna? Hite, sőt meggyőződése volt, hogy az emberi élet méltósága maga az emberi élet, bárhogyan is alakul.

Párbeszélni akart, tucatra tanulta a nyelveket, gyakorolta a meghallgatást. Elment ortodoxokhoz, kálvinistákhoz (Debrecenbe is), buddhistákhoz, muzulmánokhoz, zsidókhoz, pogányokhoz, ateistákhoz. Volt bátorsága bocsánatot kérni egyháza vétkeiért. Tévedés ne essék: zarándokútjai politikusi és egyházfői látogatások voltak, a pápa mindkét minőségében jelentős személyiségnek bizonyult. S tiszte szerint egy pillanatra sem tévesztette szem elől, hogy fő dolga a római katolikus egyház és vallás pozícióinak világméretű erősítése. Nem is vette rossz néven, ha politikai és vallási ellenfelei támadták. Maga is tudott, akart is az ellenfele ellenfele lenni. A harcokat föladni méltatlan volna egymilliárd ember főpásztorához.

Karol Wojtyla, II. János Pál pápa az emberi méltóság harcos papja volt. Kortársai szemében az egyik legnagyobb személy és jel, minta, kép.

Egyik utóda majd minden bizonnyal szentté avatja, világi és egyházi teljesítményét (nem minden törekvése teljesült, sokat hívei sem helyeseltek) az utókor ítéli meg. Egyben azonban mindörökre megváltoztatta a pápaságot: minden következő főpásztornak szentírás, hogy a nyáj nem alárendeltekből, hanem emberekből áll. Adassék felelős szabadság nekik és mindenkinek.

Köszönjük. Adassék, hogy minden utóda legalább megközelítse őt ebben a méltóságban is.

Comments are closed.