Forrás: Új Élet

Az igazán nagy tudósok – és Scheiber Sándor professzor ilyen volt -közvetlen utóéletét két tényezô szokta jellemezni. Egyrészt még évekig jelennek meg tôlük újabb írások, szinte még tovább is élnek, másrészt szinte rögtön sok minden meg is szakad: nincs, aki ugyanolyan módon és színvonalon tovább folytassa mindazt, amit a megboldogult egymagában meg tudott tenni. Különösen igaz ez egy olyan sokoldalú emberrôl szólván, mint ô volt, aki a zsidók régészetétôl Arany János így az ünnepi szokások jelképeitôl a kora középkori eszmeáramlatokig oly sok kérdéskörben rendelkezett évtizedes kutatói tapasztalattal.

Bámulatos memóriája, kitűnô iskolázottsága, hihetetlen szorgalma és a miniatűr művekben is oly virtuóz írásmódja csak fokozták azt a kisebbrendűségi érzést, ami már kortársainál olyannyira megfigyelhetô volt, sôt az utókorban is félreismerhetetlen maradt, nem is mindig pozitív megnyilvánulások révén. Ô maga többször is emlegette, hogy nem a saját jószántából lett egy személyben nem is egy, hanem több zsidó (és nem zsidó), valóságos „tudományos intézmény” a holokauszt utáni Magyarországon. Ám amilyen nehéz volt e sok feladat teljesítése, annyira kedvezô volt az a körülmény, hogy az ô fejében és könyveiben mindez szinte „önmagától” állt rendszerbe: a legkisebb kavics és a nagy sziklatömb egyetlen építménybe illeszkedett. Ezt nem tudja az utókor megismételni.

Szerencsére a tudós rabbi életének legvégén nagyjából igazságosan leírták tudományos munkássága értékelését ekkori méltatói. (Lásd például Hahn István áttekintését a MIOK Évkönyv 1983/84. évi kötetében.) Ám még itt is legfeljebb csak olykor – és akkor is csak górcsôvel – lehet megtalálni az önvádat és önigazolást, hogy miért nem korábban jött rá a Magyar Tudományos Akadémia és sok kutatóintézete, vagy több hazai egyetem sok-sok tanszéke, milyen kimeríthetetlen, és éppen ezért mindig segítôkész volt Scheiber tudása. Százával kaptak tôle tudományos útbaigazítást kortársai, és nem is csupán csekély számú valódi tanítványai – ám még ennél is sokszor és többet kellett volna tôle kérdezni, hiszen rengeteg olyan tudást vitt magával a sírba, amelyet még ô sem írt meg, néha még nem is rendszerezett, az utókornak viszont évtizedekre lenne szüksége ahhoz, hogy ismét összegyűjtse mindazt, ami Scheiber számára már voltaképpen „készen” állt.

Arról sem olyan egyszerű számot adni, mi történt a nagy tudós életművével az utóbbi két évtizedben. Minthogy a hozzám legközelebb álló egyik fô műve, a Folklór és tárgytörténet harmadik kötete 1984 szeptemberében jelent meg, vagyis szinte az élete végén, sôt 1996-ban, Raj Tamás és Hidvégi Máté gondozásában ennek új kiadása látott napvilágot (a három kötetet egyesítve, gondos életrajzi áttekintéssel), azt gondolhatnánk, tudományos dolgozatait már élete során megnyugtató módon kötetekbe gyűjtötték. Sajnos, ez így nem igaz. Még legalább egy kötet biztosan kitelne a további, a legszorosabb értelemben vett tudományos tanulmányokból, amelyek összegyűjtve még máig, sem jelentek meg. Sajnos, Scheiber műveinek bibliográfiája, amely a régi kiadás köteteiben volt olvasható, és amely a harmadik kötet végén az 1569. tételig jutott és voltaképpen az 1983-as tárgyévet nem haladta meg, a mai napig nem készült el kiegészített, teljes összeállításban és külön kötetben. Nem ô tartozik ezzel nekünk, mi tartozunk emlékének legalább egy „negyedik” kötet kiadásával, és (bizonyára még ez elôtt) egy teljesebb bibliográfia közlésével.

A nemzetközi kutatás vonatkozásában ugyanezt mondhatjuk. Még ô maga állította össze (1983 legvégén) az Essays on Jewish Folklore and Comparative Literature című alapvetô fontosságú tanulmánykötetét, amely azonban már csak 1985-ben, halála után jelent meg. Angol, német, francia, héber nyelvű tudományos dolgozatok ezek. Fontos írások, ám könnyűszerrel össze lehetne állítani egy ugyanilyen terjedelmű második kötetet is!

Egyes korábban kiadott művek persze azóta új lenyomatban is megjelennek (amit a kiadók nem is mindig jelölnek). A budapesti Zsidó Múzeum bemutatását Scheiber Benoschofsky Ilonával együtt készítette el (elôször 1987-ben, majd több új lenyomatban, idegen nyelveken is). Scheiberné Bernáth Lívia és Barabás Györgyi gondozásában, több kiegészítéssel jelent meg a Magyar zsidó hírlapok és folyóiratok bibliográfiája, amely az 1847 és 1992 közti évekre vonatkozik. Vagyis ezt is folytatni kellene.

Még 1945-ben kezdett Scheiber összeállítani egy „olvasókönyvet”, amely pár év alatt majdnem a megjelenésig jutott el, ám végül is csak egy évtizeddel halála után, 1997-ben látott napvilágot „A feliratoktól a felvilágosodásig. Zsidó irodalomtörténeti olvasmányok” címmel. Ebben a világ sok ezer éves zsidósága kap szót, műveikbôl vett szemelvények és az ezekrôl szóló rövid kommentárok formájában. Scheiber a hasonló nemzetközi kézikönyvek, antológiák felhasználásával a magyar zsidóság számára a legfontosabbnak tekinthetô szövegeket gyűjtötte egybe. Ahol tehette, korábbi magyar fordításokat is felhasznált. Ezt a fontos és szép könyvet is ki lehetne egészíteni.

Az egyházi szertartások embere szólal meg a Válogatott beszédek című kötetben, amely 1994-ben, Kôbányai János válogatásában látott napvilágot. Majdnem 150 rövid szöveg ez: szerencsére Scheiber a leghétköznapibb alkalmakat is ünnepivé emelte, le is írta a köszöntôket, gyászbeszédeket, sírkôavatáson vagy tanévnyitón elmondott szövegeit. Csak Kol Nidré-esti beszédeibôl tíz is írásban maradt ránk. Esküvôkön és bár micvákon is emelkedett szavakat mondott. Közösség-és kultúraépítô szövegek ezek, ehhez a megállapításhoz most csak azt fűzöm hozzá: telve tudományos és tudománytörténeti szempontból is fontos adatokkal, megjegyzésekkel. Biztosan maradt még e beszédekbôl is kiadatlan… Scheiber rabbi minden sora megérdemli, hogy publikálják. Ám szomorkodva azt is hozzátehetem: aki nem hallotta ezeket a veretes mondatokból és a minden lapon megjelenô emberszeretetbôl, életbölcsességbôl álló orációkat, igazi értelmük legjavát mulasztotta el.

Minden eddig megemlített művéhez azt fűztem hozzá: folytatni, pótolni, kiegészíteni kellene. Tudják ezt sokan, mégsem teszik mindannyian. Olykor csak a nagyszerű emberre gondolnak, és bár megható, ahogy mindmáig emlékeznek ôrá – lásd például az Új Elet ilyen emlékszámát, amely Scheiber életétôl nem távol esô szimbolizmussal egyszerre 1995. március 15-én és 5755. ádár havának közepén jelent meg -, ez önmagában mégsem elég.

Megint csak posztumusz könyvként, a hűséges és szeretett tanítvány, Dán Róbert gondozásában 1988-ban jelent meg az „Occident and Orient. A Tribute to the Memory of Alexander Scheiber” című tanulmánykötet, tisztelôinek nemzetközi (és néhány hazai) körébôl. Ekkor már Dán Róbert is halott volt. A szép könyv magáért beszél. Scheiber nemzetközi elismertsége ma is töretlen. És ezért is megint csak gondolhatnánk egy hasonló újabb tanulmánykötet összeállítására, amely tárgyalná a Scheiber Sándor által művelt fôbb tudományos kutatási területeket, kitérve az utóbbi évtizedek újabb eredményeire, bemutatva azt, miben érvényesülnek máig is egykori kezdeményezései.

Az evilági halhatatlanság, noha viszonylagos dolog, ám egyszersmind valóság is, és mindez Scheiber esetében nem is csoda, hiszen már e rövidre szabott áttekintésben is öt kötetrôl szóltam, amelyek a halála után láthattak csak napvilágot. Nem múlt el a tudós: máig újból és újból tanít.

Ô nemcsak a magyar kultúra évezredeinek, hanem a zsidó kultúra ennél is több évezredének avatott ismerôje volt. Emlékét is ilyen távlatra kell megôrizni. Nekünk pedig, akik még ismerhettük a tudós mester személyét is, az is kötelességünk, hogy minél több művét minél többek számára tegyük közkinccsé!

A szerzô az ELTE Folklór Tanszékének vezetôje